Paródiát készíteni sosem hálás feladat, még kevésbé paródiáról bármiféle objektív kritikát, véleményt megfogalmazni. Szükséges hozzá az alapanyag vagy alapanyagok minimum felületes ismerete, illetve ahhoz úgy kell hozzányúlni, hogy a jellemzőit, hibáit, kliséit felnagyítva gunyorosan eltorzítjuk. Ennek mind előállításához, mind befogadásához pedig a humorérzék éppúgy elengedhetetlen.
Itt a vén idő megáll, csak így szép a karnevál…
Persze, mondhatunk jól sikerült paródiákat, de inkább a műfajra a mellényúlások jellemzőek, amit gyakran az alapanyag hiányos ismerete, vagy az ahhoz való tiszteletlen hozzányúlás okoz. A Carnival Phantasm is voltaképp ilyen szabályt erősítő kivétel annak, aki ismeri a Type-MOON és Kinoko Nasu műveit. Két nagy nevű, ismert munkájának szereplőit boronálja össze: a Fate/Stay Night (és folytatásának, a Fate/Hollow Ataraxiának) valamint a Tsukihime (továbbá folytatásainak, a Kagetsu Tohyának és a Melty Bloodnak) karaktereit. Ennek központi helyszíne az Ahnenerbe kávézó, ahol ezek a világok találkoznak. Maga a helyszín nem eredeti elgondolás: a Tsukihime PLUS-DISC kiegészítőn és az All Around Type-Moon című hangdrámában jelent meg először a Nasuverzum szériák kikapcsolódási központjaként. Ezt négy Neco-Arc vezeti (ők a törpe, macskafüles paródiaalakjai a Tsukihime két főbb vámpírjának), és rendszeresen fogadja a betévedőket.
És ha ez nem volt eddig elég tömény, akkor majd a sorozat lesz az a részenkénti 15 perces játékidő ellenére.
A sorozat főhelyszíne a már említett kávézó, ahova rendszeresen benézünk a kisebb-nagyobb történetek közt. Ezekben a rendszerint fél rész hosszúságú egységekben kapunk olyan komolytalan felütéseket, minthogy miként nézne ki a Fate-szériákból ismert Szent Grál háború olyan interaktív vetélkedőként, mint annak idején a „Játék határok nélkül” vagy a „Csaó, Darwin!” voltak. Vagy esetleg milyen érzés valójában háremkirálynak lenni, és miféle menedzsmentet, időbeosztást, erőt és energiát kíván az, hogy egyszerre több vasat tartunk a tűzbe. Már ha nem épp a szereplőkre írt gageket nézzük. Szóval tényleg van itt minden, mint a lakodalmi búcsúban, és erre tulajdonképpen nem lehet panaszunk.
Villan a topáz, rizsporos parókán…
Ahogy igazából az animációra és a karakterdesignokra sem. A Lerche stúdió felelt ezekért, akiknek a decemberi számban bemutatott Monster Musume no Iru Nichijou, továbbá a Danganronpa, Maji de Watashi ni Koi Shinasai! vagy az Ansatsu Kyoushitsu is köszönhető. Ne várjunk komoly, erős tónusokat, éles arcokat, mint az Ufotable vagy a Studio Deen készítette sorozatok esetében: ez a mű a vígjátékokra jellemző laza és könnyed stílussal, világos és élénk színekkel dolgozik. Az opening táncos képsorai nagyon szépen megadják a felütést, amit az ending kellően levezet.
Ha maga a felvezetésben taglalt, két egyenként is hatalmas széria összeboronálása nem tűnt volna töménynek, akkor az opening és az endingben bemutatott karakterek egész hadosztályának látványa biztosan éreztetni fogja. És igazából itt a mű második gondja a jelentős előismeretek követelménye után: az, hogy egyszerűen túl nagy anyaggal dolgozik. A két alap önmagában is hatalmas, nem csak karakterek terén, de világként is. Bár ez utóbbiból nem fogunk érezni semmit, az előbbi bőven érezteti, hogy sokszor nem lesz elég az, amit anime vagy manga formájában láttunk, olvastunk róluk. Nem egy esetben kelleni fognak a játékok is hozzá. Néhányukkal animében most fogunk találkozni először (ilyenek például Caren Hortensia, Bazett, Sion Eltnam Atlasia vagy néhai fegyvertársa, Riesbyfe Stridberg, akik közül az első kettőnek alternatív éne azóta megjelent a Fate/Kaleid Liner Prism Illya sorozatokban; az utóbbiak pedig csak a Melty Blood mangákban szerepelnek).
Persze, a felállás, hogy ezek a karakterek számos tőlük idegen, nekünk szinte mindennapi helyzetben találják magukat, nem újdonság. A Carnival Phantasm ugyanis eredetileg Take Moon néven jelent meg mangaként 2002 és 2005 közt, összesen 2 kötetben. A játékok alapján alkotott hivatalos röpke melléktörténetekkel megtűzdelt képregényt Takenashi Eri készítette, aki nem mellesleg a Type-MOON egyik grafikusa, vagyis jól ismerte az alapanyagot.
A mű maga 3 lemezen jelent meg eredetileg, illetve két specialt kapott. Az Illya’s Castle közülük az első lemezzel érkezett, és megvalósításában különféle játékokat idéz (pl. Frogger, Parodius) a Fate-világ karaktereivel, akiknek a célja, hogy egymással vetélkedve legyőzzék Ilyát a saját kastélyában. Az EX Season már a második lemezzel jött, és mindössze egy extra epizód, ahogy a harmadik lemez után megjelent HibiChika Special (ami egyébként a BD-boxhoz járt extraként). A harmadik lemezhez viszont megkaptuk a Fate/Prototype 15 perces összeállítását, ami a Fate/Stay Night eredeti történetvázlatából fogant, bemutatva, hogy ez lett volna eredetileg a ma már kultikusnak számító mű. (Ugyanakkor rendesen meg is osztja a rajongókat, hogy mennyivel lett volna jobb az a történetváltozat.)
Álarcot visel, Õ Lady Karnevál…
Ez utóbbi tény miatt mondható el, hogy valóban egy jól sikerült paródiáról beszélhetünk, olyantól, aki nem csak behatóan ismeri, de minden bizonnyal szereti is. Ez utóbbi ugyanis sok paródiamű esetében hiányzó dolog. Mel Brooks-nak tulajdonítják azt a mondást is, hogy az igazán jó paródia titka az alapanyag iránti szeretetben keresendő. Éppen ezért a Carnival Phantasm nem ajánlható akárkinek: szabályosan megköveteli, hogy a Type-MOON munkáinak rajongója, jól ismerője legyél ahhoz, hogy teljes értékűen tudd élvezni. Egyik alapmű ismerete bár elegendő képes lenni, és lehet is, de akkor jó eséllyel is csak a felét fogja érteni az ember, hogy ki, miért tett, reagált úgy, ahogy vagy vág az előtte álló dolgokhoz fancsali képet. Éppen ezért mondható ki, hogy egyértelműen az alkotók rajongóinak készült műről beszélhetünk, így érdemes ennek a tudatában nézni és értékelni.
Carnival Phantasm (anime, 2011)
Eredeti alkotó: Takenashi Eri, Type-MOON
Rendező: Kishi Seiji
Stúdió: Lerche
Hossza: 12×14 percTake Moon (manga, 2002-2005)
Szerző: Takenashi Eri (rajz & történet), Type-MOON (alaptörténet)
Hossza: 2 kötet (29 fejezet)A cikk a MONDO Magazin 2016/03-04. számában jelent meg.