A világ egy szörnyű hely, nem is való mindenkinek. Vannak, akik inkább remeteségbe vonulnak, mások feladják, a harmadik fajta meg göcsörtösen meg akarja változtatni a saját elvei szerint, aminek eredménye egy olyan visszás utópia lenne, hogy az már fizikailag fájdalmas, ha belegondol az ember. Ez utóbbinak szinte döglött szekérvonó igás lova a gyerekmesék kérdése. Erre az igazán sehova se tartó szekérre szállt fel nem rég az Index egyik újságírója és kolleginája.
Ha valaki nem akarja megnyitni a linket, elmondom: a kedves kollegina kiakadt azon, hogy mik vannak a mai mesekönyvekben, és elmegy odáig, hogy kijelenti, hogy
Aki ilyen mesekönyveket ad ki, annak sosem volt gyereke, vagy nagyon utálhatja őket.
Mindezt a Jancsi és Juliska egy olyan csöppségeknek szóló változatán kezdi a nyelv köszörülését, ami pár mondatban meséli el a sztorit. Az első néhány sora (oldala) a gyerekkönyvnek konkrétan ezek:
Jancsi és Juliska szülei nagyon szegények voltak. Egyik nap elhatározták, hogy kiviszik a gyermekeiket az erdőbe, és ott magukra hagyják őket.
– Szedjetek annyi rőzsét, amennyit csak tudtok. – mondta nekik az anyukájuk.
A gyerekek órákig várták szüleiket a sötét erdőben, de senki sem jött értük.
Ezt követi az a pillanat, hogy a gyerekek álomba sírják magukat, és még sehol sincs a gyerekfaló boszorka, aminek említésével érezteti, hogy el se tudja képzelni, hogy mi naturalista közönnyel fog megjelenni.
Nem tudom ki hogy van vele, de őszintén nem értem a nagy felháborodást ezeken a kiadásokon. Eddig egy „élharcos anyuka” sem tudta kellően kifejtve, rendesen érvelve megmagyarázni, hogy ez miben árt a gyereknek, és leginkább csak tapasztalatokat hangoztatnak, hogy ők is féltek ezeken vagy a gyerek rémült meg. Ezek egyike sem fogadható el érvnek egyébként sem, mert nem objektív megállapítások, hanem szubjektumok.
Egyszer korábban kifejtettem a népmesék eredetét egy másik írásomban, ahol érintőlegesen, de velősen és tömören a lényeget elmondtam ezzel kapcsolatban. Most csak álljon itt annyi, hogy a klasszikus gyerekmeséink, a Grimm-testvérek gyűjtése, vagy a legtöbb népmese eredetileg a felnőtteknek szólt, miután a gyerekek már csicsikáltak. De ugyanez igaz a gyerekek által énekelgetett népdalainkra. Az igazi jelentésük, lényegi mivoltuk voltaképp nem gyereknek való. Mivel magam nem tanultam mélyebben néprajzot, népi irodalmat, és nem ástam bele magam, így csak a „Bújj, bújj zöld ág” jelentését írom le nektek.
A zöld ág a fiatal srác pénisze, az aranykapu a fiatal lány vaginája. A „levelecske” gondolom nem szorul magyarázatra, hogy az az ondó. A „rajta, rajta, leszakadt a pajta” rész ugye biztatja a fiút, hogy teljesítsen. És miért pajta? Faluhelyen oda vitték a lányok a fiúkat, a fiúk a lányokat a légyotthoz, mert kellően messze van a szülői háztól, így elmondható, hogy ez a sor igazi „pajtaszaggató” szexre buzdít. A bennmaradó macska meg a nem kívánt, törvénytelen gyerek, akit gyakran a „kedves anyuka” átkának tulajdonítanak. És a macskát, noha az egerészésért tartották, a néphagyomány nem valami pozitív hírhozóként, sokszor rossz ómenként tartja számon.
Ugye milyen gyerekbarát? Csak a nyelvezet teszi azzá, azonban míg a népdalok eleve így születnek, maradnak fenn, a meséket a szájhagyomány jelentősen torzítja. Mindig kerül bele valami, és a lejegyzést követően „tisztulnak meg” a cenzúra által. Igen, a sokat emlegetett és sötét Grimm-mesék mai, kevésbé horrorisztikus formáját a kiadói cenzúra határozta meg több mint egy évszázaddal ezelőtt. A magyar népmesékkel is hasonlóan történt.
Ha a műmeséket nézzük, eszünkbe juthat La Fontaine, Ezópusz vagy Andersen. Míg La Fontaine meséi elsősorban művészi egyszerűségű tanmesék, némelyikük másodlagos jelentést is hordoz magán. Ezópusz tanmeséinek a vége sokszor szörnyű konklúzióval zárulnak tanulság gyanánt. Andersen pedig mondhatni egyáltalán nem alkotott vidám végződésű meséket. Valaki mindig meghalt vagy durván megszégyenült, pórul járt. A sok „élharcos anyuka” szemében ezek egyike ma már nem igazán férnek meg, sőt, igen sokszor egyáltalán nem.
A kötelező jellegű gyerekkor-rombolást követően most már jöhet a jogos kérdés: mit meséljünk a gyereknek? Ott az utóbbi idők egyik legérdekesebb botrányát kiváltó könyvecske a vakondról, aki szerette volna tudni, ki kakilt a fejére (ami nem mellesleg pszichológiai könyv olyan gyerekeknek, akik nem akarnak/tudnak vagy nagy nehezen tudnak kakilni – és van ilyen „gyerekbetegség”). Ebből egyébként videót is csinált egy lelkes olvasója, amiről bevallom őszintén, jót nevettem. Gyerekmese nem szórakoztatott olyan jól, mint ez — de ez csak az én véleményem. Vélhetően lehet ezt is, vagy Vlagyimir Szutyejev „Vidám mesék” című könyve, aminek szereplőivel több más könyv is napvilágot látott (mint „A sün, akit meg lehetett simogatni”). Ezek olyan polkorrekt, kedves kis mesék, amit kifejezetten az ilyen kívánalmú szülőknek szólnak. Kedvesek, oktatnak, és legfőképp szociális értékeket közvetítenek, hogy miként viselkedjünk úgy általában és másokkal.
Azonban én is azok sorában vagyok, akik azt vallják, hogy a gyereknek igenis kell a horrorisztikus mese, de ehhez az kell, hogy tudjunk mesélni. Ne csak felolvassuk egyszerűen, de figyeljünk a reakciójára is. Ha olyat tapasztalunk, kérdezzünk rá, és beszéljük át vele. Ez lenne a lényeg minden ilyen esetben, de az ilyen indexes kirohanásokból ítélve, ez ma már luxus, képtelen rá a szülő. Már csak azért is kell az a félelem adag a gyereknek, hogy ne egy zárt burokban neveljük: tapasztalja meg, hogy van fájdalom, gonoszság a világban, nem lehet minden vidám és önfeledt. Ezért is nem kell elkapni mielőtt látjuk, hogy elesik, hanem mondani, hogy álljon fel. Persze, ilyenkor a szülő lesz a gonosz, de csak ideig-óráig, mert hamar elfelejtődik, később pedig jó szerével úgy jelenik meg, hogy magától áll fel. Akár fizikailag, akár lelkileg – és ez lenne a cél: hogy embert neveljünk és ne egy mimózavirágot.
Tudom, elég régi vágású vagyok ezzel a nézetemmel, de mit tegyek, ha már az anyakönyvemen is Kádár-címer díszeleg? *szándékos szarkazmus* A gyerekkönyv kiadásokkal kapcsolatban pedig csak annyit, hogy régebben, az átkosban is volt ilyen. Lehet nem ennyi, de volt. Személy szerint emlékszem a diafilmekre, még bátyám által maradt meg több tekercsnyi mese és történet. Azok voltak olyan naturalista hangvételűek, elképesztően illusztrívan megtámogatva, mint az Indexes bejegyzésben szereplő gyerekkönyv is. És persze, Nostalgia Critic is foglalkozott a kérdéssel többször is (pl. Should We Scare the S#*% Out of Kids? (Kell-e a sz*rt is kiijesztenünk a gyerekeinkből?), Top 11 Nostalgic Mindfucks (Top 11 nosztalgikus agyf*sz) videói), de talán nem is véletlenül. Generációk hosszú sora nőtt fel ilyen jellegű meséken, noha a gyereknek mesélés szokása szűk és relatív értelemben új keletű szokás (az óvodákban például 1891 óta szokás), de pozitív hatásairól nem egy tanulmány és írás foglalkozik. Csak tudni kell hogyan tegyük, és ahány gyermek, annyiféleképpen lehet ezt tenni… és ne féljünk a mese témájától, ne ódzkodjunk tőle.