Eredetileg ezt a bemutatót a harmadik filmes trióba szántam, de végül csak annyit írtam ehhez az egyhez, hogy végül kétszer olyan hosszú lett, mint a másik két film ajánlója együtt véve, így inkább leválasztottam, kibővítettem és elcseréltem egy másik címre. Sokat fogok időzni a film eseményeinek előzményén, mert rendkívül érdekes, a film pedig nagyon leegyszerűsíti azt az első pár percben.
Az előzményekről
1960. Az éppen a gyarmatok felszámolása alatt álló Afrikában létrejövő új államok feletti befolyásért dúlnak a harcok fegyverrel és a politikában egyaránt. Ennek az évnek június 30-án nyeri el a Kongói Demokratikus Köztársaság is a függetlenségét, a választásokat pedig a nacionalista Kongói Nemzeti Mozgalom (MNC) nyerte meg. Az államfő az a Patrice Lubumba lett, aki a II. világháború alatt is komoly erőfeszítéseket tett az ország felszabadulásáért.
Azonban a választások nem mentek a legsimábban: különféle zavargások miatt sokan meghaltak vagy jobb esetben megsebesültek. A hadseregként funkcionáló Force Publique egyik belga származású főtisztje, Émile Janssens altábornagy és rasszista felfogása ellen lázadások törtek ki: az altábornagy nem kívánt feketéket látni a tiszti karban, annak ellenére, hogy legalább 20 fekete bőrű tisztje is a belga katonai akadémián tanult. 6 nappal a függetlenség kikiáltása után egy leopoldville-i laktanyában tett kétértelmű és könnyen félreértelmezhető beszéde csak tovább fűtötte a kedélyeket, ugyanis az üzenet leegyszerűsítve az volt, hogy ami a függetlenség kikiáltása előtt volt, az marad az után is. Noha az altábornagy ezt csak a rendfenntartásra és a béke és biztonság megőrzésére értette, hamar zendüléssé vált – elindítva ezzel az 1960-as kongói válságot.
A zendülők ellen Janssens nem kívánta bevetni a belga csapatokat, így inkább eltávolíttatta magát Lumumbával a hadsereg éléről és átneveztette a fegyveres erőket, a fekete tiszteket pedig legalább egy ranggal előrébb léptették. Victor Lundula törzsőrmester váltotta vezérőrnagyként Janssent a pozícióján. Ugyanekkor vált Joseph-Désiré Mobutu, Lumumba egykori személyi tanácsadója és törzsőrmester Lundula vezérkari helyettesévé. A zendülők leverésére tett kísérletet, amivel csak tovább sikerült szítani a lázadást: a felkelők fehér tiszteket és polgárokat támadtak meg, akiknek tulajdonát lerabolták és nőket erőszakoltak meg. A történések nagy nemzetközi visszhangot kaptak.
Július 11-én Katanga és Dél-Kasai tartományok bejelentették elszakadásukat az államtól Moïse Kapend Tshombe vezetésével. Ez a két tartomány különösen fontos, mivel az afrikai rézöv része, valamint egyéb nagy hozamú bányászati lelőhelyeket lehet itt találni, köztük ónt, uránt és kobaltot, amelyek épp úgy elengedhetetlen alapanyagai a fegyvergyártásnak. (Az egyik főbb oka ennek a mozzanatnak Lumamba elnök rendeleteiből fakadtak, aki államosította a lelőhelyeket, kidobatva a korábban évtizedekig a kitermelésből nyerészkedő cégeket. Tschombe ezt a kommunista ideológia felé hajlásként értékelte, a vádpontjai közt szóvá is tette.) Ez a szakadártörekvés és annak leverésére tett kísérletek és vérengzések komolyan megmérgezték Kasa-Vubu elnök és Lumumba miniszterelnök viszonyát: az elnök szeptember elején megfosztotta a miniszterelnököt hivatalától, aki azt alkotmányellenesnek nyilvánította.
Mobutu ekkor elég támogatást érzett maga mögött ahhoz, hogy ő maga is lázadásba kezdjen, a hűséget pedig az Amerikai Egyesült Államok és Belgium pénzügyi támogatásából finanszírozta, akik a kommunista ideológia térnyerésének visszaszorítása és a rend ígérete miatt nyújtottak segítséget. Az elnök és a miniszterelnök egy vérttelen puccs keretében el lettek mozdítva, és helyüket egy bizottsági testület vette át, Justin Bomboko, korábbi külügyminiszter elnökletével. A szovjet katonai tanácsadókat kiutasították az országból. Bár ez megoldani látszott az alkotmányos válságot, a helyzet valójában az lett, hogy Mobutu Kasa-Vubu elnököt támogatta és házi őrizetbe helyeztette Lumamba volt-miniszterelnököt, majd visszaállította az elnöki hatalmat.
Lumamba nem sokkal az őrizetbe vételét követően megszökött és Stanleyville-ben igyekezett támogatást szerezni, de rövid úton elfogták. Míg az ENSZ a tisztességes eljárásért erősködött Kasa-Vubunál, a Szovjetunió pedig élesen bírálta azt a december 7-i Biztonsági Tanács ülésén és Lumamba szabadon bocsátását, hatalmának helyreállítását és Mobutu lefegyverzését követelte. A szovjet indítványt 8-2 arányban egy héttel később leszavazták. Lumumbát eközben a fogságban megkínozták és Katangába szállították átadásra Tschombe erőinek – akik január 17-én kivégezték a volt elnököt.
Az eset rendkívüli nemzetközi felháborodást okozott: Londonban és New Yorkban erőszakos demonstrációk kezdődtek, Belgrádban pedig a belga nagykövetség épületét a tüntetők meg is támadták. Valamint további 7 Lumamba-párti politikust, valamint 15 politikai foglyot végeztek ki Kongóban. Az eset olyan szinten elmérgesedett, hogy az ENSZ korábbi békefenntartó erőit megerősítette. Nehru, indiai miniszterelnök mintegy 4700 főt, a 99. indiai hegyi dandárt küldött az afrikai országba.
1961. szeptemberére az ONUC (vagyis a kongói békefenntartó misszió) indiai vezetése előállt a Morthor-hadművelettel (hindi nyelven megragadni, összetörni), amelynek célja a katangai erők gyors lefegyverzése volt, és egy felfokozottabb formája egy korábbi hadműveletnek. Az indiaiak végül úgy indították el a hadműveletet, hogy ahhoz a több ENSZ tagállam nem járult hozzá, és Hammarskjöld ENSZ-titkárt sem tájékoztatták róla. A hadművelet 8 nap után elakadt, ugyanis a katangai erők és az azokat támogató zsoldos erők számítottak rá és ellentámadásba lendültek. 13 békefenntartó és 200 katangai civil és katona halt meg a harcokban.
Ennek a hadműveletnek egyik pillanatát idézi fel a film…
A filmről
Maga a történet, amit a film el kíván mesélni, Declan Power 2005-ben kiadott azonos című kényvének eseményeit veszi alapul javarészt, de rengeteg figyelmet fordít az ENSZ békefenntartók problémáira és a politikai csatározásokra is, valamint nagyon vázlatosan a félresikerült Morthor-hadművelet közvetettebb előzményeit (a Rumpunch-hadműveletről, ami napokkal korábban előzte meg, nem esik komolyabb szó utalások szintjén túl). Emellett nem átall belemenni a környék viszontagságaiba sem, minthogy a cégek milyen szerepet vállaltak a konfliktusban, a helyieknek mi volt a véleményük az ENSZ erők jelenlétéről… és talán, ami a legfontosabb, a békefenntartók által elkövetett hibák, vétségek firtatását sem rejti véka alá, amelyeket egyébként a szőnyeg alá söpörtek vagy igyekeztek eltusolni. Ez utóbbi eléggé emlékeztetett a Szövetség az ördöggel című filmre, amelyben ugyanezt megkapjuk az 1994-es ruandai népírtás kapcsán.
Ami az ostromjeleneteket illeti, egész szépen ki lehet venni az eseményeket, kapunk időt a fellélegzésre egy-egy nagyobb hullám, támadás között. A harcok követhetőek a számos főbb szereplő ellenére is, bár nem olyan összeszedettnek mondható, mint A Sólyom végveszélyben. Míg az ír század 155 főt tett ki, és az előbb említett film alapjául szolgáló eseménynek ennyi tényleges szereplője volt, teljesen érthető, hogy 30-40 emberre korlátozza le magát a kezelhetőség miatt. De ettől függetlenül csomó kisebb-nagyobb hibával operál a történések szempontjából. Ilyen az ENSZ-titkár gépének lelövése (a filmben nappal történik, a valóságban éjszaka volt), vagy a városból hirtelen eltűnnek a civilek és a helikopterroncs is, egyes használt eszközök és felszerelések sem megfelelőek a korszaknak. Ezek egyike-másikja még kimagyarázható, mint az íreknek szánt utánpótlást szállító helikopter típusa miért nem Sikorsky H-19 a Huey helyett (mert az előbbi típusból rendkívül ritka röpképeset találni, míg az utóbbi sokkal könnyebben elérhető), és ez még technikailag tényleg bocsánatos dolog. Vagy esetleg az, hogy az ír védelem a valóságban fényévekkel jobban megerősített volt ahhoz képest, mint amit a filmben láthatunk.
Az már kevésbé, hogy olyan apróságokat viszont sikerült elszúrni, mint az ENSZ székház a New York belvárosából valamiért a trópusi vidékre költözött, az ENSZ tagállamok zászlói között ott van az ekkor Etiópia alá tartozó Eritrea, illetve a Szovjetunió széthullása után függetlenedett Grúzia zászlója. A felvezetőben látunk egy földgömböt, amelyen a balti államok, Grúzia és Örményország függetlenek és Németország az egyesülés utáni határaival jelenik meg. Az egyik rádiótelefonos jelenetben az ír századot vezető Quinlan parancsnoki rangjelzése mellett a tényleges katonai rendfokozata valamiért „háromcsillagos közlegényként” jelenik meg (Private 3 star, ami OR-3 NATO-kódú rang, magyar megfelelője a tizedes), illetve az indiai békefenntartók szikh tagja sárga turbánt visel az ENSZ-kék színű helyett, amit szoktak. Vagyis csupa-csupa olyan apróság, amit kis figyelmességgel ki lehetett volna küszöbölni.
Technikai szempontból viszont teljesen korrekt, szépen filmezett. Nagyon jók a kameraszögek, a beállítások, a fényképezés. A történet folyása kellően kimért, fókuszált, nem ül le kínosan még rövid időre sem. A színészi játék elfogadható, de igazából semmi kiemelkedőt nem lehet említeni ezen a téren. Érdekességként az megjegyezhető, hogy a parancsnok unokája szintúgy részt vett a forgatáson, a fia pedig csak méltatni tudta az apját alakító Jamie Dormant, hogy a Kerry akcentusát leszámítva kiköpött hasonmása (bár az akcentusról azt is megjegyezte, hogy az olyan erős volt, hogy a film mindenképp feliratozásra szorult volna miatta).
Az utolsó szó jogán
Visszatérve az ENSZ által elkövetett vétségekre, hibákra: a film történéseinek utóélete is megér egy misét. Ahogy a Morthor-hadművelet baklövéseit, úgy az ír század tetteit is a szőnyeg alá söpörték, sőt, árulónak nyilvánították őket a megadásuk miatt, annak minden nyilvánvaló körülménye ellenére is. Holott a 155 védő mindössze 5 sebesültet tudhatott magáénak (illetve 3 indiait, akik a Lufira-folyó feletti hídnál próbáltak áttörni és megerősíteni a védőket), és mindegyiküket élve fogták el. Mintegy egy hónapot töltöttek hadifogolyként. Quinlan parancsnokot sosem tüntették ki az ostromteljesítményért, sem pedig azokat a katonáit, akiket maga terjesztett fel Military Medal of Gallantry-ra (Katonai vitézségért kitüntetésre). Helyette megkapták derogáló kifejezésnek a „Jadotville Jack”-et, valamint megszégyenítésnek lettek kitéve. Többen közülük a missziót követő években emiatt PTSD-vel küzdöttek, alkoholistává vagy öngyilkosokká váltak. A parancsnok többet nem teljesített külhoni szolgálatot, és ezredesként vonult nyugállományba. 1997-ben hunyt el, halálát követően pedig a század megmaradt tagjai kampányolásba kezdtek a nevük tisztára mosása érdekében. Ennek hatására 2004-ben az akkori ír védelmi miniszter felülvizsgáltatta Jadotville ostromát, ám a rehabilitációra 2006-ig várni kellett.
