A történelem tele van nagy alakok hosszú sorával. Olyanokéval, akiknek neve hallatán mind tudunk valami hozzájuk köthető dolgot említeni: Leonardo da Vinci, Bonaparte Napóleon, Otto von Bismarck, Julius Caesar, Nagy Sándor… De sokszor van, hogy egyesek eltűnnek ezek árnyékában.
Egyszer volt… az ember
Marcel Junod egy 1904-es, svájci születésű sebészorvos, akinek élete nagy részét a Nemzetközi Vöröskereszt küldötteként töltötte. A második olasz-abesszin háború idején megjárta Etiópiát, a spanyol polgárháborút és a második világháború során Európa jelentős részét, illetve eljutott Mandzsúriába és Japánba is. De pontosan miért is jelentős személy ő?
Kevesek tudják, de hiroshimai Béke-parkban áll egy neki szentelt emlékmű. Nem is akármiért: eredetileg a japán hadifogolytáborok ellenőrzésére kapott megbízást, azonban a fegyverletételt követően mikor tudomást szerzett az atomtámadások okozta súlyos polgári károkról és sebesültekről, röpke egyetlen hét leforgása alatt segélymissziót szervezett. Egy amerikai vizsgálati különítmény kísérte el, valamint két japán orvos mintegy 15 tonnányi orvosi ellátmánnyal. Napokig látogatta a főbb kórházakat, intézte a felszerelés elosztását, illetve személyesen is igyekezett gyógyítani az életben maradt, szenvedő áldozatokat. A Vöröskereszt számára átadott fényképei voltak első olyan képek, amelyek elértek Európába az atombomba pusztításáról. A világháború után az UNICEF kínai főképviselője lett, a genfi Kantoni Kórház aneszteziológiai osztályának alapítójaként ismert, majd 1959-től egészen 1961-es haláláig a Nemzetközi Vöröskereszt alelnöke. 1947-ben írt „Warrior Without Weapons” könyvében mesél élményeiről, és az atomfegyverek egyik legélesebb hangú kritikusa, ellenzője. Magyar kiadást sajnos nem élt meg.
Két lány a múltban
Egy kissé talán fura, hogy egy megbecsült emlékű orvos élettörténetét a japánok nem dolgozták fel egészen 2010-ig. A fiatalabb generációnak már alig mond bármit is a neve. Ezzel indít a mozifilm is, mikor két lány, Mii és Yuko egy Béke-parkban osztálykirándulás során megtalálják az emlékművét, és tanakodni kezdenek, ki volt és mit tett a külföldi orvos. Egy különös parányi fény száll fel az alkotásból, és időutazásra mennek hetvensok évvel korábbra. Megfigyelőkként követik végig a sebészorvos életének fontosabb állomásait, mint a hivatásválasztást, az első kórházi munkáját, majd mikor Etiópiában harci gázsérülteket lát el a háború közepén, és először szembesül a háború borzalmaival; Spanyolországban foglyokat cserél a fasiszták és a republikánusok közt, illetve azok körülményeinek javításáért kardoskodik; a német hadifogolytáborokban biztosítja a vöröskeresztes postát haza, majd jut el a Japán által megszállt területekre és a főszigetekre, ahol végül Douglas MacArthur tábornoknál kilincsel a hiroshimai sebesültek megsegítéséért.
Egyórányi tömény darálás
Most jön csak a fekete leves. Mind a személy, mind a mű ennél többet és jobbat érdemelt volna. Életrajzi műként ugyanis a durván egyórás játék idő ennyi mindenre enyhén szólva is kevés. Bár annak a feladatának eleget tesz, hogy megismerteti a történelmi személyt a szélesebb közönséggel, minden más tekintetben csúfosan elhasal. Ennyi mindent ugyanis nem lehet értelmesen belesűríteni. Egész egyszerűen az élettörténetnek egyik bemutatott momentuma sem rendelkezik kellő súllyal és hatással, nincs kiemelve egy komolyabb aspektus sem. Amellett pedig, hogy így egy száraz és nehezen befogadható mű lesz, igazából nem is tölti ki a teljes egyórás játékidőt, ugyanis az utolsó mintegy 10 percben egy élőszereplős bemutatót láthatunk a Béke-parkról, az ottani Békemúzeum tárlatairól, köztük bemutatják azokat az eszközöket is, amelyeket Junod intézett és használt az áldozatok megsegítésére.
A Studio Hibari ugyan elég decens, de meglehetősen egyszerű munkát végzett, sehogy sem ér fel a korábbi munkáik színvonalához, mint a Major első három évada, de övéké volt a Venus Versus Virus, a Kashimashi, és leginkább megmagyarázza, miért van alig pár saját címük 2010 végétől, és inkább működtek producerként olyan címekhez, mint a Kuzu no Honkai vagy a Monster Musume no Iru Nichijou. Leginkább a realizmus felé hajlik, de leegyszerűsített formában, amit szinte alig mozgatnak meg. A beállításoknak és jelenetek vizualitásának drámai jellege gyakorlatilag nulla, ami különösen válságosan szárazzá és sótlanná teszi a művet, ha már a forgatókönyvből kimaradtak a hatásosabb jelenetek és szövegek.
Az igazán meglepő viszont az, hogy kik is szólaltatják meg a szereplőket. E tekintetben ugyanis akár a sztárparádé is helytálló kifejezés lehetne, hiszen a kevés szereplőre veterán szinkronszínészek jutottak: a két lányt Takagaki Ayahi (akit leginkább olyan szintű mellékszerepekben hallhattunk eddig, mint a Sword Art Online Shinozaki Rikája vagy a Sora no Otoshimono Mikakoja), illetve Toyosaki Aki (a Konosubából Yunyun, a Yuru Campből Aoi, a To Love-Ru szériákból Momo), Junod szerepében Yanaka Hiroshi (az Inuyasha Narakuja volt az egyetlen nagyobb szerepe, ám rengeteg emlékezetes mellékszereplőt lehet hozzá kötni), és a kisebb jeleneteket kapó MacArthur tábornokot a 2015-ben elhunyt Ogawa Shinji keltette életre (csak mellékszerepei voltak szinte, mint a Nodame Cantabilében Franz von Stresemann vagy a Batham: Gotham Knight antológiában Alfred).
Zárszavak
Sajnos a film, mint dráma, teljesen elhasal. A mesélés játékfilmes, a tónus pedig dokumentumfilmes, a kettő pedig nagyon erősen üti egymást, és így életrajzi műként sajnos olyan sótlanná válik, mint egy délutáni műsor a Discovery Channelen. A téma és a személy ennél határozott jóval többet érdemel, a bemutatott pillanatokat akár jobban kidolgozva egy sorozat keretében szívesebben viszont látnám. Leginkább azért, mert a különösen vitás helyzeteket túl könnyen nyeri meg vagy oldódik fel azzal, hogy kamera által rögzített jeleneten kívül a korábbi vitapartner egyszerűen meggondolta magát, mégiscsak segít. Az egyórás játékidő szűke önmagában is átok, hát még az a mértékű túlvállalás, amit a megtekintésekor tapasztalhatunk.
Hogy így aztán ajánlom-e? Valahol igen, még ha kötéltáncot is lejt a középszerű és a gyenge mű határán, hiszen a megtekintésével így is valamivel több lesz az ember, mert megismer egy olyan 20. századi figurát, akit méltán lehetne példaképnek nevezni. Illetve a szárazsága és sótlansága ellenére is meglepően könnyen befogadható darab.
Megjelent a Mondo Magazin 2022. augusztusi számában.