Megint kicsit variáltam a válogatáson, elhagyva ismét egy magyar filmet, mert nem igazán volt kedvem az utóbbi időben olyasmit nézni. Részint oka ennek a Hadik és az Aranybulla, amelyek egyenként is megérnének egy-egy véleményezést… De egyszerűen semmi kedvem láncfűrésszel neki esni ezeknek, és inkább itt az előzetesben kicsit pótlom a múltkori és a mostani hiányosságot ezen a téren, és tömören csak annyival intézem el ezt a két filmipari szerves hulladékot: „Miért?”
Egy közös baráti filmezős este élménye volt ez a régi-régi vígjáték, sok-sok burleszk elemmel. Itthon három címen is ismert, amiből az egyik a Leopárd kisasszony, a másik pedig a Nősténytigris. Az angol cím amúgy Bringing Up Baby, ami önmagában egy szójáték – de ne szaladjunk túlságosan előre.
A történetben egy paleontológus fickó nagy lehetőségek előtt áll: hamarosan feleségül veheti szerelmét, hamarosan befejezheti a több éve mozaikozott dinoszaurusz-csontvázát, és ha ügyesen játssza ki a lapjait, még egy komoly összegé támogatást is tud szerezni a múzeumnak, ahol dolgozik. Mindezek a remények veszélybe kerülnek mihelyst összefut egy igencsak szeleburdi és rafinált nővel, aki nem csak a bajt tudja jól keverni, de megrögzött hazudozó is, amit inkább saját maga mentésére szokott használni. Egy elég szerencsétlen és sorsszeré találkozás, amely pár nap leforgása alatt összeboronálja őket érzelmileg (a férfi akarata ellenére), és nem egy kellemetlen helyzetet oldanak meg a másikat mentve. A dolgot az tetézi csak igazán, hogy a nő nagyanyja lenne az a pénzes támogató, akinek van egy leopárdja, ami szívesen el is szökik, miközben a közelben van egy cirkusz, ahonnan szintén meglóg az ottani jószág…
Ebben a sebtében összetákolt leírásban azért igyekeztem érzékeltetni, hogy rengeteg félreértésen és megtévesztésen alapuló poénja van, ami folyamatosan viszi előre a cselekményt. Az eleje még elég szendécskén indul, de utána megállás nélkül ontja magából a jobbnál jobb pillanatokat, párbeszédeket. A vígjáték mellett amúgy van egy elég érdekes olvasata is a filmnek, amely szerint a korszak viszonyulása jelenik meg benne a szexualitáshoz és az intimitáshoz, a társadalmi nyomásra való elfojtás és a vadság kiélésének szembeállítása, miközben a teljes zabolázatlanságot azért pórázra kell kötni – akár az elszabadult leopárdokat. Végső soron a korának fricskája ezen a téren, és van is benne némi igazság.
Ha valaki szereti a régi filmeket, akkor csak ajánlani tudom, akár egyedül, akár társasággal nézve. De a mezei filmkedvelők is nyugodtan építsék be a tervezettjeik közé egy könnyed szórakozás erejére.
A Chris Kyle történetét elmesélő filmről sejtettem, hogy nem fog tetszeni, csak azt nem, hogy ennyire. A probléma alapvetően a karakterábrázolással van, ami a film velejét alkotná: a háborúért és a katonaságért odaadó embert nem csak patetikus és heroikus fényben mutatja be, hanem mindent elkövet, hogy annak állítsa be, ami sosem volt… áldozatnak. Több jellembeli változtatást eszközölnek, úgymint az indokot, ami miatt a beállt a seregbe (a filmben a kenyai és tanzániai amerikai nagykövetségek elleni terrortámadásokat mutatják, de a valóságban már az egyetem befejezte után jelentkezni akart önszántából), és inkább a saját görcsösen emlegetett meggyőződését, hogy az otthoniakat akarja megvédeni… egy olyan háborúban, ami amúgy sem érintette volna őket (már azon kívül, hogy ők elmentek szolgálni), és egy ponton túl elvakultan a bosszúról szólt már, és arról az élvezetről, amit az irakiak lelövése okozott (egyik visszatérő mondása volt, hogy az egyetlen bánkódása, hogy nem ölt eleget – ezt gyakorta hozzák össze azzal, amit a könyvében is ír, hogy a sajátjait akarta védeni, akiket fedezett, annak ellenére, hogy minden más fényében ez csak ócska kifogás egy alapból megborult értékrendre). A film vége felé pedig már kezdi mutatni a PTSD jeleit a 160 megerősített találata után, ami a valóságban egyébként sem kínozta. Ezek a változtatások több ellentmondást is teremtettek a karakterével kapcsolatban, amit sosem világítottak meg jobban, és az egyedüli karakter, akinek ez a dolga lett volna (a feleségét játszó Sienna Millernek), gyakorlatilag csak szóvá teszi, de mintha a falnak beszélne.
Alapvetően technikai oldalról korrekt film lenne, de pont az életrajzi mivolta miatt teljesen pofára esett, és felszántotta a betont. Az üzenet félresikerült és kimondottan káros lett, a valós karakter és a filmbeli közt pedig annyi nüansznyinak tűnő, de amúgy fontos különbség van, aminél jogosan merülhet fel a kérdés: miért nem inkább saját történettel mentek? Akkor talán még elfogadható lenne abból a szempontból, hogy egy legyintésre méltó darabja az amerikai pátosznak, öntudatnak, a világrendőrségi szerepkör propagandájának újabb középszerű gyöngyszeme. Mert felmerülnek kérdések az emberben egyszer-egyszer a film megtekintése közben, hogy azok esetleg nem ugyanúgy éreztek, mint a főszereplő, akiket amúgy állatoknak és lelövendő mocskoknak neveznek? Hogy esetleg nem-e az ő megjelenésük és tetteik hajtották azokat a terrorizmus útjára, ezzel teremtve meg a saját szörnyeiket? Mert ez meg-meg látszik villanni, de igen hamar ki is huny. Ráadásul dicstelenül.
Dr. Jekyll története lehet nem szorul különösebb bemutatásra: a kissé megszállott, de annál briliánsabb tudós, aki kifejleszt egy szert, amellyel a belső (gonosz) énje kezd el uralkodni a teste felett, miközben neki emlékezetkiesései vannak az átváltozásának idejéről. Robert Louis Stevenson, A kincses sziget szerzőjének egy másik rövidebb regényét adaptálták, amely három elbeszélésre épül: Dr. Jekyll barátjának, az ügyvéd Utterson, Dr. Jekyll másik barátjának és kollégájának, Lanyonnak az elbeszéléseire, valamint Jekyll teljes vallomására. Így nem meglepő, hogy sokféleképp adaptálták már, kisebb-nagyobb változtatásokkal a történeten (nem számítva az olyan műveket, mint a Dr. Jekyll Junior, amely igazából csak alapul vette a történet magvát, vagy a paródiákat, mint a Bolondos dallamokban Tapsi Hapsi egyik rövidfilmjét, a Hyde and Hare). Ha pedig ez a címfordítás volt fura, akkor várjatok, hány egyéb magyar címe van a különböző adaptációknak: az 1931-es változat Ember vagy szörnyeteg?, az 1920-as verzió pedig Sátánkarmok címre hallgat.
Összességében a film? A közel két órás játékidejében igyekszik a drámát építeni, és teszi ezt a korszak legtöbb filmjéhez hasonlóan szépen, kimérten. Szépen megvilágított, hangulatos jelenetek, kamerabeállások, sokszor mutatott arcok, a hozzájuk tartozó kifejező mimika, amellyel szavak nélkül is képes rengeteg dolgot sejtetni vagy közölni. A színészek nagyszerűek, mind az arcjátékuk, mind a hangjuk remek. Egyedül valahogy a feszültség hiányzik sok esetben, amit teremtenie kéne. A zene ezen csak foltokban segít, de ott sem sokat. Akármennyire is kedvelem a régi filmeket, ebben nem találtam meg a számításomat.