Kicsit a kísérleti animációkról
Egy dolgot nem érintettem eddig még névlegesen sem, pedig lényeges és nagyban hozzájárult a japán animáció fejlődéséhez: a kísérleti munkákat. A legtöbb esetben ezeket egyes adatbázisok „avant garde” jelzővel illetik újabban, míg korábban az „experimental” (kísérleti) és a „dementia” (hibás értelmezésben szellemi leépülés, helyesebben inkább őrület vagy zavarodottság) szavakat láthattuk mellettük a leggyakrabban.
A MyAnimeList adatbázisa az elmúlt évben állt át a felvezető szövegben történő tárgyszócserére, egybemosva több jelzőt is. Saját meghatározásukban az avant garde művek felrúgják a hagyományos történetmesélést, kifejezetten a nézőben keltett kellemetlen érzések ébresztésére fektetik a hangsúlyt,és gyakorta szól a történet vagy a karakterek destrukciójáról egy sötétebb tónussal. Ha lekérdezzük az oldalukon a műfaji listát, akkor láthatjuk, hogy olyan címeket kényszeríttettek egy ernyő alá, amelyek sok esetben távolabb nem is állhatnának egymástól: a Tenshi no Tamago, Paprika, Yami Shibai, Poputepipikku, Panty and Stocking with Garterbelt. Noha stilisztikai szempontból eléggé eltávolodunk ezzel mind a szűkebben, mind a tágabban értelmezett anime fogalomtól, hiszen ránézésre inkább valamely nyugati ország művének tűnnek ezek, vagy a megvalósításuk miatt bárki készíthette volna és csak a címképernyő árulkodik a japán eredetről, érdemes lenne mégis szétválasztani a kettőt.
Ogino Shigeji és művei
Az 1899-ben született független művészről szinte keveset hallani az animációtörténeti témában, holott 1984-ig bezáróan több mint 400 mű fűződik a nevéhez. Ezeknek csak egy töredéke teljesen animált, ugyanis javarészt stop motion technikákat alkalmazó filmes útinaplók és dokumentumfilmek teszik ki az életművét. Az 1935-ben Budapesten megrendezett St. Teccian Cup nemzetközi filmes találkozón két műve is első, egy pedig második helyezést ért el. Ezek a Kaika (Virágzás, 1935), a Hyōgen (Egy kifejezés, 1935), illetve a Rhythm (Ritmus, 1934) voltak.
A Kaika a növények fejlődését és virágzását mutatta be geometriai alakzatok használatával mindössze 4 percben. A Hyōgen is hasonló megoldással, szimbolikusan kívánja elmesélni a városi férfi (háromszög) és a vidéki nő (kör) találkozását. A Kinemacolor technikával készült, vagyis az eredetileg fekete-fehérben forgatott filmet felvételkor a kamerakezelő különféle színfilterekkel színezte meg. Ez a technika az 1910-es évek első felében még népszerű volt, azonban a 20-as évekre teljesen leáldozott. A Rhythm viszont fény-árnyék ritmikus váltakozása és a geometrikai formák manipulációja, ami kifejezni semmit sem akar kifejezni, hanem mindössze egy technikai bravúr bemutatója
Mivel a Hyōgen esetében az alkotó minden felvett képkockánál cserélgette a vörös és zöld színszűrőt, illetve a megszokott másodpercenként 24 képkocka sebességet és 28-32 közt váltogatta, így az erre érzékenyek számára a megtekintés nem javasolt.
Oginonak további négy animációs műve volt, amelyekről érdemes némi szót emelni. A Felix no Meitantei (Félix nyomozó, 1932), amelyben a címszereplő egy ellopott pár cipő után nyomoz, egyike azon példáknak a cikksorozat 5. és 8. részeiben említett (Mondo, 2021/10 és 2022/04) nyugati karakterek használatának és újabb kalandjaik elmesélésének. A Hyakunengo no Aruhi (1933, Száz év múlva egy napon) az alkotó azt feltételezi magáról, hogy a hamarosan bekövetkező világháborúban meghal, de 2032-ben visszatér az élők közé és a Marsra utazik. A Hatena, Sankaku no Rizumu, Toranpu no Araoi (1932, ?/Ritmikus háromszögek/Harcoló kártyák) érdekessége, hogy maga a Japán Nemzeti Filmintézet sem tudja pontosan, hogy mit kívánt az alkotó elérni. Egy 4 perces rejtvénynek tűnő absztrakt film, amely során különféle formák és alakzatok váltakoznak. A negyedik mű már egy animációs dokumentumfilm, a Shikisaimanga no Dekirumade (1937, A színes animáció készítése), ami az Ōfuji Noburō által jegyzett 1937-es Katsura-hime (Katsura hercegnő) elkészítését mutatja be.
A világháború után
Az egyre erősödő nyugati befolyás és újabb modernizációs hullám ellenére 1945 vége és 1958 közt csupán 18 egész estés animációs filmet mutattak be a japán mozik, jó részt amerikai, francia, brit és csehszlovák műveket. Ekkor láthatta először a japán közönség a Hófehérke és a hét törpét (1937), a Dumbót (1941), míg a háború lezártát követő címek általában 2 éves késéssel jutottak el hozzájuk (pl. Pán Péter, Aranyfürtöcske). Önmagában ez nem tűnhet különösen aggályosnak, viszont felhívnám az olvasó figyelmét, hogy a japán animációs ipar épp egy nagyon lassú helyreállítási folyamaton esett át. Az 1950-ben bemutatott Gulliver Funtōki (Gulliver nagy tettei) ugyan a Fleischer fivérek Gulliverén alapszik, de kifejezetten a japánok számára szóló üzenettel, emlékeztetve őket Yamamoto Isoroku admirális háború előtti intésére Amerikával, mint alvó óriással kapcsolatban, ugyanakkor Gullivert a lilliputiaknak ételért (amit adó/vám feliratú csillékben töltenek a szájába) cserébe nagyszabású építkezésekben, bánya- és földmunkákban segíti őket, belendítve az iparosodásukat.
A televízió 1950-től kezd megjelenni a szigetországban, első körben 866 készülékkel. Ebben az évben alakul meg az első kereskedelmi tévécsatorna is, majd két évvel később a következő, amit ’59-re további kettő követ. Ezzel párhuzamosan a rövidfilmek egyre jobban hagyják el a mozitermeket és költöztek át a tévékre, elsődlegesen reklámok formájában. A Biiru Mukashi-mukashi (1956, Sör korszakokon át) például egy 12 perces műként mesélte el a sör történetét a mezopotámiai kultúráktól kezdve a középkori német területeken át a 19. századi Japánba érkezéséig Matthew C. Perry ellentengernagy „fekete hajóin”. A reklámokra oly szintű igény kezdett el mutatkozni, hogy 1961-ben a minimális félperces időtartamot 15 másodpercre csökkentették, és magas költségek és a neccesen megtérülő befektetések elkerülése végett igyekeztek az alkotók minél megkapóbb ötletekkel és szlogenekkel előállni.
Az 50-es évek végére megjelent az Otogi Pro stúdió, aminek alapítója, Yokoyama Ryūichi nem álmodott kisebbet, minthogy egy Disney méretű óriást nevel a kezdetben (és azon túl sokáig) 20-30 fős stúdiójából. A kortársai a stúdióját „Tatami Productions”-nek gúnyolták, mivel az animációs munka jelentős részét a szoba padlóját borító tatami szőnyegen végezték. Illetve az alapító tehetős dilettánsként vezette a céget: ugyan értette és ismerte az animációs munka alapjait, magáról a folyamatról, a gyártósoros technikákról és a minőségellenőrzés semmi tapasztalata nem volt, emiatt gyakorta volt kezdetben olyan helyzet, hogy az illusztrált gyerekkönyvének egyik oldalára mutatva követelte az alkalmazottaitól, hogy a nap végére legyen kész az animáció. A problémák egy részét Maeda Hajime érkezése oldotta meg, aki nem garantálta a művészi minőséget, de legalább az efféle erőforrás-pazarlást meg tudja vele akadályozni. A szigorú határidő és egyéb problémák ellenére több improvizált alkotást tettek le az asztalra, még ha ehhez alkalmanként az alapító feleségét, nyolc gyermekét és a szomszédaikat is be kellett fogni dolgozni. A hibáikból nehezen tanultak, így a 60-as évek elején élhették a csúcsukat, amit az 1962-es Otogi Manga Calendar című 312 részes rövidrészes sorozatuk jelentette, majd gyors hanyatlást követően a 70-es évekre már csak papíron létezett.
ÉRDEKESSÉGEK A TÉMÁBAN
- Az Otogi Manga Calendart gyakorta tartják az első televízión sugárzott anime sorozatnak, habár ez erősen vitatható. Az egy évvel korábbi azonos hosszúságú Instant History megelőzte, amit szintén az Otogi Pro készített és anyagát gyakorta újrafeldolgozta.
- A legkorábbi televízión leadott és fennmaradt, máig megnézhető anime címe viszont az 1958-as, 8 perc hosszúságú Mogura no Adventure (Vakondkaland). Jelen tudásunk szerint az ettől korábbi animált kisfilmek reklámok voltak, és ezen mivoltuk miatt gyakorta nem tartják számon. Ezek közül a legkorábbi ismert mű egy, az óráját felhúzó csirkét szerepeltető Fukube karóra reklám 1952-ből.
- 1960-ra a japán otthonokba 12 millió televízió készülék került. Az eladásokat leginkább Akihito koronaherceg előző évi esküvője lendítette fel.
Megjelent a Mondo Magazin 2023. júniusi számában.
Megint egy olyan írás, amit olvastam volna még. 🙂 Érdekesek ezek a kísérletezések. A végén ez a vakondos meg úgy néz ki, mint a csehszlovák Kisvakond. Nincs rokonság közöttük?
Lehet, hogy valami ihlető alapja volt, bár egy év különbség van köztük, mert a Kisvakond ’57-ben indult.
Persze léteznek véletlen egybeesések, csak meglepett, hogy ennyire hasonlítanak egymásra. 🙂 Itt még el is hihető, hogy teljesen függetlenül készült a kettő, hisz nem csak a világ túlfelén történt, két elszigetelt szórakoztatóiparú régióban, de alig egy év korkülönbséggel, ami nem teszi indokolttá, hogy sikeresen adaptáljanak egymástól. Persze, ha mondjuk lenne irodalmi metszéspontjuk, akkor is könnyebb lenne magyarázni a hasonlóságot. Így viszont marad a véletlen egybeesés.