Ha belegondolunk, a lengyel filmgyártásnak is elég baja van mostanság, és eredményességét tekintve vetekszik a magyaréval. Ez különösen igaz a háborús filmekre, ha a saját történelmük egy pontjáról kéne megemlékezni valamiképp. Nekünk az utóbbi időben a történelmi témájú filmek kimerültek az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójakor megszaporodott témafilmekben (mint A temetetlen halott, A Nap utcai fiúk, Budakeszi srácok, Szabadság, szerelem), és igazán jó történelmi filmjeink már csak a ’90-es évek előttről vannak akár vígjátékkal felöntve, akár valamelyik regény adaptációjaként. Ezzel szemben a lengyelek próbálkoznak alkotni. Az 1920 – Bitwa Warszawska is ilyen volt, és bár kisebb ábrázolásbeli és történetvezetési problémákat leszámítva egész jó kis film lett szerintem (noha a lengyeleknek már annyira az említett problémák végett nem jött be), a Bitwa pod Wiednem pedig ugyanazt a keresztet hordja magán, mint az újraforgatott, két részes A Pál utcai fiúk: az olaszokkal közösen készült.
A varsói felkelés 70. évfordulója tavaly volt esedékes, így két film is napvilágot látott, hasonlóan a mi Szabadság, szerelem és A szabadság vihara párosunkhoz: egy játék- és egy dokumentumfilm készült a témában, ám mindkettőt egy és ugyanaz a rendező jegyzi, Jan Komasa. Ennek fényében viszont érthetetlen, hogy a játékfilmet hogyan sikerült ennyire elszúrni, mert a fentebb említett példát sem véletlenül hoztam fel: ott is a dokumentumfilm messze jobban sikerült, mint a játékfilm. Valamint egy érdekesség. problémáit tekintve a Miasto 44-nek és a Szabadság, szerelemnek a problémái egy tőről fakadóak. Mintha nem is két filmet nézne az ember…
Mielőtt belevetném magam a film áttekintésébe, röviden szót ejtenék arról az eseményről, amit felölel. Lengyelország 1939-es megszállását követően az ország újra többfelé szakadt, ezúttal vezetés szintjén: a kormány külföldről irányított, míg a szovjet és német megszállás apparátusa helyben, a katonák pedig egyszerre a szovjet és a szövetséges oldalon, vagy partizánmozgalmat alakítva helyben tette a dolgát. Az Armia Krajowa (Honi Hadsereg) egy volt ez utóbbiak közül, amelyhez kötődik a varsói felkelés. Az 1944. augusztus 1-i kirobbantásban nagy szerepet játszott a június 20-i Hitler elleni merénylet és a jelentős szovjet előretörés. A cél a független lengyel állam kivívásának segítése volt, amelyet Sztálin ellenzett (ezért is állította meg a csapatait a város közelében).
A felkelők fegyverei főleg kézi fegyverekből álltak, és kezdeti haderejük jócskán meghaladta a városban állomásozó német csapatokét. Ám a gyenge előszervezés, az elégtelen harcképes katona, és a városba rögtön küldött német erősítés hamar rányomta a bélyeget az eseményre. Az ügyhöz néhány száz külföldi is csatlakozott a felkelők oldalán, köztük magyarok és szlovákok is. A felkelés az október 2-i véres leverésig tartott.
Most, hogy ezzel megvagyunk, vessük rövid górcső alá a filmet. Főszereplőnk eleinte Stefan, komédiás színész ládagyári munkán, aki titkon segíti a szervezkedőket az egyik reggel, miután az egyik fiatal hölgyet megkergeti a Gestapo. Ez indítja el őt azon az úton, ami közel hozza a Honi Hadsereghez végül. Az elején még minden sikerülni látszik: kiszabadítják a házból a fogvatartott zsidókat, felszabadítják az utcákat. Azonban rövidesen a német megtorló hadműveletek is elindulnak, és a házukhoz közeli temetőben vívott csatát egy váll-lövéssel túléli. A sokktól elájul, és csak órákkal később tér magához, mikor úgy dönt, hazamegy. Reggel viszont szemtanúja lesz anyja és öccse halálának, ami újra a felkelés mellé sodorja. Azonban az események elsodorják teljesen, Biedronka lesz az, aki tartja benne a lelket végig… egészen a szovjet csapatok megérkeztéig.
Nem kívánom elmesélni a teljes történetet, így elégedjetek meg ennyivel. De hol is kezdődnek a hibák akkor meg? Nos, talán ott, hogy elképesztő volumenű vállalkozás 130 percnyi játékidőben olyan pörgősen adni vissza a két hónapig tartó felkelést magát, hogy az ne menjen sem a hitelesség, sem a mű rovására. A film pörög, az elején kissé andalog a „békésebb pillanataival”, de egy idő után olyan tempót kezd el diktálni, hogy kezdi feladni a saját koherenciáját, és inkább a felkelés nevesebb pillanataira építkezik. Ilyenek az ágyúzások, a csatornákban mászkálás (ahol a főhősnőnk szabályos klausztrofóbiás rohamot kap, ilyenkor a látomásai végett erősen pszicho-horrorba csap át a jelenetsor), a kórházak bombázása, az SS-tisztogatása, a városba vezető híd felrobbantása, hogy az oroszok itt is házról-házra vívnak küzdelmet, minden pincébe gránáttal köszönve be… Egy szóval: hektikussá válik.
Ezen felül a romantika minden téren nagyobb hangsúlyt kap. Ne csak a szerelmes romantikára gondoljatok, hanem azokra a már-már költői túlzásokra, olyan jelenetekre, amelyek idiótán veszik ki magukat, és esélytelen, hogy a valóságban is úgy történjen meg. Ilyen túlzásokból pedig volt elég. A temetői ütközet alatt az egyik tisztet féloldalt fejen lőtték, aki ezután letett mindent, levette a sisakját, ellépked a fedezékből a golyózápor közepén, elköszön a hősünktől mire méltóztatik összeesni. Ugyanez igaz a majd félperces vér- és belsőségesőre, amely egy ház aknatalálatakor hullik a környező utcára alá. Egyfelől maga a pillanat valótlan, hogy a lökéshullám ellök mindent és mindenkit, majd aztán félpercre rá kisebb zápornyi zuhog emberi maradék és vér az utcán lévőkre. És ha még ennyiben elintézhető lenne a felsorolás…
Továbbá a zeneválasztás is fenomenálisan el lett szúrva. A temetői ütközetben a tiszt halála után Stefan menekülőre fogja. Ez alatt modern alternatív pop szám indul be, aminek hangulatában távolról sincs köze a jelenethez, ahol lassított felvételben kerülgeti a golyókat, hullanak az emberek. Korábban, mikor Stefan egyik éji kimaradása miatt ő és az anyja veszekednek, a repülő csésze lassított felvétele alatt (bizony, ezekkel sem spóroltak) az „I don’t want to set the world on fire” nóta szólal meg a The Ink Spotstól ezzel a sorával, ami az ’50-es évek hidegháborús rettegés időszakát idézi, mintsem a közelgő feszültséget anya és fia közt ágyazná meg. Tudjátok, ez az a nóta, ami felcsendül a Fallout 3 előzetesében és intrójában egyaránt. Ennél a pontnál még azt hittem rosszul hallok, erre jött az alter popos menekülés, amit később a dubstep zenére vágott szexjelenet koronázott meg a főszereplőink közt. Ez utóbbi még annyira talán nem volt vészes, de nagyon nem illett sem alá, sem a környezetbe.
Viszont ha valamit illik kiemelni, az a látványvilág, a kamerakezelés és a színészi játék, mert ezekben azért remekelt a film. Igaz, a színészi játék Stefan esetében pár helyen defektesre sikerült (főleg az elején), de amikor hallgatag zombiként rángatta ide-oda az őt Biedronka, akkor abba nagyon bele tudta magát élni, illetve annak elhitetésébe, hogy ők – ahogy a lány állította rendszeresen, hogy segítséget nyerjenek – voltaképpen testvérek. Zofia Wichlacz nevét igyekszem megjegyezni, egész jó karaktert hozott, és hátha viszontlátom más filmben is.
Összességében azt kell mondjam, hogy a film nézhető, de koránt sem a legjobb, a témában meg pláne nem. De sok film közül nem is lehet válogatni, hiszen ott van A csatorna (Kanał), A varsó felkelés (Powstanie Warszawskie) még a fekete-fehér érából, illetve a fentebb említett dokumentumfilm is, ami az utóbbi régi játékfilm címét viseli. Kisebb-nagyobb fenntartásokkal le lehet ülni elé, de egy kisebb kikapcsolódáson kívül mást senki se várjon. A 80. perctől ugyanis folyamatosan már az órát lestem, hogy mikor van vége. Ugyanakkor vicces, hogy még egy egyszerűbb videóklip is, mint a Sabaton Uprisingja (amelyet a lengyel Nemzeti Múzeum is támogatott) mennyivel jobban adja azt a hangulatot, amit egyébként a filmnek kellett volna.