Ősművek és az ősatyák
Az előző számban éppen csak megkarcoltuk 1917-et, amikor az első biztosra vehető művek születtek. Bár Shimokawa Ōten hamar visszavonult az animátori munkától, és az őt foglalkoztató stúdió, a Tennenshoku Katsudō Shashin (továbbiakban Tenkatsu) pár évvel később megszűnt, így a kezdeti szárnypróbálgatásaikat ma inkább értékelhetjük alternatív útkeresésnek, mintsem valódi úttörésnek. A japán animációs ipar ősatyjainak ugyanis a szakirodalom inkább tartja Kōichi Junichit (1886-1970) és Kitayama Seitarōt (1888-1945).
Kényszerű irányváltás
Az 1917-es év hozadéka volt egy filmipart érintő komoly jogi szabályozás, a Katsudō Shashin Kōgyō Torishimari Kisoku (szó szerint Mozgóképes szórakoztatóipart szabályozó rendelet), amelyet célzata szerint „a fiatalság védelmére hoztak létre”. A kiváltó oka az ifjúság körében nagy sikert arató 1911-es élőszereplős francia filmben, a Zigomarban és folytatásaiban látottak utánzása volt: a gyerekek azokhoz hasonló játékokat játszottak, illetve tolvajbandákat szerveztek, amelyeket a korabeli napilapok „zigomar-bandáknak” kereszteltek el. Ez szülte meg az első korlátozó erejű iránymutatásokat 1911-ben és 1912-ben, elsősorban egy moziellenes lobbi javaslatára, felsorolva a fiatalok számára károsnak ítélt magatartási formákat és nyelvhasználatot. A rendelet egy szemléletváltást is hozott, erősen támogatva a nevelő és tájékoztató törekvéseket.
Az ősművek
Az 1917-es év más okból is különlegesnek nevezhető: az ebben az évben született mintegy 20 műből mindössze egyetlen egy maradt fenn: az 1917 júniusában bemutatott Namakura Gatana (A tompa kard). Erre a 4 perc hosszú rövidfilmre 2008 márciusában találtak rá egy osakai régiségboltban. A lelet fontosságát jól mutatja, hogy mivel alkotóját, stúdióját és bemutatását illetően jól bizonyítható a kora, televíziós híradók foglalkoztak vele, illetve mutatták be részleteiben.
A mű érdekessége, hogy a Tenkatsu és a Nikkatsu piaci riválisaként tevékenykedő Kobayashi Shōkai alapítója és vezetője kereste fel 1917 elején az ekkor már befutott karikaturistaként dolgozó Kōichi Junichit, hogy animációs munkákkal segítsen a vállalat pénzügyi helyzetén. Az együttműködés az év végén szakadt meg a stúdió csődbe jutásával, amit részben a vezető testületek hibás üzleti döntései hoztak, részben Kōichi műveinek fogadtatása is okozott.
A Chamebō: Kūkijū no Maki (Chamebo légpuskája), a második munkája lett ugyanis az első olyan animációs mű, amely fennakadt a cenzúra hálóján. Egy korabeli jelentés szerint a kifogásolást arra alapozták, hogy a rövidfilm csínytevésekre buzdíthatja a fiatalokat, különösen a kiskorú gyerekeket. Kōichi ellenben úgy vélekedett, hogy egy figyelemfelhívó cím is elegendő a szülők és a tanárok kizökkentésére és megbotránkoztatására, és mind inkább a frissen kialakult rendszer határait kívánta feszegetni.
Az 1918-as évben a már említett szabályozás miatt előtérbe kerültek a népmesék, a népmesei alakok és a fabulák történetei. Ebben az évben mutatták be az Issun-bōshi, a Kintarō, a Momotarō és az Urashima Tarō első adaptációit, valamint Ōishi Ikuo (1904-1944) Usagi to Kame (A nyúl meg a teknős) című Aiszóposz tanmese dalos változatát. Ezek közül az utóbbi három maradt fenn biztosan, valamint Ikuo művével kapcsolatban olyan feljegyzések, melyek szerint nyilvános mozik helyett a Morinaga Milk Chocolate reklámautóin mutatták be, így csalva magukhoz a potenciális édességvásárlókat.
Az Urashima Tarō ezen változatával pedig csak kérdőjelek vannak. Ugyan a Kitayama Seitarōnak tulajdonítható művet 2007-ben megtalálták az osakai Shitennōji bolhapiacán, azonban egy korabeli magazin képeinek tanúsága szerint készült ugyanezzel a címmel egy másik, jelenleg is elveszettnek tartott kisfilm. Ezen bizonytalanság ellenére jelenleg egyetlen műként kezelik a vélhetően két külön címet.
Az ipar ősatyja
Nemcsak az első komolyabb művek felfutása történt 1917-ben, hanem az animációs ipar ősatyja, Kitayama Seitarō is ekkor kezdte meg munkálkodását a Nikkatsu keretein belül. A korai animátorok egyik termékeny alkotója volt, csak a cég stúdiójában töltött 4 éve során 22 rövidfilmet készített el, emellett több korabeli film művészi főcímét, köztük Lev Tolsztoj drámájának, Az élő holttestnek adaptációjához is (Ikeru Shikabane, 1918). Rengeteget tanult az amerikai filmes megoldásokból, és igyekezett azokat alkalmazni és meghonosítani is a japán filmiparban. Továbbá hozzá fűződik az első külföldön vetített japán rajzfilm fűződik: az 1917-es Momotarō párizsi bemutatója 3 hónappal megelőzte a tokióit.
Ám hiába készültek sorra az egy-két tekercses rajzfilmek a Nikkatsunál, a maréknyi stábból vélhetően többen is úgy gondolták, ez a megoldás nem jövedelmező. Yamamoto Sanae, a következő évtizedben befutó animátor így írt erről a naplójában:
„Rengetegen jöttek el a moziba, és népszerűek is voltak a művek, de a gyártás sebessége túlságosan is lassú. Amennyiben nem készül el hetente egy 300-shakus [5 perc hosszúságú] film, nem tudunk profitot termelni. Legalább 16 rajzra van szükségünk, hogy egy szereplőnek léptét meganimáljuk. Vagyis ha történetet akarunk mesélni, akkor temérdek rajzot kell készítenünk, amit egyesével rávetíthetünk egy háttérre, ami pedig jócskán időigényes. Ehhez elképesztő türelemre van szükség. Rá kellett ébrednünk, hogy lehetetlen nagyobb játékfilmet készíteni.”
Ezzel a szemlélettel Yamamoto nem volt egyedül: ekkoriban sok másik országban is hasonlóan vélekedtek az animátorok. Miután az ekkori rajzfilmek nem voltak hosszúak, és történetmesélés szempontjából is darabosak, nem tudták a vetítések központi részét képezni és perifériára szorultak. Számos befektető nem is pártolta az animációs művek készítését, sokszor le is nézték az animátorokat, így a leginkább reklámokhoz szerződtették őket.
A Nikkatsu részben az életbelépő szabályozás miatt, részben ennek a vélekedésnek a hatására több megrendelést is kötött például a Kommunikációs Minisztériummal (Teishinshō) és az asakusai Opera-kannal, hogy játékfilmes megoldásokkal vegyítve készítsenek közérdekű felhívást vagy tájékoztatást tartalmazó kisfilmeket.
Bár Kitayama szekere jól ment a Nikkatsu ernyője alatt, Makino Shōzō elnök 1919-es lemondásának és támogatása megszűnésének hatására ő maga is távozni kényszerült a cégtől, majd 1921-ben létrehozta a saját és egyben Japán első valódi animátorstúdióját, a Kitayama Eiga Seisakujōt (Kitayama Filmgyár).
Vízválasztó
A japán animáció őskorszakát az 1923-as nagy kantói földrengéssel szokás zárni. A katasztrófa következtében kialakuló tűzvész leégette Tokió 40%-át, megsemmisítve számos animációs és korai élőszereplős ősművet. (Ami nem ekkor pusztult el, akkor a világháború gyújtóbombázásaiban vagy egyes raktártüzek alkalmával.) Emiatt is nehezen tanulmányozható ez a korszak a japán animáció és filmipar történetében.
A cikk a Mondo Magazin 2021. áprilisi számában jelent meg.
Érdekességek a korról:
- Az egyik első filmstúdiót 1910-ben alapították Fukuhōdō néven. Két évvel később a Yoshizawa Shōtennel, a Yokota Shōkai és az M. Pathe filmstúdiókkal összeolvadva megalapították a ma is fennálló Nikkatsut.
- A Tenkatsut 1914-ben alapították a Fukuhōdō Nikkatsuhoz csatlakozni nem kívánó munkatársai. A stúdiót végül a Kokkatsu 1919-ben felvásárolta.
- Az 1917-ben és 1918-ban készített animációk közül mindössze 4 cím maradt fenn teljesen, 1 pedig töredékesen az utókornak. A további 24 biztosra vehető cím elveszett műként vagy ismeretlen állapotúként van nyilvántartva.
- A Jun Eiga-geki Undō (Tiszta Film Mozgalom) igyekezett az animációra is hatással lenni, biztosítani a művek nyugati bemutathatóságát, azonban a homályos értékrend és elvárások, valamit a tanító célzatot szem előtt tartó irányzat erősödése miatt hamar látószögön kívülre helyezték ezeket.