Mielőtt azonban beleásnánk magunkat a japán haditengerészet fegyverterveibe és prototípusaiba, amelyektől a háború megnyerését, illetve az alakulásának megfordítását várták, kicsit tekintsünk bele itt is magunkat a háttérbe, és beszéljünk két fontos kifejezésről, amely meghatározta a haditengerészet gondolkodását.
Déli stratégia (Nanshin-ron)
Ahogy az előző részben már említettem, a Császári Hadsereg és a Császári Haditengerészet között éles rivalizáció volt tapasztalható. Ez nem csak a gazdasági és pénzügyi szektorban vagy a nyersanyagok és ipari kapacitás elosztásában mutatkozott meg, hanem tervek szintjén is. Míg a Hadsereg északi irányba kívánt terjeszkedni a kínai, mongol és szovjet olaj-, szén- és vaslelőhelyek megszerzéséért (az ún. északi stratégia, a Hokushin-ron), addig a Császári Haditengerészet ugyanezt kívánta elérni a Fülöp-szigetek, az Indonéz-szigetvilág és Indokína irányába terjeszkedve, az ottani jelentős mennyiségű olajért és gumiért.
Az északi stratégia az 1930-as években már kezdetét vette a mandzsúriai válsággal, amely során a hadsereg 1931-ben a mukdeni incidenst követően a tokiói kormány hozzájárulása nélkül szállta meg és hozta létre Mandzsukuo bábállamot. 1937-ben a Marco Polo-hídi incidens alapot adott a Kína elleni háborúra, a rákövetkező évben pedig sorozatos határvillongások keretében igyekeztek felmérni az erőviszonyokat a mongol-szovjet seregekkel szemben. Ez utóbbi a Halhin-goli csatával le is zárulta hadsereg megalázó vereségével, amely miatt a stratégia folytatását beszüntették, a tervet felülvizsgálatra küldték, további fejlesztéseket kívántak kieszközölni a szárazföldi haderő számára. A terv csak 1941-ben került elő újból a Barbarossa-hadműveletet követően, de addigra a hadsereget lefoglalta a kínai front és nem kívántak kockáztatni a Kantokuen haditervvel.
A déli stratégia ellenben már 1940-ben megkezdődött, amikor a japán erők egy Indokínán keresztül vezető fontos szövetséges utánpótlási vonalat foglaltak el a Vichy-Franciaország beleegyezésével. Eddigre már egyébként is komoly szankciókat kaptak a japánok, illetve az ausztrál kormány is beavatkozott egy akvizíciójukba az országban, megakadályozva egy vasbánya megvételét és a vasexport betiltásával. Az amerikai, holland kelet-indiai, és az brit kormányok további embargókat vezettek be az olaj-, vas-, acél- és rézexportokra a háromhatalmi egyezmény aláírását követően. A további terjeszkedések azonban az embargók súlyosbításával és a vagyontárgyak befagyasztásával jártak. Ez utóbbi lépés következtében az olajutánpótlás 94%-a kiesett. Bár diplomáciai úton igyekeztek rendezni az ügyet, azonban az amerikai követelések Kína elhagyását és a háromhatalmi egyezményből való kilépést indítványozták, ami a japán politika számára elfogadhatatlan feltételek voltak, és inkább arra sarkallta a birodalmat építeni kívánó vezetést, hogy hadi úton szerezze meg a kieső nyersanyagot.
A déli stratégiát ekkor vették elő komolyabban, és a Brit Malájföld, valamint Holland Kelet-India lerohanásához biztonságos útvonalakra volt szükség. Egy esetleges offenzíva a két gyarmati terület ellen vélhetően amerikai katonai akciókkal is járt volna, lévén az Államok több külbirtoka is a térségben volt (a Fülöp-szigetek, Guam, a Wake-sziget). Éppen ezért megelőzőleg igyekeztek csapást mérni az amerikai Csendes-óceáni Flottára, egy hidegháborús helyzetet teremtve legalább egyenrangú ellenfelei legyenek a térségben flották tekintetében. A döntés kimenetelét és a következményeit már jól ismerjük: Pearl Harbor.
Kantai Kessen és más doktrínák
A Kantai Kessen nem egy japán kreálmány, hanem egy amerikai történész munkája nyomán adaptált doktrína. Szó szerinti jelentése „döntő tengeri ütközet”, és ez elárulja a gyakorlati mibenlétét is. Az ötlet az orosz-japán háborút követően kapott erőre a tsushimai tengeri csata sikerén. Ez volt a doktrína a Pearl Harbori támadás mögött: az amerikai Csendes-óceáni Flotta kiütésével úgy remélték, hogy a villámgyorsan megszállt délre eső szigetvilágban meg tudják erősíteni az állásaikat, és védekezve megtartani azokat. Az elképzelés szépséghibája, hogy ennek az alapelvnek a születése megelőzte a Panama-csatorna megépülését, és úgy alkalmazták a továbbiakban, hogy a jóhiszeműség elvén ugyanúgy hosszú időbe telik az Egyesült Államoknak a keleti partjaik felől erősítést küldeni, illetve sikerül kellő mértékű veszteséget okozni a Csendes-óceáni Flotta számára. Röviden: az egész egyetlen nagy hazárdjátékká vált a 30-as évek végére. (Illetve ennek a doktrínának a félreértelmezése is közrejátszott: egy döntő tengeri ütközet nem vet véget egy háborúnak, mindössze tengeri fölényhez juttatja a győztest. A győzelem esetén a kereskedelmi útvonalak alkalmi megtámadása és ellenőrzése is épp annyira fontos része ennek a képletnek.)
Ezzel szinte párhuzamosan látott napvilágot a Taikan Kyohou Shugi névre hallgató doktrína is, ami „minél nagyobb csatahajók minél erősebb fegyverzettel” elgondolásra alapult. Ez a doktrína lesz a fő elgondolás a felszíni flottát érintő csatahajó fejlesztések mögött, amely a Yamato-osztály megszületését eredményezi. Azonban ezzel az alapelvvel nem mindenki értett egyet: a repülőgép-hordozók már léteztek, sőt az Akagi és a Kaga hordozók fedélzetéről 1932-ben felszállnak az első repülők, amelyek Shanghai városát terrorbombázzák a január 28-i incidens során, hatalmas potenciál mutatkozott meg bennük a tengeri csatákban való felhasználásuk tekintetében. Így két iskola állt szemben egymással: egy amely a szupercsatahajók felé kívánta tolni a flottafejlesztést, és egy, amely a hordozókban látta a tengeri hadviselés jövőjét.
Szervezetileg pedig az úgynevezett a Hachihachi Kantai (8-8 Flotta), amely a flottákat úgy képzelte el, hogy 8 darab elsőosztályú csatahajóból és 8 darab páncélozott cirkálóból vagy csatacirkálóból állnak. Ez utóbbi elképzelés nem érte meg a 20. század második negyedét, ugyanis a csatahajók kirívóan magas építési költsége mellett az 1922-es washingtoni haditengerészeti szerződés is korlátozza a flották méretét, kötelező selejtezést ír elő, illetve 10 évre felfüggeszteti a csatahajók építését (ami alól egyedül Nagy-Britannia kap felmentést). Továbbá szabályozza a hadihajók méretét és fegyverzetét, engedélyezte a briteknek és az amerikaiaknak az indiai- és csendes-óceáni területeiken a támaszpontok építését, amivel akadályozhatják az ipari forradalmon átesett, gyarmatokat akaró Japán területi növekedését és biztosítja a döntő 5:3 arányú erőfölényüket a távol-keleti hatalommal szemben. A 8-8 felállású flottákra születtek egyéb alternatívák, mint a 8-4, 6-8, 6-6, 4-4 flottafelállások.
A Kidou Butai hordozótaktika
Hogy egy haderő szervezése mennyire forradalmi és újító erejű tud lenni, arra az első részben ott voltak példának a svájci pikások és utódaik, a Landsknechtek, illetve a terció, taktika gyanánt a schiltron. A mai repülőgép-hordozók által diktált tengerészeti haderő jelentőségét, a hordozócsoportokat voltaképp a japán világháborús hordozótaktikának és szervezeti egységnek köszönhetjük, a Kidou Butai-nak.
A Kidou Butai tulajdonképpen nem csak maga a taktika megnevezése, hanem egyben a csapásmérő egységként (mint strike force), vagy angolul mobile force-ként is nevezett, a Japán Császári Haditengerészet Kombinált Flottájának (Rengou Kantai, 聯合艦隊) hordozócsoportját, az 1. Légiflottát (Dai-ichi Kouku Kantai, 第一航空艦隊) érintő megnevezés. A dolog innentől ezzel csak ködösebb lesz, mivel nem hivatalos elnevezésről beszélünk, hanem egyfajta kényelmi kifejezéshasználatról – de igyekszem egyszerűen tartani.
A Kombinált Flotta 1. Légiflottáját 1941 áprilisában alakították meg, amelynek elsődleges különlegessége az volt, hogy akkoriban ez a haderő szervezte össze a legtöbb hordozót egyetlen szervezeti egységbe a világon, amelyet aztán további kisebb részekre bontottak, a hordozókat párosával tartva. Ilyen hordozópárokból és kísérőhajóikból alakultak a hordozórajok (avagy a kouku sentai-ok, 航空戦隊), amelyek száma és összetétele rendszeresen változott. A Japán Császári Haditengerészet ebből a szempontból Pearl Harbor előtt könnyű helyzetben volt: 9 repülőgép-hordozóval és 1 könnyű repülőgép-hordozóval rendelkeztek. Másodlagos különlegessége, hogy miután több hordozórajt alkalmaztak egy nagyobb szervezeti egységben, így nagy mennyiségben tudtak repülőgépeket támadásra indítani: 4 hordozóról egyetlen hullámhoz akár 70 gép is felszállhatott mindössze néhány perc leforgása alatt.
Ennek a taktikának persze megvolt a maga árnyoldala: komoly koordinációs feladatot igényelt, rendszeres gyakorlatot és rutinizált teendőket mind a pilóták, mind a legénység részéről, aminek kulcsa az ütemes és időközpontú cselekvés volt. A korabeli japán rádiók ugyanis minőségileg alacsony színvonalat képviseltek, ami megnehezítette az irányítást. Emellett másik nagy hibája volt, hogy a légi felderítésre és őrjáratokra hagyatkoztak inkább, amiket túl kevés géppel tartottak fenn, illetve a korai előrejelző felszereléseknek, mint például a radartechnológiának is híján voltak. A magas emberveszteség pedig éppúgy jelentős érvágást jelentett a rendszerben, mint a gyakorlatok sűrűsége miatti kimerültségből eredő problémák és hibák. Mark Peattle, egy amerikai akadémikus és japanológus, akinek szakterülete a modern Japán katonai és tengerészeti, birodalmi történelme volt, sem véletlenül fogalmazott úgy, hogy ez volt a Haditengerészet „üvegállkapcsa”: ütni lehet vele, de ha azt ütik, megszenvedi.
A Kidou Butai mégis képes volt a háború első 8 hónapjában hatalmas sikereket aratni kis veszteségekkel. Pearl Harbor megtámadása, Darwin bombázása, az Indiai-óceáni támadás és ceyloni csata, a Korall-tengeri csata után úgy tűnt, semmi nem képes megtörni a japán flotta haderejét… egészen Midway-ig, amelyet követően a Kidou Butai-t átszervezik a 3. és 8. Flottának, feloszlatva a 2. és 5. hordozórajt. A Császári Haditengerészet a Midway-nél elszenvedett döntő erejű vereséget követően folyamatos védekezésre kényszerül. Egy ideig ugyan még képes jelentősebb taktikai győzelmek kivívására 1943 októberéig, az utolsó felszíni győzelméig Vella Lavellánál, de az egyre hatalmasabb emberáldozat és hadieszköz veszteségek miatt stratégiát és taktikát kényszerülnek váltani. (Megjegyzésként ide biggyeszteném az 1944-es Samar melletti csatát is japán taktikai győzelemnek vehetjük, noha stratégiai szempontból az amerikaiak győztek; illetve 1945 márciusában az első kurei támadást, de ott meg az a helyzet, hogy az amerikai kudarc volt, lévén az akció nem ért célt.) Miközben a japánok elhagyták a taktikát, addig az amerikaiak 1943-tól kezdve elkezdik alkalmazni.
További források és ajánlott anyagok:
- Why Did Japan Choose War? (American Historical Association)
- The reason Japan attacked Pearl Harbor (Imperial War Museums)
- Sajima, Naoko – Tachikawa, Kyouichi: Japanese Sea Power – A Maritime Nation’s Struggle for Identity (Canberra, Sea Power Centre, cop. 2009)
- Hirama, Youichi: Japanese Naval Preparations for World War ll (Naval War College Review, Vol. 44, No. 2 (SPRING 1991), p. 63-81)
- Aizawa, Kiyoshi: Japanese Strategy in the First Phase of the Pacific War (International Forum on War History 2009, The National Insititute of Defense Studies)
- Kantai Kessen (Japanese Decisive Battle Doctrine) – Method or Madness? (Drachinifel)
- Kido Butai A6M2 fighters and B5N2 bombers taking off from Akagi (篠原 弘道Hiromachi, archív felvétel)
- Kido Butai: Terror of the Pacific – WW2 Special (World War Two)
- How the Japanese Carriers were so effective (Military History Visualized)
- The Last Japanese Victory: Vella Lavella (Military History Visualized)