[youtube https://www.youtube.com/watch?v=FAY0U9gjf_0]
A válasz elég egyszerű, kezdjük el hamar ünnepelni. Túl hamar, de nem akkor, amikor időszerű lenne. Doug Walker részletesebben kifejti. Akit ez érdekel, nézze meg az egyébként angol nyelvtudást nélkülözhetetlenül megkövetelő videót. Aki a személyes gondolatviharomat kívánja olvasni a témában, az kattintson az „Olvass tovább” feliratra.
Ehhez pedig idézném a tegnapi beszélgetésem anyámmal a boltban, mikor nézegette a szaloncukrokat.
Anya: Nem veszünk?
Én: Minek? Korán van még hozzá.
Anya: Csak nem félsz, hogy addigra elfogy?
Én: Nem, csak értelmetlen ennyire előre megvenni. Alig múlt el halottak napja, de már kint vannak ezek, meg a karácsonyi díszek is.
Anya: De az emberek akarják…
Én: Akik meg azt akarják, amit a marketingesek rájuk tukmálnak. Komolyan, nem néztél körbe a vértanúk napján? Már akkor kint figyeltek a Mikulások, de a halottak napi gyertyák meg sehol.
Anya: Figyelj, megsúgom, hogy nem múlik el húsvét, és már gyártják a szaloncukrot.
Én: Tekintve, hogy mennyi boltba mennyit visznek – ráadásul nem egy dobozzal, hanem egy fél kamionnal vagy kis teherautóval -, nem csodálkozom rajta. Az a készlet felhalmozására van, hogy időben ki tudják osztani oda, ahova kell, mert rendeltek, és utánpótlás is legyen. A gyártás nem igényli az azonnali kihelyezést, főleg, ha a szavatosság jobbára két év.
Anya: Akkor nem veszünk?
Én: Felesleges. Mondtam, hogy korai.
Anya: Később drágább lesz.
Én: És annak ellenére tavaly is annyit vettél, hogy húsvétkor és májusban is ettük, mert hamar besokalltunk tőle és hetekig nem kívántuk…
Ebben szerintem konkrétan összefoglaltam, hogy miért halottak nálam az ünnepek. Nem egyszerűen a marketing, az ilyenkor görcsösen sulykolt „fogyassz, vásárolj” szellem, „mert ennek van most itt az ideje”. Ez a felfogás épp úgy hányásra késztet, mint a velejáró giccsesség. Az ünnepek mindig valamiről szólnak, emlékeztetnek minket valami nagyon fontosra, de nem kitűzött időpontja annak, hogy ekkor túlzásba vihető bármi kötődő dolog. Ahogy törődni, szeretni az év 365 másik napján is kell a másikkal, nem csak Karácsonykor, vagy Valentin-napkor. Ezek az ünnepnapok olyanok, mint az emléknapok, amikre konkrét iparág épült. Lehet megemlékezni dolgokról, mint halloween/mindenszentek/halottak napja alkalmával az elhunyt szeretettekről, ismerősökről, barátokról, de ehhez elég egy mécsest gyújtani a sírhelyüknél, amennyiben van. Ha oda nem lehet elzarándokolni, akkor otthon. Nem kellenek ide hatalmas virágkazlak, óriási lámpásnak is beillő gyertyák, díszes kutyafülék… Mindezt csak azért, hogy az övé legyen a legszebb sírhely a parcellában.
És ez böki még a csőröm a korai ünnepkezdés, a nagy és besózott várakozás, a rátelepült iparág mellett: hogy a mértéktartás tökéletes felrúgásával gyakorlatilag megölik a hangulatot. Minek a giccs, túljátszás, ha arra nem tudunk fókuszálni, amiről lényegében szólnia kell. Közeledik a karácsony, és vele együtt két rémálmom: a katalógusok, amelyek minél menőbb ajándékok megvételére akarnak rábírni, amire nagy átlagban semmi szüksége se lehet az illetőnek, vagy szinte sosem fogja használni; és a karácsonyi dalok. A rengeteg nyálas szeretetről papoló népszerű, populáris dal, az ekkor felcsendülő Száncsengő és miegymások. Közben az igazán figyelemfelhívó dolgok ilyenkor valahogy elsikkadnak. Tekintsünk el attól, hogy Pataky Attila mi mindent tett, mondott, amit nem kellett volna, mert az Eddának van egy ilyen szemfelnyitó száma, ami valahogy nagyon ritkán kerül elő. Megvan benne a giccs, igen, a refrénben, de a többi sor… Az 1985-ös ötödik albumukon hallható Az ünnep című szám minden sora a mai napig aktuális. És itt a magva a másik problémámnak, ha eddig valaki nem jött rá, miről írok: az emberek nem tudják, hogyan kell ünnepelni, mi a célja, értelme, és nem tesznek mást, mint csak a külsőségekre adnak, és a giccset terjesztik; a giccs válik megszokottá, és ezt veszik természetesnek.
Nem mondom, hogy nálam a megoldás, a Szent Grál, anyám tyúkja, mert erre nincs objektív megoldás. Arra mindenkinek magában kell rájönnie, meglelnie. És nem a külső értékeket, hanem az indokot, hogy miért viszi túlzásba. Gondoljunk arra, hogy mi értelme vesződni annyit egy naptárilag 3 napos ünnepért, aminek a nagyját a szűk családi kör előre letudja, a többi nap legfeljebb pár rokonhoz, gyakran a szülőkhöz, nagyszülőkhöz elmenve telik, ahol egyébként ugyanaz megy, mint otthon, csak más emberekkel. Lehet mondani, hogy ilyenkor olyanokkal is egy asztalhoz kerül az ember, akikkel az év többi napján nem, de 365 napban erre is van egyébként lehetőség, csak rá kell szánni pár percet, meg egy kis erőfeszítést, hogy összehangolja a két fél a találkozót és ugyanazt a beszélgetést, csak komoly eszem-iszom nélkül. És akkor legalább azzal vagy, akit el is viselsz, nem pedig azzal is, akit a legszívesebb a pokol mélyére kívánsz. És akkor mi is van a nevesített ünnepi értékkel ilyenkor?
És most jöjjön a 100%-ban személyes rész: nálam ezért halottak az ünnepek. Mind. De én sem tudom, hogyan ünnepeljem. Poénból a könyveim egy részét karácsonykor úgy pakolom össze, hogy egy stilizált fenyőfának tűnjön, és ennyi. Semmi dísz, semmi fa. Az ajándék is jelképes, de az illető számára egyszerűen felhasználható, olyasmi, amit biztos használni fog (testápoló és más kenceficék), esetleg némi édesség. Nagy eszem-iszom nincs, csak előkerül egy kicsit komolyabb alkohol a szobám mélyéről, amiből töltök magamnak és a számítógép felé fordulva emelem tósztra. És ezzel le is tudom. Ennek számos oka van, hogy miért ez a szokás alakult ki nálam, de mind egy-egy hosszú folyamat lecsapódása és regnálása. Hogy ez valamikor is változik, nem hiszem, de nem is reménykedek. Nem halt meg, de nincs értelme szállást adnom neki.
Tény, hogy ezeknek az ünnepeknek is, igazából addig van meg a varázsuk, amíg az ember gyerek. Utána is meg lehet persze bennük találni az örömöt, pláne ha az embernek van kivel ünnepelni, de már az is más. Gyakran én is inkább nyűgnek érzem az egészet, mintsem hogy átjárna az a bizonyos ünnepi hangulat.
Sajnos azt tapasztalom én is, hogy sokan (és nem csak a fiatalabb generáció tagjai közül) ilyenkor hajlamosak túllőni a célon. Az még hagyján, hogy összevásárolnak egy csomó, felesleges vackot, amire amúgy semmi szükség nem lenne. Ám a legrosszabb az, amikor ebből egyfajta versenyt kezdenek űzni, és egymásra licitálva vesznek egyre nagyobb, több, drágább holmikat.
Van persze, akiknek még ez sem kell, mert alapból nincs ízlése, és imádja mindenfajta giccses, ordenáré vacakkal telepakolni a házat, előkertet, akár már hetekkel az ünnepek előtt.
Igen, mi is az idő haladtával lejjebb adtunk több fronton. De a mi részünkről számos oka volt:
– 2000/2001-ben volt a szülők válása, voltam 10-11 éves, apám elköltözött otthonról (akivel egyébként sem volt jó viszonyom, inkább közömbös és mára a gyűlölet a jellemzőbb, de ez olyasmi, amit maga vívott ki).
– 2001-ben felmondtak anyának a helyi erőműnél, ahol évtizedekig villanylaboros majd telefonadminisztrátor volt. Ezt követően személy- és vagyonőri vizsgát tett, és portás őrként dolgozott további 13 évig az erőműnél, külsős cégnél. Ez azt jelentette, hogy ünnepekkor is benn kellett lennie. Mivel a bére nettó 65 és 80 közt mozgott havi 220+ óráért, egyre kevesebbet adtunk az ünnepekre.
– Fát eredetileg 2009-ben már nem akartunk venni, de aztán mégis lett, nem tudni milyen megfontolásból. A rákövetkező évben a velünk élő nagymamám (anya anyja) egyre többet betegeskedett, 2010 vége felé már érezhető volt, hogy nem sokáig marad az élők sorában. Akkor még miatta megtettük, mert lehet ez lesz az utolsó karácsonya. És igen, 2011. március 16-án lett úgy rosszul, hogy a rá következő 3. nap elhunyt. Közben megszületett bátyám lánya, miatta a 2011-es karácsonyon is volt fa, mert… nem tudom, már akkor is megjegyeztem anyának, hogy felesleges, mert nem fog emlékezni rá, elvégre akkor volt 1,5 éves. 😀 Aztán tértünk át tényleg a műfenyőre.
– Most lesz hosszú idő után az első olyan karácsony, ahol szenteste megint „együtt lehet a család”. Azért idézőjeles, mert apám enyhén szólva is persona non grata, illetve tavaly ősz óta nem mentem fel hozzá (egyébként az anyjánál lakik), mert betelt a pohár, hogy mind ő, mind az anyja sikerrel vitték fel az alapból 90-es vérnyomásom pillanatok alatt 200-ra. A Ferrari nem gyorsul úgy, ahogy akkor a vérmérsékletem tette.
Most kíváncsi vagyok, hogy a szolid visszafogottság képes lesz-e visszaadni a kellő életérzést. De erre igazából a Dogma film egy idézetével tudok élni: „Gondold el, hogy a lelked egy pohár. Amikor kicsi vagy, a pohár is kicsi, ahogy nősz, úgy nő a pohár is, és ugyanannyi hit képtelen megtölteni a poharat.” A hit behelyettesíthető ezzel a feelinggel is, ugyanúgy képes megállni a helyét.