Nem kell különösebben lóbarátnak lenni egy jó lovas animéhez. Ha valami, akkor a Pretty Derby Uma Musume sorozat erre egész jó példa, igaz, ott a megnyerőség nagyon a pacik emberszabásúvá tételére alapozott, saját eladásait a moe jelenségével megerősítve. De mi van, ha azt mondom, hogy nem kellenek ilyesmihez idomok és a lovak is önmaguk valójában maradhatnak? Hát még, ha az eredmény még így is szórakoztató képes maradni…
Pici paci vágtat…
A messzi Hokkaidón álló Zöld Farm csak úgy úszik az adósságban. Hogy a csőd ne fenyegesse őket, a tulajdonos szerez egy világklasszis csődört a különféle lóversenyeken díjnyertes kancájának, hogy a születendő csikó segítségével egyenlíthesse a tartozását. A csikó meg is születik, azonban jócskán töppedt, teljesen fehér, és eléggé gyanús, hogy az apja talán nem is a korábban beszerzett csődör, hanem a farm egyik szamara. Éppen ezért a hitelező inkább a kancát viszi el, mire a csikó utánaered. A hitelező farmján viszont igen lehangoló dolog fogadja, aminek hatására fejébe veszi, hogy az anyja nyomdokaiba lépve maga is versenyló lesz. Ehhez pedig meg kell győznie a farmján a tulajt (annak fiának támogatásával), hogy ne csak lókolbászként tekintsen rá…
Kincsem nélkül
Tény és való, a lóverseny nem egy népszerű sport. Nagy ritkán találkozni akár csak filmmel is, ami a témával foglalkozik valamilyen formában. Animében vagy mangában aztán végképp ritkaság. A már említett Pretty Derby inkább a lovak fajtáira és sajátosságaira, edzésére fektette a hangsúlyt. A Midori no Makibao ezzel szemben picikét mélyebben belemegy. Szóba hozzák a jellemző betegségeket, problémákat, amikkel egy versenyló szembesülhet a karrierje során, a pszichológiájukat, komoly figyelmet fordít az edzésükre, a zsargon használatára, de még magukra a fogadásokra is, és azok jellegzetes japán vonásaira, módozataira is. Az igazi érdem viszont mégsem önmagában ez, hanem az, hogy mindeközben nem felejt el szórakoztató és izgalmas lenni.
A sorozat egyébként Tsunomaru 1994 és 1997 közt a heti kiadású Shounen Jump lapjain futott 16 kötetes mangájának adaptációja, és nagyrészt a két mű egy időben is futott: a manga április 1-jén ért véget, míg a sorozat július 12-én. Mint az sejthető, az anime így jócskán fel van hígítva fillerrel, helyenként vannak változtatások a történet folyásában is (például van, ahol a drámaiságot fokozták, gyerekbarátabbá tették, egy-két új szereplő került be). Talán ez is az oka, hogy a mangával ellentétben sose került a sorozat folytatásra. A szerző-rajzoló ugyanis 10 évvel az eredeti széria végét követően a Weekly Playboyban 2011 április végéig újabb 16, majd egy magazinváltást követően 2016 november közepéig a ShuuPlay News oldalain újabb 20 kötetben fűzte tovább a történetet, immár az eredeti mélynövésű versenyló unokaöccsével a főszerepben.
Az utóélet része az is, hogy játék is készült a történetből a Playstationre és a Gameboy-ra.
Vágtass, vágtass!
Az első dolog, ami rögtön fel fog tűnni nekünk, hogy retro címhez képest is a sorozat rendkívül egyedi karakterdizájnnal rendelkezik: pipaszár karok és lábak, tömzsi testek, aránytalanul nagy fejek vaskos ajkakkal. Minden ember teljességgel chibiszerű, míg az állatok rendre önmaguk, a címszereplő kivételével követik a valós formájukat. Ez elsőre kissé taszító lehet, de higgyétek el, nagyon hamar megszokhatóvá válik és remekül is illik a mű hangulatához, ami egyszerre kíván megfelelni a gyerekeknek és a kicsit idősebb korosztálynak. A fiatalabbaknak főleg az izgalmas rendezéssel és a sokszor helyzetkomikumra épülő vagy altesti humorral segít megszerettetni magát, míg az idősebbeknek a szójátékokkal és az erotikus áthallásokkal, valamint a komolyabban megjelenő lovas témával.
A hangok terén többnyire ismeretlenségbe burkolózó vagy máig aktív, veterán színészek brillíroznak. A címszereplőt alakító Inuyama Inukonak azóta kifejezetten jelentős szerep nem jutott, hiszen eléggé be lett skatulyázva a Pokémon-franchise Rakéta Csapatát kísérő Nyarth (angolul és magyar fordításban egyaránt Meowth) hangjaként, noha a Sámánkirály anime Oyamada Mantáját is ő adta. A többiek szerepében pedig olyan nevekkel futhatunk össze, mint a hetvenes évek óta dolgozó Ogata Kenichi (a Detective Conan-szériából Agasa Hiroshi, az Inuyasha Myouga apója, az Uchuu Senkan Yamato Analyzere, az Urusei Yatsuréből Moroboshi apuka vagy a Ranma ½ pandamacivá vált Saotome Genmája), Takeyama Minami (Detective Conan és a Nintama Rantarou sorozatokból a címszereplő, a Fullmetal Alchemist: Brotherhoodjának Envy-je többek között), Chiba Shigeru (jó részt Dragon Ballból Pilaf és több másik mellékszereplő, a Yuu Yuu Hakusho Kuwabara Kazumája, az Overlord Sebas Tianja)…
A zenék közül az aláfestés sokszor inkább csak elmegy, a hangulatnak megágyaz, de ezen kívül inkább csak a dolgát teszi. Az OP-ED páros viszont elég megkapó: a nyitány egy nyelvtörőbe illő hadarással csap bele a lecsóba, hogy aztán egy ütemes „hajrá nóta” keretében szépen lassan a fülünkbe másszon, és ki se lehessen onnan verni. A záródal a szokáshoz híven visszafogottabb, de még mindig egy szerfelett boldog dallamra épít. Az előadója pedig az amerikai férfi bárénekesek pattogósabb dalainak stílusát idézi meg, miközben a szöveg egyetlen hatalmas poénra épít: neked is van akkora, mint egy lónak? Igen: az egész dal a férfi nemi szerv méretei körül forog, amihez képen a címszereplő lovunk frakkban és cilinderben táncol. Ha valami okán, akkor ez az érdekes párosítás miatt egész biztos emlékezetes tud maradni.
Az animációról és a grafikáról nem írtam még jobbára semmit, és ennek oka van: mindössze annyi, hogy a karakterdizájn határozza meg igazán ezt a művet, nem pedig a kora. Azaz, egy picit komolyabb remastereléssel (erősebb és élénkebb színekkel, élesebb kontúrokkal és élvonalakkal) simán eladható lenne még ma is, tökéletesen működőképes lenne és még különlegesebbnek számítana. És ez bizony, nagy szó, hiszen az a Studio Pierrot készítette, akik olyan futószalagon gyártott animéket tettek le az asztalra, mint a Naruto/Boruto, Bleach, Beelzebub, Tokyo Ghoul, miközben olyan remekbe szabott darabokat is éppúgy nekik köszönhetünk, mint a Yuu Yuu Hakusho, Osomatsu-san, Great Teacher Onizuka vagy az Akatsuki no Yona.
Az utolsó hajrá következik!
Őszintén megmondom nektek, nem hittem volna, hogy alig pár rész után sikerül megkedvelnem a sorozatot. Valóban, – a humor, a karakterek, a megvalósítás, a versenyek izgalma – minden a helyén van ehhez a jobbára sablontörténetben, ahol a legesélytelenebbnek tűnőt követjük végig, hogyan küzdi fel magát a saját sportágában. Minden adott ahhoz, hogy egy kellemes szórakozást garantáljon a maga 61 részével, és ezért szívvel-lélekkel tesz is. Ha egyszer feltennék a kérdést, hogy milyen, a feledés homályába veszett gyöngyszemeket lehetne említeni, a Makibaou minden erőlködés nélkül szerezne helyet magának a beszélgetésben.
A cikk a Mondo Magazin 2019. augusztusi számában jelent meg.
