Nem hiszem, hogy írtam volna már a sétaszimulátorokról, noha korábban volt már bemutatva egy ezen a blogon (az Eleusis), illetve azóta kijátszottam a kultstátusznak örvendő Firewatch-ot is, ami szép volt, jó volt, érdekes, de valahogy nem tudtam megérteni a köré épített felmagasztalást. Aztán jött a The Cursed Forest újrázása (miután az eredeti játékot, amit a theVR is bemutatott még gameplay-ként 2014 végén, teljesen újraalkották az alapjaitól, motorostul, mindenestül), és valamire ráébredtem: imádom ezt a játékstílust.
Na, nem azért, mert annyira casualre vettem volna a figurát az utóbbi időben, hanem mert igen könnyedén be tud szippantani, és magamévá tudom tenni a hangulatot, a környezetet, akkor is, ha sokadjára játszom ki. Igen, ezt ennél a címnél vettem észre magamon, mert nem először megyek végig rajta. Ugyan az utolsó fejezetét tavaly kapta meg, de már előtte évben, karácsonykor is toltam, az akkori friss (4.) fejezettel, illetve még korábban a játék 3. fejezetéig. Minden alkalommal teljesen újrakezdve, és bár az első pályaszakaszokat mondhatni betéve ismertem, a látvány és az apró zörejek igen hamar képesek voltak egy minimális riadtságot kiváltani belőlem, és helyenként a jól ismert jumpscare is megrezzentett. Szóval, működik a játék; de ennyire ne szaladjunk előre.
Az alaptörténet szerint Oroszországban járunk, ahol egy középkorú férfit alakítunk. Frissen értesülünk telefonról édesanyánk kórházba kerüléséről, így kocsiba szállunk és elindulunk a nagyvárosba, és hogy csak minél hamarabb odaérjünk, kitérőt teszünk. Ez a kitérő egy elátkozott erdőbe vezet, ahol szellemet látunk, félrerántjuk egy ponton a kormányt és balesetet szenvedünk. Innen kezdődik a játék maga, aminek a végső célja kijutni a rengetegből valahogyan.
Az alapsztori már önmagában is meglehetősen klisés, hiszen egy régi toposzra építkezik már a motivációval, hát még az úttal, a kitérővel… Ahogy ebben nem találja fel a meleg vizet, és nem is folytatja a kerékkel a későbbiekben, hiszen lesz itt életre kelő élettelen tárgyak, elhagyatott házak, rémségek, elfojtott titkok, emberi gonoszságra való példák, eltévedt kirándulók által hátrahagyott táborok… Röviden, annyira egyedi, mint egy teáskanál. Ráadásul az átadása sem teljesen sikerül, hiszen némán zajlik, zenei aláfestéssel mutogatva a képeket, semmi rövid kisegítő szöveg, hogy egyáltalán kik vagyunk, mi történt, miért megyünk és bármi más.
Maga a többi viszont már a megtalált feljegyzésekből bontakozik ki. Némelyik lap premier plánban kerül az orrunk elé, másokért pedig megéri elhagyni a járt utat egy kicsit. Itt nincs olyan apróság, mint az Eleusisban volt, hogy ha sokáig elhagyod az utat, akkor jönnek a farkasok, vagy járkálnak a kultisták, így rendre el kell bújni, osonni, minden előre szkriptelten és megírtan történik, jó formán egy csőben haladva. Legalábbis a sztori második felében, az első kettő fejezetben ugyanis van egy nagyobb csomópont, amihez rendre visszafogunk térni egy hurkot téve, de magunk választhatjuk meg a sorrendet, mikor melyiket járjuk végig. A harmadik fejezetben ennek már csak a nyoma marad, hogy a negyediknél igazából ellehetetlenítse az efféle játékot, és egyre inkább célirányosabb lesz az egész.
Amiatt pedig nem kell aggódni, hogy nem fogjuk tudni, hogy mit kell tennünk. A korai Sierra, illetve a LucasArts point and click játékoknál – illetve később az olyanokban, mint az Atlantisz 2, a The Longest Journey és folytatása, a Dreamfall, vagy a Dracula játékok – sokkalta intuitívabb, kézenfekvőbb megoldásokkal kell operálni, ha tennünk kell valamit (olykor a feljegyzések is segítenek persze, hogy a helyes döntést hozzuk és ne érjen idejekorán véget a kaland), nem fogunk egy leírásos végigjátszásra szorulni.
Hogy mennyire éri meg minden zugot felfedezni, megnézni, minden kő alá bekukkantani, azt igazából a grafika is szépen szemlélteti. A hangulatos, kietlen, kopár, sötét és hátborzongató erdő szinte él és a bejárható-belátható területek rogyásig vannak pakolva részletekkel. Fűcsomók, kavicsok és sziklák, letört ágak, sűrű növényzet és persze köd… Érezhetően nem adták alább a lécet, ennek ellenére az utolsó fejezet már kissé ötlettelennek hat a térkezelésével. Nagyobb területeket „a végigjárható csövek” kötik össze, és a tényleges játék vége már túl egyszerű lett, amitől a Budakeszi Vadasparkkal szemben lévő parkoló előtti sziklafalon is több a részlet, mint azon és a kísérteties, misztikus hatása is gyakorlatilag a megalománia oltárán lesz öngyilkos. És aminek örülhetünk: vannak színek, nem fél használni azokat, még ha helyenként egy-egy nagyon erősen dominálja is a környezetet, és a játék jelentős hányadában zöldes túltengés tapasztalható.
Összességében nézve, ennek a játéknak nem kéne szórakoztatónak és kikapcsolónak lennie, de valahogy mégis az és képes rá, hogy benn tartsa az embert akkor is, ha már csak teljesítményvadászat okán gyűjtögeti a feljegyzéseket, mert annyira nem érdekli a körítés. Ami üröm mégis kerül, hogy vannak pillanatok, amikor a játék a beleélést saját maga szabotálja hibákkal és problémákkal. A hirtelen megjelenő elemek, az olykor rossz felismerés még a sokkal kiforrottabb és jobban összerakott fejezeteket is megmételyezte, illetve a játék eleji felhívásban említik azt, hogy hajlamos összeomlani is, így azonnal kivágva minket az asztalra. A CryEngine 5-ből fakadó apróbb hibák közül talán ez a legsúlyosabb, és leginkább az utolsó fejezetet fémjelzi. Legalábbis, nekem addig a pontig egyetlen egyszer se omlott össze korábban, és a beépítése óta 3-4 crash-t sikerült összehozni csak abban a fejezetben (természetesen úgy, hogy előtte meg végigmentem a fejezetek újból).
Mindezt összevetve, akkor jó játék? Igen, az, ha a felvezetőmben se sikerült elég nyilvánvalóvá tenni. Azonban megvannak a maga hibái és az eszköztára és a nüansznyi dolgok miatt mégsem tudom teljesen szeretni. Mindenképp egy olyan játék, amit érdemes a programunkra tűzni, és ennek szerencsére az operációs rendszer sem szab gátat, mert az almás és Linuxos gépeken Wine-nal könnyedén és zökkenőmentesen futtatható.
