A nyeletlen fejsze: Sword Art Online 2

Hát megint itt vagyunk. A szememben a 2012-es év legrosszabb animéje címet elnyerő Sword Art Online első évadának akadt folytatása. Nem mintha olyan jó lett volna az előzmény – hiszen mégiscsak a 6. helyezettre futotta neki a top 20 legrosszabb animés listámon -, de azért nekifogtam ennek is, miután lement a tévén az elejétől a végééig. Már korábban meséltek nekem, hogy a következő szál, a Gun Gale Online történetíve mennyivel jobban megírt, mint az elődjei (Sword Art Online és az Alfheim Online), attól még nem tettem magasra a mércét. Hiszen az első évad 2 és egynegyedes pontját nem nehéz felülmúlni…

Rövid visszatekintés az elődre

Aki még emlékszik, a történet nagyon durván elhasalt nálam (kerek 1 egész pontot kapott), mivel a SAO felét telerakták spin-offal, hamar elvesztette a túlélő jellegű hatását, az ALO pedig úgy ahogy volt egyetlen hatalmas kliséhalomra sikerült. Emellett fel lehet a történetnek róni a kiszámíthatóságát, hogy míg a SAO öles léptekben haladt és csapongott a műfajok tengerében, az ALO egy az egyben ledarálhatóan pörgött, egyik világba sem igazán hagytak lehetőséget elmerülni, elmélyülni és átérezni mindkettő fantasy jellegét, és meghazudtolták a teljes játékműfaj minden lehetséges mechanikáját. Emellett tele volt logikai és technikai (főleg műszerészi, biológiai) buktatókkal.

Grafikában az előd talán csak a BD-re került ki jobban, de a HDTV-s verzió tele volt elnagyolt, rosszul rajzolt kulcskockákkal. Azt, hogy ezeket javították-e, azóta sem ellenőriztem, de már nem is fogom. A karakterdizájnja szépnek volt mondható, míg maga az egész animáció és grafika elég középszerű és átlagos, amin az elsőként említett hibák további pontokat vontak el.

A karakterek elég egysíkúak voltak, nem igazán kaptak jellemet. Laposak voltak, és inkább a karakterdesign vitte el a bulit ezen a téren, azon belül is főképp Asuna (v. aSuna) alfele és melle. Az első évad waifu-üdvöskéje mellett csak „szexuális Kiritóként” megbélyegzett főhősünk gyűjtötte a női skalpokat egész addig, míg az utolsó részre kisebb női hárem nem vette körbe, amiből egyedül Klein a kivétel, de ő inkább a mellékes haver szerepét töltötte be (és nem árulok el nagy titkot, ezután is azt fogja). Yui és Suguha idegesítőek voltak inkább, míg Sugou megtestesített mindent, amit lehetett: tenyérbemászó stílusa mellett a gonoszsága és a motivációi is durván összecsapottnak hatottak, mintsem értékelhetőnek. Vagyis elmondhattuk: nem volt olyan karakter, akit egy kicsit is lehetett volna a képmásán túl kedvelni.

A második eljövetel sikere (?)

Miután a fandom jelentős hányada imád messiásként tekinteni az első évadra és magára a franchise-ra, nem hagyhattam ki ezt a fenyegető hangú vallási utalást. Nem is véletlen, nehezen fogtam bele a második évad nézésébe. Sajnos vagy nem sajnos, el kell ismerni, emitt-amott javult a helyzet. Igen, jól olvastátok: javult az előzőhöz képest. Ám mielőtt a ragevágyó billentyűhuszársereglet elkezd pezsgőt bontani, egy valamit leszögezek: végeredményben ugyanolyan szar lett, mint az előző évad.

TÖRTÉNET – 2/10

A sorozatban három történetívet találunk: a 14 részes Gun Gale Online, a 3 részes Excalibur, és a maradékot kitevő Mother’s Rosario. A sorozat első és a második fele ismételten ég és föld egymáshoz képest, így most már borítékolhatjuk, hogy ez a franchise sajátos védjegye: a bitangpusztulat.

Gun Gale Online – 4/10

A koncepció semmit se változott az elődhöz képest: megkapjuk az előző évad szereplőit nemsokkal a korábbi események után. Annyi változott, hogy megszaporodtak a Sword Art Online nevű Mátrix-kezdemény kopipasztázott és kicsikét módosított játékmásolatai, aminek a történetív címét adó Gun Gale Online csak az egyike. A GGO gyakorlatilag nem egyéb, mint a Call of Duty, az Insurgency, az ARMA és a Medal of Honor rebootok VRMMO variánsa. És pont. Egy háborútól lepusztult világot mutat, ahol lőfegyverekkel ölhetik egymást a népek. Ennek a világnak a nyugalmát kavarja fel a (nagyon eredetien) Death Gun nevű egyén, aki azt állítja, hogy akit meglő a játékban a fegyverével, az meghal a valóságban is. A szemléje jól is sikerül, a nyomozók felfigyelnek rá, és behívják Kiritót a képbe.

Kirito kis huzavona után belemegy, és kormányzati ellenőrzés alatt belép ebbe a világba, ahol egy nagyon ritka férfiavatart kap, és az ebben rejlő lehetőséget – konkrétan, hogy csajnak nézik –  ki is használja (avagy „szexuális Kiritóból” „transszexuális Kirito” lesz). Így téveszti meg Shinont, a mesterlövészt, akit az elsők közt gyanúsít. Kirito a nyomozása során részt vesz egy bajnokságon, ahol elnyeri – újra – a csaj bizalmát – mert inkább felfedte a férfi mivoltát neki, mintsem dajkálta egy „édes barinős” álomban. Szövetkezve Death Gun ellen készülnek, hogy leleplezzék a titkát. ki ő és hogyan képes ölni úgy, mivel az új VR-fejék nem képes megállítani a játékos szívét…

Röviden ennyit összegzésül, és most jöhet értékelés kifejtése. Kifejezetten tetszett a fejezet, azonban ugyanúgy tele volt marhasággal. Ilyen volt a szemléltetése annak, hogy miként öli meg Death Gun golyója az áldozatát (gyakorlatilag kiugrik a falból az elektromos szikra, lövedéktestet ölt és légyként cirkál a lakásban, míg nem belefúródik a delikvens szívébe). Ezt a szemléltetést úgy ahogy volt kihagyhatták volna, mert többszöri mutogatással csak röhejesebb lett, mint faszályosan kinéző. Aztán ott volt a lézerkard (fotonkard) jelenléte, ami egy durva Star Wars áthallást adott ehhez a világhoz, amúgy felesleges volt a szerepeltetése. Egy rendes hosszú pengéjű bajonett vagy gyalogsági ásó jobban beleillett volna ebbe a világba. (Hogy azt kérdi az ásó miért, az nézzen utána a Szpecnaznak!) Aztán ott volt a fegyverfizika és -mechanika buktatói, mint amikor a két lövedék egymás mellett elhaladva egyenes vonalon perdültek tovább, holott a fizika szerint a kisebb lövedék röppályája módosul, a nagyobbik egy kismértékben eltérül. Vagy, hogy Behemoth minigunja mesterlövészetre is alkalmas, miközben a valódi fegyver abban a távolságban erőteljesen szór. Aki szerint a játékokban erre nem figyelnek, az nagyot téved: egy magára valamire való játék erre ügyel, hogy az erőviszonyok mellett a fizika ezen része is rendben legyen. Csak példának ennek a fizikának a magas fokát az Arma játékok 3., számozott kiadása képviseli, ami komoly röppálya és gellerpálya lehetőségeket számol a motorjában. De ez a fajta komolyan vétel már megvolt az elődeiben is.

Ó, igen komolyan vétel. Itt az egyik orbitális hiba a történetívben: hogy túl komolyan akarja magát venni az elődjeihez képest. Az előző három kisebb kukacoskodás volt a részemről, de ugyanakkor három olyan koncepciós hibát tudok említeni ebben a történetszálban, ami hazavágta az egészet. Lássuk súlyosság szerint.

1) Elkukázzák a legérdekesebb szereplőt, nem építenek semmit se rá. De ki is ez? Természetesen Death Gun. A fentebb leírtak miatt kezdett érdekelni, hogy akkor „hogyan csinálja”, és nem akartam kibelezni kapásból egy műanyagkéssel vagy péklapáttal, mint az egyébkénti főszereplőket. Death Gun karakterének halála a 3. rész végén jött el: ott gyakorlatilag majdnem teljesen felfedik a kilétét a készítők, és már tudni fogjuk, hogy kicsoda is ő, így ölve meg az alaphangulatot, amit a krimi szolgáltatott. Amúgy pedig nem utolsó sorban a kiderítése is olyan Sherlock Holmes-t megszégyenítő dedukció volt, hogy csak a ház fala nem dőlt ki.

2) Shinon karakterének háttere. Új karakteri léte ellenére képtelen túllépni azon, ami Asuna volt az első évadban, és ez mellé kapunk egy olyan csinos kőmívesdekoltázst tőle szinte rendszeres jelleggel, amit nem lehet megunni. A csípőssége szerethetőbb, viszont a saját árnyoldala lehúzza: fél minden fegyvertől vagy fegyverjellegű, -formájú dologtól egy gyerekkori trauma végett. A traumát kiváltó dolog az volt, hogy egy rablót megállított majd saját fegyverével meg is ölt. Ennyiben a dolog még hihető lenne, hiteltelenné azonban az teszi, hogy a GGO világában koránt sem retteg annyira a lőfegyverektől már a kezdetektől fogva, mint a valódiban. A hiteltelenséget tovább rontja, hogy a GGO-t is a barátja terápiás jelleggel ajánlotta. Ugyanis az ilyet kizárólag orvosi felügyelet mellett illetve ajánlásra, meghatározott mértékben (időkeretek betartásával) lehet csak elvégezni.

3) A GGO játék maga. Nem kínál semmiféle komolyabb kihívást a profi játékosoknak. A fotonkard túl jól sebez ahhoz képest, hogy mennyire egy sutba dobott fegyver és inkább csak dekoratív, mint hasznos, ami kicsit vicces annak a fényében, hogy a Mesterlövész játékban is a gumibot volt a legütősebb fegyver. Mivel a fegyverek mind szokatlanul pontosak közép- és hosszútávon (még a pisztolyok is), illetve van egy rásegítő a védelemre, így nem igazán tekinthető kihívásnak, illetve a játékban meglévő realitási hiányosságok a fegyverek terén. Nem szabható testre a fegyver, az alap perkjeit és képességeit kell használni… és ezek miatt maximum a casualebb játékosok lennének érdekeltek benne, a prók is legfeljebb a pénzfarmolási lehetősége miatt tolnák, de aztán hamar tovább állnak egy jobb játékra, hogy aztán csak emitt a címüket védjék meg (jó esetben) a bevételük mellett. És nem mellesleg, más SAO-ivadékjátékból is nyomon lehet követni a dolgokat? Mintha TF2 közben CS:GO vagy CS:Source meccset néznék, vagy a Perfect World összes játékába beleleshetnék az egyikből, hogy ott mi zajlik. Elég röhejes dolog elsőre, de azért nem rossz gondolat. Csak kérdés: mennyire is praktikus?

Excalibur – 1/10

Visszatérünk az ALO világába, egy kisebb ráncfelvarráson esett át, és kibővült. A történet az elveszett, majd újra előkerült Excalibur körül forog, amiért hőseink elindulnak…

És ezzel a 3 résszel indul csak a savnyelés igazán. Nem változott semmit az egész az első évad óta, ám elkövetik azt a hibát pluszba, hogy az Arthur legendákat és a skandináv mitológiát egybemossák (mintha csak a Tomb Raider Underworldtől tanulták volna el), majd szépen beolajozzák, és brutálisan megerőszakoltatják egy felbőszült gorillával. Klein ugyanis kiszabadít egy NPC-karaktert, Freyját, és úgy indulnak az egyik főboss ellen, aki egy jégóriás. A csúcs az lesz, amikor Freyja megszerzi az aranykalapácsot, a Mjölnirt, és a hatalmas villámistenné, Thorrá változik. Ehhez hozzájön Sugu/Leafa Tonkii-zása, ami idegesítővé válik.

Igazából a három rész elég vontatott tempót vesz fel, amivel egy újabb SAO-ba illő spin-offá válik. Emellett teljesen céltalan, mert nem ad semmit a világhoz pluszba, csak egy nagyon elszart kiegészítőlemez vagy DLC kipörgetésének az élményét adja.

Mother’s Rosario – 1/10

Ebben a 7 részes egységben nagyon a drámára feküdtek rá, két fronton is. Az egészet nyitja Asuna és anyja idegtépő, sablonos szemben állása, ami egy gamerkedni szerető fiatal és a szülei szemben állásának kivonatolt, sejtelmekből összeállított verziója, majd lezárja egy halálos beteg lány körül forgó nullszaldós történet. Hiszti, hiszti hátán, elcsépelt, magát drámának kiadó maszlag az egész, amiről rendes összefoglalást se lehet írni. De ugyanúgy nem tesz semmit hozzá a korábbiakhoz, csak egy újabb, ezúttal elnyújtott és felpuffasztott spin-off.

GRAFIKA ÉS ANIMÁCIÓ – 4/10

Noha szebb egy picit, hangulatosabb, mint az előző (legalábbis az első 14 részben), valójában az egész átlagos. Egyes pontjain hozza a 2014-ben elvárható megjelenést, de a leggyakrabban viszont nem: átlagossá lesz vagy az alattivá kerül. Az utolsó 10 rész pedig lényegében semmiben se különbözik az ALO korábbi megjelenésétől, megspékelve a slice of life-ok összes klisé momentumának betoldásával.

Karakterdizájn terén senki sem változott, egyedül Shinon GGO-s külseje volt megnyerő (ám ismerjük, hogy mennyire praktikus, egyébként az ALO-s meg vicces, hogy mennyire ötlettelenre sikerült), illetve Silica ALO-s felszerlése, de ezek olyan kis apróságok, hogy igazából pontot sem érdemelnek. Legalábbis a grafikából nem (karakterügyileg meg végképp!).

KARAKTEREK – 1/10

A szereplőgárda gyakorlatilag semmit se változott az előző évad óta. Nem fejlődtek, nem formálódtak meg egy kicsit sem. Asunát és Kiritót az első részben már a megjelenésüket követő két percben egy péklapáttal beleztem volna ki a legszívesebben azért, amit és ahogy csinálnak (eldumálják a fél részt, és a pár mondatos expozíciót felpuffasztják hosszú dumapartiba a semmiről, semmivégre – kapásból unalomba fullasztva az elejét, ami amúgy sem indul be egykönnyen). Egyedül Shinonnak volt valami karaktere, de Yuuki vagy Asuna anyja egyszerűen nonszensz, semmilyenek. Death Gun érdekes volt a 3. részes lelepleződéséig, de onnantól kezdve egyszerűen semmi. Ezek lehetnének a kiugrópontok, de slejm lehúzza. Kirito GGO-s avatarja meg leginkább csak a hentai doujinshi rajzolókat ihlette meg, és tartotta felpaprikázva a fanokat rageviharig tartó kommentháborúban. Volt benne potenciál, de elszúrták több okból is: nem használták ki rendesen azt, hogy a férfi játékos nőnek adja ki magát az avatarján keresztül és tesz szert előnyre más játékosok naivitásán, illetve inkább csak a transzizásra feküdtek rá, ahogy bénán adja a csajt a srácok kedvéért.

HANGOK – 4/10

Aoi Eir, LiSA és Luna Haruna újfent viszonylag jó, ám újfent felejthető számokat tettek össze, illetve feltűnt köztük Haruka Tomatsu is, akit meg nem tudok hova tenni. Az ő nevét speciel most hallottam először. Oké, most jelezték, hogy ő aSuna szinkronhangja… Na ennyit a maradandó alkotásról… Szinkrongárdából a régi nevek tértek vissza, Shinon megkapta Sawashiro Miyuki hangját, akit többek közt a Dantalian no Shoka gótlolijáként, Dalianként és a Black Rock Shooterből Takanashi Yomiként is ismerhetünk többek közt. A háttérzenék helyenként markánsabbak voltak, de egyik se volt kiemelkedő. Jobban feltűnt, hogy a Parasyte (Kiseijuu) 13. részének elején, a megbeszélés alatt az FTL: Faster than Light játék jellegzetes prüntyentéseit hallhatjuk.

ÖSSZESÍTVE – 2,5/10
De díjazva bizonyos területeken javulását, egyezzünk ki most ennyiben. Nézhetőbb, sőt bizonyos szinten még élvezhetőbb is, mint az elődje, amit igazából csak a lőpárbajos részeinek köszönhet az első 14 rész. Ha csak annyiból állt volna, simán kapott volna jobb értékelést is, azonban a spin-offolási vágy itt is sikeresen tönkretette az összképet. Unalmas, fillerszagú maszlagokkal spékelték meg ezt is, így csinálva belőle egyetlen hatalmas bitangpusztulatot. Aki huzavonázott, az belevágjon? Talán azt tudom mondani, hogy igen, amíg megígéri, hogy a 14 rész után elfelejti, hogy a sorozatból van még 10 rész hátra. Egyébiránt ennyiben leírható az egész sorozat.