A világegyetem hatalmas terét már számos-számtalan alkalommal szeltük keresztül és kasul más művekben oly szinten, hogy már álmunkból felverve meg tudjuk mondani egyes csillagok elhelyezkedését, pályáját, lakóit. Azonban az egész hajnaláról, hogy miképp is lett az ember óriás, és mi minden kellett ahhoz a bizonyos kis lépéshez az embernek, de nagyhoz az emberiségnek, arról alig akad bármi is. Éppen ezért is érdemes megismerkedni a magazin következő retro alanyával!
A XIX. és a XX. század elejét is megélt francia író, Jules Verne (vagy magyarosítva Verne Gyula) meg kell hagyni, nagyon sok mindent letett az asztalra a tudományos fantasztikum terén. Különös aprólékossággal szemlélte a korának fejleményeit, vívmányait, és így állt elő kalandos, ma már erősen retro hangulatú science fictionjeivel. Sok esetben tükrözte a korszellemet, és azokat a századeleji elképzeléseket, fantáziarajzokat, hogy miként fest majd a világ 50-100 év múlva. Egy világ, ahol vászonfedeles, favázas szerkezeten repülő-lebegő tűzoltók oltják a tüzet, és a Holdra óriási ágyúval lövik fel az embereket. Ma már ezek megmosolyogtatóak, de hiszitek vagy se, máig inspirálóan hatnak napjaink tudósaira, feltalálóira, de még művészeire is. A Gainax 1987-es filmje is ennek a korszaknak stílusjegyeit hordozza magán, mind történeti, mind művészi szempontból.
Így lett az ember óriás… egy másik világban
Egy alternatív világban járunk, ahol három nagyobb ország néz farkasszemet egymással. Hideg ez a háború köztük, nyílt konfliktusnak régóta nyoma sincs, de a feszültség kézzel fogható. A Honneamise Szövetségi Királyság lépéselőnyt kíván szerezni magának azzal, hogy az eddigi hagyományos hadászati erőket és szokásokat felrúgva egy új frontot nyit: az űrhadviselését. Ennek kapcsán felállítják a Királyi Űrhaderőt, aminek elsődleges feladata az űrtechnológia kifejlesztése, valamint asztronauta küldése a világegyetembe. Azonban hosszú évtizedek telnek el kudarcot kudarcra halmozva…
A film ott von be minket az események folyásába, hogy az űrhaderő nevetség tárgya: a katonaság más haderői játszadozó gyerekeknek tartják őket, a civilek pedig gunyorosan élcelődnek a nem létező eredményeiken. Emiatt az űrhaderő maroknyi tagja kedveszegett, már-már kiégett emberek gyülekezete, akik sorra vesztik el a próbafellövésekkor társaikat. A dolog ott látszik fordulni, mikor egy átmulatozott éjszaka során egyikük, Lhadatt találkozik egy vallásos leányzóval. Eleinte érdeklődést színlel iránta, hátha fel tudja szedni, de végül a dolog visszájára sül el. A lányt érdekli Lhadatt munkája, aki olyan hatalmas beleéléssel kezd el neki mesélni az Űrhaderőről, céljairól, elképzelésekről, hogy végül saját maga is elhiszi. Újdonsült motivációja nem is marad el, hamar mozgatórugója és inspirálója lesz katona- és mérnöktársainak, akik minden eddiginél alaposabban és lelkesebben kezdenek dolgozni a siker érdekében: fellőni az embert az űrbe…
Tartógerendák és műszaki hibák
A filmet elég nehéz határozott formában értékelni, mivel elég felemás képet mutat, de azért igyekszem. Kezdem is a nyilvánvalóval: a kétórás játékidő egyetlen hatalmas expozíció, az egész csúcspontja az utolsó negyedóra, de annak is a legvége. Minden, ami addig a pillanatig történik, apránként ad hozzá, visz előre. Ezen idő alatt ugyanis javarészt nem rest karaktereket és világot építeni. Ez utóbbiban nagyon erős, kétségkívül a legerősebb érdeme. Nemcsak földrajzi és politikai, de technológiai és kulturális szempontból is felépítettek mindent. Nem hagyományos a vonatok, autók, de még az evőeszközök formatervezése sem – amiben rengeteget emlékeztet a már említett századeleji fantáziarajzokra. Teret kapnak az eltérő nyelvek, amiken megszólalnak, beszélnek. Külön hiedelemvilág, vallás lett felhúzva a maga motívumaival, mítoszaival, történeteivel. Egyszerűen nem lehet ezt a pontját kellő mértékben méltatni. Jellemek terén pedig Lhadatt változik a leginkább: a kezdeti nemtörődöm és kissé apatikus férfiból a végére céltudatos, magabiztos és a világra figyelmes ember válik, amit a leginkább a filmvégi monológja tükröz, miközben valamelyest megmarad önmaga is, hiszen ugyanúgy vágyik a lány testére. Ehhez pedig társul egy valóban remek, a kor viszonyaihoz és kortársaihoz képest is szemet gyönyörködtető és kellemes grafika, animáció, a szereplőket egyszerűen megkülönböztethető karakterdizájn. Adjunk hozzá egy felettébb fülbemászó dallamsort, aláfestő zenét, jól kiválasztott szinkronhangokat. Így egész pofás, már-már mondhatnánk, hogy kis hibával tökéletes is, nemde?
Hát, sajnos nem. Az értékelését egyfelől nagyban meghatározza az, hogy miféle elvárásokkal ülünk le elé. Az egész film az expozíciós mivolta miatt különösen lassúnak, tétovának és céltalannak fog érződni. Olyannyira, mintha maguk a készítők se lettek volna teljes mértékben képben azzal, hogy mit akarnak kihozni a műből. A világépítés ugyanis túl részletes és aprólékos ahhoz, mint amit a cselekmény megkövetel. Egy karakterfejlődés bemutatásához pedig rengeteg kicsi üresjárat társul. Ezt csak az utolsó negyedóra töri meg, ahol már kissé túlságosan is felpörögnek az események. Ennek a megvalósítása a korábbi kimért tempóhoz képest kifejezetten hektikus lesz, snitt snittet követ, egyszerre kíván 3 oldalt mutatni. Ezzel pedig tapinthatóvá válik a szándék, hogy minél hamarabb le lehessen zárni a filmet. És bár az utolsó mondatok adják meg a savát és borsát az egésznek, ami egyfajta kritikaként is felfogható a korunkra, egyszerűen nem üt akkorát, mint kellene. Ezek pedig elég sokat vonnak le az értékéből, és különösen megnehezíti az egyértelmű értékelést.
Egyszer volt… és talán megint lesz
Elég fura, de nem maradt utóélet nélkül. Az idő múlásával szépen felfedezték ezt is, és a Tenshi no Tamagóhoz hasonlóan elkezdett kisebb rajongótábort szerezni magának. Mégis a legérdekesebb, hogy a Gainax fukushimai stúdiója oly sok hosszú év után belebegtette a folytatásnak mondott Aoki Uru címre hallgató művet. Nagyjából 10 éve várjuk a megjelenést, és egyre csak tolódik a feltételezett dátum, és nyomasztóan hatalmas, néma csend övezte az elmúlt hetekig. Egy ideig csak a két mű átkötéséül szolgáló Overture alcímű kisfilmről lehetett tudni valamit: 2016. decemberében bemutatták egy szűk szingapúri körnek. De erre az információra és a megerősítésre is egy évet kellett legalább várni, és néhány koncepciórajzon, poszterképen kívül az égvilágon semmit se találni. A hallgatást egy jogi vita okozta, aminek eredményeként kivásárolták a fukushimai stúdió részvényeit és átnevezték Studio Gainára, majd a székhelyüket Tokióra cserélték. Jelen állás szerint az Aoki Uru, több másik klasszikus társának folytatása vagy esélyes remakejével/rebootjával együtt készül, és 2022-re várható.
Kellemes film, de…
…tipikus példája annak, amikor a tervezés során rengeteg ötlet felmerült a koncepció irányával kapcsolatban, csak egy egyértelmű irányt nem sikerült vele meghatározni. A zárszó, ami igyekszik ezt megválaszolni, pedig igazából csak megerősíti azt a kívánalmat, hogy amennyiben egy régi kérdésre akarunk választ találni, akkor vagy egy épkézláb és jó válaszunk van, vagy semmilyen. Emiatt nehéz szívvel tudom csak ajánlani, de akkor is igazából egy szűk rétegnek. Mert bár a karakterfejlődés bemutatása vagy a világépítés kapcsán ettől a filmtől lenne mit tanulnia sok-sok mai sorozatnak, történetnek, illetve azok nézőinek is, pont ez a fajta közönség nem képes értékelni még csak az erőfeszítéseit sem.
A cikk a Mondo Magazin 2018. októberi számában jelent meg.
