A történelmi témájú metálzenekarok mellett (Sabaton, Thy Majestie, Ex Deo) mellett azért a folk metal műfaját sem vetem meg. Legyen szó most az északabbra élőkről, mint a lengyel Othalan, Łysa Góra, Velesar vagy a Merkfolk, az orosz The Spire, Fferyllt, Arkona felállásokról, a vikinges témát feldolgozó dán-feröeri Týrről, az ír Cruachanról, a mongol The Hu Bandról vagy épp a Tengger Cavalry-ról, azért egy ponton mindegyiktől elég hamar be tudok telni. Mert javarészt azt lehet mondani, hogy ismerem azokat a dallamokat, amikkel fel tudják tölteni a metál alapot, és ezen az sem segít, hogy ez hol power, hol black, hol viking vagy celtic alműfajjal találkozik. Eleinte a The Hu Band és a Tengger Cavalry nyújtott kibúvót a mongol népzenei és énekelemekkel, és míg az első ugyan a változatosság, lágyság, a jó keveréssel sikerült csillapítani az újdonságra vágyódásomat, addig a Tengger Cavalry bármennyire is legyen jó, nagyon sokszor erőst arra késztet, hogy léptessem a közepén a számot, mert megállás nélkül nyomja a torokéneklést vagy elvesznek a metálban a mongol nép elemek.
A Bloodywood teljesen véletlenül került fel a radaromra, egy Youtube ajánlásnak köszönhetően – vélhetően a nemrégiben megjelent Sabaton lemez miatt, mert a 2016-ban alapított indiai nu és folk metal felállás most adta ki az első önálló, debütáló lemezét (ha nem számítjuk a 2017-es Anti-Pop Vol. 1 korongot, ami különféle feldolgozásokat tartalmazott a Linkin Parktól és Rick Astley-től kezdve Ariana Grande-én át a Backstreets Boys-ig). Viszont a korábbi korongmustráimmal szemben – vagyis azzal a kevéssel ellentétben -, most inkább általánosabban venném górcső alá a lemezt. Ennek az egyik oka, hogy a dalok java hindi nyelven szólnak, némi angol betéttel és emiatt fordításigényesek, hogy érthetőek legyenek a szövegek (amire amúgy piszok nagy szükség van, mert amihez készült klip, azoknak a szövege olyan, hogy chef kiss). Témájuk viszonylag széles: mentális betegségek, korrupció, politikai szélsőségek és szekértáborharc elleni odamondás, de helyet kapott még a nemi és a „hagyományos értelemben vett” erőszak megnyilvánulásai elleni küzdelem, illetve az ezekkel járó hit, remény, elszántság és a veszteség.
Ez az üzenetbeli spektrum elég furának hathat elsőre, ha azt vesszük alapul, hogy eredetileg paródia gyanánt alapultak és a céljuk először a populáris dalok destrukciója volt. Az első lemezt követően kezdett ez az irány csak változni a csapat életében, mikor a Wacken fesztiválra is meghívott fellépők lettek. Hogy ez mint érte őket, arról a Raj Against the Machine turnéfilmjükben meséltek: gyakorlatilag nulla tapasztalattal lettek felkeresve, akik addig kizárólag csak az internetre alkottak. Hogy ne süljenek fel – ahogy ők fogalmaztak – „a metálzene Mekkájában”, ezért gyorsan nekiálltak kisebb szórakozóhelyeken gyakorlásképpen fellépni India határain belül. Hogy ez miért fontos? Nos, mert a Rakshak (magyarul védelmező) lemez bemutató turnéjában Európa is szerepel német, belga, francia, olasz, osztrák, cseh, dán, svájci és brit fellépésekkel – csak a márciusi hónapra(!).
De akkor rátérnék, hogy milyenek is a dalok. Nagyon lendületes, energikus a felhozatal, ami az újabb számokat illeti, hiszen a korong fele korábbi kislemezeken megjelentetett nótákból áll, amik elsősorban inkább lágyabbak. Ilyen pl. a Yaad (Emlékedre), de maga az Aaj (Ma) is egy jól összerakott melodikus darab. A szövegnek alapvetően három fázisa van: a Linkin Park korai éveire jellemző rappelés, a mély hörgés és a tiszta ének kettőse, amik inkább a Slipknotra szintúgy korai éveire emlékeztetnek. Kérdésnek igazából már csak az maradt, hogy maga a folk rész az milyen ebben a közegben. És itt van sajnos az én rossz szájízem. Bár a klipekben láthatóan erősen jelen van az indiai kultúra kifejezése, de ez korántsem elég erős vagy hangsúlyos. Az igazi népzenei hatások egész egyszerűen elvesznek a rendes hangszereken, ha pedig gitártémaként jelenik meg, a torzítás minősége miatt gyakorlatilag felismerhetetlen. Inkább a számok elején hangsúlyosak, illetve a Machi Bhasad (Készülj a zavargásra!) verzája alatt, de más különben nagyon beleolvad és sokszor olyan érzésem van, hogy nem teljesedik ki ez a hatás. (Ahogy Punjabi MC „Mundian Bach To Ke” feldolgozásukban is észrevehető.) Ez lenne a legüdébb színfoltja az, de mintha félne kihasználni, mondván túl idegen lenne a szélesebb közönség számára. Az igazi varázshoz a hindi nyelv önmagában kevés, de határozottan értékelendő.
Nem rég találkoztam én is velük, hasonlóan a YT ajánlásával. És én is ugyanígy éreztem, hogy alapból egy jó ütős metal banda, csak épp a folk vonulat annyira elveszik a metal alapon, hogy meg merném kockáztatni, ennyivel nem érdemlik ki a folk metal titulust.
Közben látom, hogy ismersz pár orosz folk bandát is. 🙂 Akiket felsoroltál, azok közül az Arkonát ismerem csak. Esetleg ajánlhatom még az Alkonost és a Nomans Land-et?
Paródia együttesek terén meg a minap kezdtem komolyabban hallgatni a Little Big együttest. Nagyon elborultak a klipjeik. 🙂
Ajánlhatsz nyugodtan. Rájuk keresek, belehallgatok és meglátom, mennyire fekszik az én ízlésvilágomnak (lényegében a felsorolt együttesek vehetőek annak a merítési halmaznak).
A The Spire (vagy simán Spire) 2017-ben adott ki egy kislemezt Tume Veel címen és azóta semmi hírük. Őket úgy tudnám jellemezni, hogy nagyon erős a folk zene benne, a metál másodlagos, viszont ütemre nagyon gyorsak. Néha kicsit zavaróan. A vokál könnyebben hörgős vonulatot követ, a tiszta énekkel nem kísérleteztek, pedig szerintem illene hozzájuk.
A Fferylltet leginkább az Arkonához tudnám hasonlítani, de kevésbé teátrálisak, legalábbis nincs annyi nyújtott, íves női ének rész, kicsit ütemesebbek is. ’15-ben adtak ki utoljára lemezt, de sem azt, sem az azt megelőző ’12-est nem sikerült még levadásznom (mondjuk el is szoktam felejteni, hogy meg kéne próbálnom).
Most futottam bele ebbe a Percival nevű lengyel folk metal együttesbe, nekik is egész jó zenéjük van.