Volt egy nap, mikor beültem az Anibarátok szerveren filmvetítésre. Három filmet néztünk meg egymás után, kisebb szüneteket beiktatva. Egészen megérte, azt mondhatom.
A történet hat lányt követ, akik Tokióból az egyikük beteg, kerekesszékes nagynénjéhez mennek le vakációzni, ám igen hamar rá kell jönniük, hogy az öreglány háza kísértetjárta hely. Innentől kezdve csak cselekményleírást lehet csak adni, mivel annyi véletlenszerű esemény követi egymást, mire eljutunk a végére, ahol megértjük valamennyire, mit is néztünk.
Ez az 1977-es japán kísérleti horror-vígjáték igazi kultklasszikus. Korában a japán kritikák eléggé negatívan fogadták, Amerikában pedig általában kedvelték. Külön érdekesség, hogy a filmet a rendező lánya ihlette, mivel a gyermeki gondolkodás még nem a dolgok megértésén alapszik, hanem egy véletlenszerű halmaz. A lány sok pillanatot a gyermeki félelmeiből merített, ez pedig észre is vehető. Ugyanakkor a rendező belekeverte a háborús és atombomba témát is, ami igazából csak fokozta a film lázálmos mivoltát. A technikai megvalósításai és a hirtelen váltásai miatt kifejezetten szórakoztató, sokszor meghökkentő és bizarr. Ennek köszönhetően van egy sajátos hangulata és sármja, ami miatt nem ajánlható bárkinek, viszont határozottan partifilmmé emeli. Egyedül bűn megnézni, mindenképp igényli a társasági filmezést.
Az 1860-as években járunk, mikor a kiegyezés utáni kormányzat megunta a betyárok ténykedését az országban, és komoly erőket kezdett el mozgósítani az elfogásukra. Az alföldi tanyavilágban, azon belül is a szegedi tájon bujkálókat igyekeznek felhajtani. Tömeges elfogások után kihallgatások, alkudozások sorával igyekeznek keresni Rózsa Sándort, illetve az ő egykori szabadságharcos szabadcsapatának tagjait. Bírósági tárgyalás és jogszerű ítélkezés nem zajlik, a fogvatartottakat pedig igyekeznek kijátszani egymás ellen.
A film nézése során elég hamar kitűnik a saját korának bujtatott kritikája (bár inkább allegória, mert nem sugall semmi konkrétumot), hiszen a szegénylegények felszámoltatása nagyon szépen párhuzamba helyezhető az 1956 utáni letartóztatásokkal, vallatásokkal, miközben amúgy történelmi drámaként is remekül működik. A feszültség már az elejétől fogva tapintható, amit a végtelenbe nyúló puszta, avagy a semmi közepén egy kis tanya és sánc szűk környezete fokoz. Műkedvelői csemege, de másnak is szívesen ajánlható, pont a párhuzam miatt (pláne, ha érettségi tétel a Kádár-korszak, mert az elejét jobban segít ezáltal megértetni).
A vikingek felemelkedése (2009)
Előzetesbe: ennél hülyébb címet nem is kaphatott volna, mert kábé semmi köze a magyar címnek sem az eredetihez, sem pedig a tartalomhoz. Az 1000-es években járunk a skót felföldeken, ahol egy félszemű rabszolgát követünk végig több felvonáson keresztül. A viking kor még tart, és ők uralják Nagy-Britannia jelentős részét még mindig. Sokan közülük megkeresztelkedtek, elhagyták a régi hitüket, a keresztények pedig vak buzgóságukban hajtják fel a pogányokat és keresztes hadjáratra akarnak menni a Szentföldre.
A film nagyon sok jól beállított, kontrasztos, borús és néma vágóképpel operál, összesen valami 120 sora van. A zenei rész ezt remekül megtámogatta az iszonytató hatású aláfestéssel. Ez a kettős kapott meg jobban az egész mű során. A történet viszont más tészta. Amikor néztük, én azt inkább egyfajta pokoljárásként fogtam fel az egészet, hogy ebben a változó időben és környezetből mennyire nehézkes az út a Valhallába. Vagyis Mads Mikkelsen félszemű karakterének afféle „megdicsőülése”, hogy újra méltóvá legyen a harcosok mennyországára. Haver ellenben azt mondta (és most szó szerint idézem), „igazából azt mutatja be, hogy egy pogánytól csak egy keresztény lehet fogyatékosabb”, hiszen a félszemű rabszolga voltaképpen Odin isten, aki látja a hitükből kitért és megcsömörlött vikingjeit, és tesz rendet köztük. Csak így érdekességnek, hogy mennyire máshogy interpretáltuk azt, amit néztünk.