Ideológiai feszültség a háború utáni japán filmiparban
A ’40-es évek a világon mindenhol az ideológiák harcának ideje volt. Ha azt hinnénk, hogy csak Koreában volt komoly probléma a hidegháború ideológiai szembenállásából, ne legyenek illúzióink.
Már javában tartott két animációs film készítése a Tōhō sōshigayai stúdiójában, amikor hivatalosan is átkeresztelték 1947-ben Tōhō Kyōiku Eiga-bura (vagyis a Tōhō Oktató Filmrészlegre). Mivel a megszálló hatóságok megbízásából készült oktatófilmek a háború utáni filmgyártás volt az egyedüli növekedést biztosító kiút és mentsvár, feltölthették az animátoraik számát, amivel további megbízásokra pályázhatott a stúdió. Ennek eredményeként a demokratikus elvek mellett az amerikai szemléletet és a fogyasztói társadalmat hirdető és bemutató kisfilmek árasztották el a piacot. Azonban az „árnyékstáb” munkáihoz hasonlóan ezek a művek is hamar kikoptak a nyilvántartásokból, mivel többről idővel kiderült, hogy igazából amerikai dokumentumfilmekről beszélhetünk, amelyeket a japán közönségre szabtak át a nyitó- és zárógrafikák kicserélésével. Valamint noha több cég és stúdió is pályázott az ilyen művek igazítására és az animált részeik elkészítésére, a megszálló hatóságok leginkább az alábbi négy közül szerettek választani: a Tōhō, a Daiei, a Shōchiku és a Masaoka Kenzō vezette Nihon Manga Eiga-sha.
Mindeközben zajlott egyfajta „boszorkányvadászat” is az iparon belül azok után, akik korábban kiszolgálták a militarista kormányzatot, és nevük nyíltan szerepelt a propagandaművek készítői között. A legfőbb gyártók és az „árnyékstáb” tagjai „elsődleges háborús bűnösnek” minősültek, így őket végérvényesen eltiltották és kizáratták a szakmából. A keresettebb és a vezető rendezőket „másodlagosnak” nyilvánították, és ideiglenes eltiltásban részesültek. A „harmadlagosnak” vett jelenetrendezők, forgatókönyvírók és más munkatársak mindössze egy önvizsgálati időszakon (jiko hansei) kellett részt venniük. Idővel a megszálló hatóságok belátták, hogy a közélet minden területéről nem képesek eltávolítani a háborús időszak résztvevőit, így többekkel közreműködési egyezséget kötöttek „a múlt szennyének felszámolására”. Ez azonban kelletlenül is feszültséget okozott a stúdiókban, hiszen több vád alá helyezett filmipari szakember azzal igyekezett elkerülni a besorozást, hogy szerepet vállalt a propagandagépezetben.
A feszültség pedig megvolt enélkül is: a megszálló hatóságoknak dolgozó David Conde 1946-ban engedélyezte a szakszervezetek megalapítását, ezzel kieresztve a szellemet a palackból. Sōji Ushio beszámolója szerint Condét 1946 áprilisában amerikai nyomásra el kellett távolítani a pozíciójában, mert olyan szóbeszédek kaptak szárnyra, mely szerint kommunista és igyekszik a demokratizálódó japán filmipart túlságosan a szélsőbaloldali irányba terelni. Ez önmagában még nem okozott volna komolyabb problémát, azonban a szakszervezeti mozgalomban kommunista agitátorok a pénzügyi vitákat rendre politikai vonalra terelték. 1946 elején például 15 napos sztrájkba fogtak a minimálbér és a szakszervezeti felügyelet biztosítása mellett. Ezt követően pedig nyilvánosságra hoztak egy listát a háborús kormányzatokat kiszolgálók neveivel, mintegy tovább fűtve a már eleve kialakult „boszorkányvadászatot”. 1946 októberében pedig egy 51 napos általános sztrájkkal feleltek, amit viszont már a kormányzat is megelégelt. A szakszervezetekben szakadás keletkezett a kommunisták és a nem-kommunisták között, és a Japán Kommunista Párt erőszakos terjeszkedése érdekében a valós politikai pártállásuk ellenére vettek fel tagokat és vörös zászlókkal díszítették ki a stúdiót provokáció céljából, majd Shintōhō néven „új” stúdiót alapítottak az „árnyékstáb” korábbi épületében.
Ez a dolog odáig fajult, hogy 1947-ben a Tōhō 75 millió jenes veszteséget könyvelhetett el. A decemberi tárgyalások után a korábbi stúdióvezetőt annak kimerültsége miatt Watanabe Tetsuzō váltotta le, aki korábban jogoktató professzor volt és a megszálló hatóságok teljes bizalmát élvezte, mivel a háború alatt a militarista kormányzatellenes szórólapjai miatt börtönben ült. Watanabe két dolgot tartott szem előtt: a Tōhō veszteségeinek és kommunistáinak felszámolását. Amikor a tüntetők megkezdték a harmadik, 195 napos általános sztrájkjukat, Watanabe 1948 áprilisában 266 ember kirúgása mellett döntött: kommunista párttagok, szimpatizánsok és mind a 42 animátort. Ez a saját keresztes hadjáratának része volt, ami többeket pártolt át a „Shintōhō” oldalára.
Augusztusban a stúdió épülete körüli összecsapásokra válaszul pedig Watanabe mintegy 50 csapatszállító teherautón hozatott 2000 rohamrendőrrel, buldózerekkel, 6 páncélautóval vonult fel az elbarikádozott és a filmipari eszközöket fegyverként használó tüntetőkkel szemben. Az eset, ha még lett volna elég szürreális, 3 felderítőrepülőt, 7 amerikai tankot és az amerikai hadsereg 1. lovas hadosztályát is igénybe vette. Ez a pillanat úgy vonult be a japán filmipar történetébe, hogy „Mindennel felvonultak, csak hadihajókkal nem.” A szakszervezet és a tüntetők meghátráltak, többen pedig a hátsó kapun keresztül szöktek meg, ezzel megtörve az ellenállásukat. A belpolitikában a kommunista párt bár gyorsan erősödött, 1949-ben az egyre inkább komolyodó hidegháborús feszültségre válaszul a japán kormány komoly tisztogatásba kezdett, amit később a koreai háború kitörése is tovább fokozott.
Így értek véget a 40-es évek
A Tōhō ezt követően Shimomura Kenji vezetése alatt 60 fővel még pár évig fenntartotta az Oktató Filmrészleget. A munkájuk minősége csökkent, mivel inkább alkalmazottak voltak, semmint tényleges és képzett animátorok, illetve Shimomura pedig élőszereplős filmrendező, így számára az animáció és a grafikák másodlagos értéket képviseltek.
A korábbi művészeti asszisztens, Kawamoto Kihachirō a kirúgását követően sokáig munkanélküliként tengődött és bábuk fényképezésével és készítésével kereste a kenyerét, csupán 1974-ben tért vissza az animációs szakmába a Shijin no Shōgai (Egy költő élete) című művével, amit részben a tüntetésen átélt élményei ihlettek.
A Nihon Manga Eiga és a Nichidō ugyan egyre több animátort vonzott be, akik sokszor a Tōhōtól érkeztek, egy másik problémával is szembesültek ezek a stúdiók. A gazdasági és adórendszer komoly reformokon esett át, aminek következtében a kisebb cégek csődöt mondva bezártak, a kulturális és oktatási kiadásokat pedig visszanyesték. Így a Japán Nemzeti Vasúttársaság sem fektetett már be a Nichidōba, ami rövid munkákkal igyekezett fenntartani magát. Kumagawa Masao és Masaoka Kenzō pedig lassan otthagyták az ipart, hogy gyerekkönyveket illusztráljanak. A Nihon Manga Eigának mégsem ez tett be, hanem a Tōhōval való függősége: Seo Mitsuyo 1949-es animációs művét, az Ōsama no Shippot (A király farkincája) Watanabe Tetsuzō nem engedte bemutatni. Először az 57 perces anyagot megvágatta 33 percesre, majd bemutathatatlannak ítélte. A 100 ezer celluloidlapból álló, 6 millió jenes költségvetésű animációs film gyakorlatilag a kukában végezte, csődbe rántva a stúdiót. A négy fő animátorból három inkább otthagyta a szakmát undorában, a negyedik pedig a Nichidōhoz pártolt.
ÉRDEKESSÉGEK ERRŐL AZ IDŐSZAKRÓL
- A Shintōhō stúdiójában rendezett többszöri sztrájknak és összecsapásoknak Kurosawa Akira, neves japán filmrendező is résztvevője volt. Watanabe Tetsuzōt ő sem kedvelte, sőt, kerülve azt, hogy a nevén szólítsa, szimplán csak „megrögzött vörösgyűlölőnek” írja le. Bár ő maga a visszafogottabb és a békésebb megoldások híve volt, a visszaemlékezéseiben egész érdekes, olykor mókás részleteket tudhatunk meg. Például, amikor az alkalmazottak igyekeztek még kiszorítani a tüntetőket, akkor egy cowboy kalapos színész vezette a támadást.
- A Shintōhō megmaradt filmgyártó stúdióként a japán mozi aranykorában, 1949-1950-ben készítették a filmjeik nagy részét, majd korai csődöt kellett jelenteniük. 1957-ben megkíséreltek visszatérni, és hogy tudják tartani a versenyt a nagyobb stúdiókkal, alacsony költségvetésű sci-fi és horrorfilmekkel igyekeztek betörni a piacra. 1961-ben a Jigoku című film bemutatása után újabb csődöt jelentve végképp lehúzták a rolót.
- 1947-ben készült el Masaoka Kenzō egyik rövid, zenés műve, a Suteneko Tora-chan (Tora-chan, a kóbor cicus). A kisfilmmel a rendező országos turnéra ment, hogy a stúdiójának befektetőket szerezhessen. Saját bevallása szerint az 1920-as évek színvonalán kellett megoldaniuk az animálást különféle nehézségek miatt. Félévvel később megjelenhetett a kisfilm folytatása, a Tora-chan to Hanayome (Tora-chan és a menyasszony).
Megjelent a Mondo Magazin 2023. áprilisi számában.