Mint azt már a blognyitó poszt szövegében is felvezettem, az egyik kardinális kérdésünk az egyéni attitűd lesz. Most ezt venném kicsit górcső alá, elsősorban kapcsolat, viszony, felelősség szempontjából. Azonban a közösséget felbontom két fontosabb körre: csapatra avagy klikkre, és nagyobb körben értelmezett közösségre. Azonban a mondandómat, hogy fókuszált maradjon, különféle állításokra bontom fel, amelyeket vagy megerősítek, vagy cáfolni fogok.
I. Az ember alapvetően társas lény. Keresi mások közelségét, akikkel együtt érezheti magát a közös dolgaikban, és az összetartozás valamely formáját kialakíthassa.
Ez olyan alapszintű állítás, minthogy a nap süt, az ég kék, a fű pedig zöld. Ellenben a közösségi életnek is megvannak a maga normái, elvárásai, szabályai. Amennyiben regisztrálsz egy oldalra, elfogadod annak szabályzatát, és aszerint kell viselkedned. Ez épp úgy igaz egy közösségi portálra, fansub csapat oldalára, fórumra vagy épp a Facebookra. Akkor is, ha csak bepipáltad azt, hogy „elfogadom” – ugyanis a szabályzat nem tudása nem mentesít a büntetés alól, így a betartására mindenképp törekedni kell, vagy a közösség kivet magából.
Az általános normák pedig a legtöbb helyen egyeznek az ilyen közösségek esetében. Tilos a(z aktuál)politika, a vallások becsmérlése, a hittérítés, a sértő, durva és obszcén kifejezések használata, a pornográf tartalom megosztása és a személyeskedés – többek között. Ezt szokták egyes oldalak egyéb kitételekkel megfejelni, a lehetőségeikhez mérten. A Facebook esetében példának okáért ilyen – gyakran előforduló, és problémákat generáló – szabálya a valódi, anyakönyvezett név használata. (Ennek megszegése esetén a rendszer kötelez a megváltoztatásra, súlyosabb esetben pedig a valódi és az álneves profiljaidat veszélyezteted. A legtöbb értetlenség ennek a szabálynak a létjogát szokta érni.)
II. Egy csapat, közösség egyénekből áll, mindenki magáért felel, hogy mit csinál.
Ez az állítás már így ebben a formában nem igaz. A csapat ugyanis egy szervezettebb, szűkebb (jó esetben baráti) társaság, mint maga a közösség, mindkettő másképp jön létre. Egy csapatot a tagjainak konszenzusa ([nagyrészt] egybe hangzó véleménye) szervez és tart össze, míg közösség rendszerint egy, legfeljebb is maréknyi ember elhatározásából alakul ki. Ez utóbbira jó példák a ma ismert fórumok, portálok vagy Facebook csoportok. Ezek jelentős hányadában ugyanis maga az alapító, és az általa választott emberek (vagyis egy csapat) töltenek be vezető szerepet, egy tekintélyelvű rendszert hozva létre, ami a vezetők hozzáállásához mérten lehet rugalmas vagy merev a felhasználókkal.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy csapatok másképp is kialakulhatnak. Az „egyszemélyes hadsereg” elvet elhagyva az egyén is alakíthat ki maga körül csapatot a közösség kialakulásának mintájára. Ebben a csapatban ő lesz lényegében az alapító, a szervező erő, aki összefogja és hangolja a többiek ténykedését. Viszont ehhez állandó figyelem és energiaráfordítás szükségeltetik attól, akire ez a feladat hárul. Ilyenkor a vezető személyisége, jelleme és mentalitása szerint leoszthat bizonyos feladatokat a saját reszortjáról, bevonva, betanítva másokat a feladataiba, így adva a köré szerveződött társaságnak mobilitási lehetőséget, fejlődési képességet, és saját magának kisebb terhet. Ennek az alapja viszont a lehetőleg kölcsönös bizalom.
Ami viszont a felelősséget illeti: mindkét esetben jelen van, azonban a mérték az, amiben különbözik. Egy csapatnál sokkal jobban számít. A legtöbb felelősség a vezetőt terheli: az ő viselkedése, attitűdje éppúgy lehet ártalmas, ahogyan hasznos is az általa irányított csapatra nézve.
Tegyük fel: egy sorozatosan saját szórakoztatására botrányokat keltő vezetővel dolgozunk együtt. Ilyenkor a jobb érzésű, lelkületű csapattagok minimum szégyent éreznek, és inkább menekülni akarnak, hiszen a vezetőjük viselkedésének hatására a nagyobb közösségben a szavuk egyre kevesebbet ér, esetleg megvetéssel kaphatnak bármiféle feleletet olyasmikért, amikért ők maguk egyébként nem felelősek. A vezető ebben az esetben az ő egyéni hírnevükkel, megbecsültségükkel is játszik.
Ettől kisebb fokozatot jelent, ha egy csapattag a problémás egyén. Ilyenkor a csapatot vezető személy felelősségét is firtatják, miszerint miért nem regulázza meg az illetőt. A tag ilyenkor csak a csapatának nevét és a vezetőjének megbecsültségét, jó hírét csorbítja – ettől kisebb szintű, hiszen a többi tagra nincs komolyabb ráhatása a tetteinek.
A legkisebb szintű felelősség a közösségi egyéné. Az ő problémás viselkedése noha szélesebb, globálisabb réteget érint (pl. animések, XY egyetem hallgatói, ZA gyár dolgozói), azonban ezek az érintettek nem közvetlenül köthetőek egy név köré, legyen az csapat vagy egyén, és ennek tagjai is ahhoz kellően arctalanok. Éppen ezért, mindaddig, amíg nem egetverően hatalmas, morálisan és erkölcsileg nemhogy megkérdőjelezhető, de egyenesen megvetendő dologról beszélünk; maga a közösség, és annak felsőbb vezető szerve nem cselekszik. Utóbbiak cselekvéséhez ámbár elég az egyszerű szabályszegés is, az elkövetettek mértékének megfelelő retorzióra lehet és kell számítani, ami a szubkultúrális körökben még csak figyelmeztetést, moderálást (esetleg bannolást), nagyobb és globálisabb értelemben már úgynevezett hatósági eljárást jelent.
Röviden, tömören: olyan nincs, semmiféle közösségben, hogy „mindenki magáért felel”. Mindenki felelős valamilyen szinten a másikért is, közvetetten és közvetlenül egyaránt.
III. Csoportok és csapatok közössége önmagában nem működhet.
Ez az állítás elég kétélű penge: éppen annyira igaz, mint amennyire nem. Először is: vázoljuk fel, milyennek képzeljük el ezt. Az egyszerűség kedvéért két gyümölcshöz hasonlítom a felépítést: a dinnyéhez és a szőlőhöz.
A „dinnyés” felépítés esetében a gyümölcs az egész, a benne lévő magok a csapatok/csoportok, az azokat körül ölelő hús pedig a tagok, egyének. Egy nagy egész tartja össze, egy szervezett csapat: a héj. Ennek feltétele, hogy a héj tagja nem lehet olyan, aki a húshoz és magokhoz tartozik.
A „szőlő” esetében a csapatok/csoportok a szőlőszemek, a magok és a hús egyben a tagok, egyének, míg a fürt váza az, ami összefogja őket Ebben az esetben egy vékony ágacskán keresztül kapcsolódnak lazán a fürthöz, bármikor leválhatnak.
Az analógia lényege: a dinnye egy központosított, autoriter (tekintélyelvű), mindenre kiterjedő és semleges irányítást takar. Gyakorlatilag semmiben sem másabb, mint ahogy a már ismert közösségi minta felépül. Az szőlő viszont egy szabadabb, demokratikusabb, lényegében önszerveződő, kusza halmazt jelent, amitől könnyen meg lehet válni. A szőlő fürt vázának főkacsa az, amiben mindenki egyaránt, maradéktalanul egyetért, és az oldalhajtások a különböző olvasatok, értelmezések, amikhez a csapatok tartják magukat. Ezekben nem feltétlenül van igaza a másiknak, és ez okoz(hat) vitákat. Viszont fontos különbség a dinnyével szemben, hogy itt a moderálás is önszerveződő, méghozzá elemi, azaz egyéni szinten: ahogy megjelenik a hajthatatlanság, az igazakarás és az indulatosság, a vitában résztvevő felek utasítják egymást rendre. Tényleges moderátori beavatkozásra csak akkor lesz szükség, amennyiben ez is elégtelennek bizonyul, hiszen a vita alapfeltétele a rugalmasság, higgatság, észérvek, a másik véleményének elfogadása (akkor is, ha annak stílusa erősen megkérdőjelezhető). A szőlő esetében a moderátor nem egy tényleges erő, hatalom, hanem csak egy korlát, ami a fürtöt egészségesen tartja, de annak fejlődésébe nem avatkozik bele.
Vagyis a rendszer működhet, de ennek alapfeltétele a tagok, a résztvevők hozzáállása, attitűdje az egészhez. Aki egy dinnyében problémás lenne, az problémás lesz a szőlőfürtön is – ez ilyen egyszerű.
IV. A negatív véleményeket, kritikát el kell hallgattatni.
Aki a fenti állítást teljes egészében magáénak tudja, a lehető legrosszabb úton jár. A kritika noha nem egyetemleges és csak személyes forrásokból táplálkozik, kifejezetten hasznos jószág. Általa ugyanis egy közösség, csapat, csoport, egyén felmérheti miként látják őt mások, mi az, amin legrosszabb esetben feltétlen változtatnia kell. Ugyanez igaz az egyének munkájára, alkotásaira. Csak egy példa: Scott Cawthon rengeteg negatív kritikát kapott arra vonatkozóan, hogy a korai játékainak animációja túl robotikus, darabos, a szereplői pedig egyenesen rémisztőek. Egy kezdő játékfejlesztőt ez letörhet, ám egy kis ihlettel Scott mégis létrehozta ezek hatására a méltán híressé vált Five Nights at Freddy’s szériát. Mi is kellett ehhez? Nos, csak leírni a gyengeségeket. A hiányosságokat. A hibákat. Mindent, ami negatív, gyakorlatilag kifejtve.
Ha valaki nemhogy el akarja, de ténylegesen el is hallgatattja az őt és/vagy munkáját érintő negatív kritikákat, két dolgot bizonyít: hogy struccpolitikából kitűnőre diplomázott, illetve hogy az önteltsége és büszkesége túlmutat a józan ész határain. Gyakorlatilag ilyenkor egy makulátlan, ám teljességében elcsalt statisztikát magasztal – akár saját magáról, alkotásáról, akár az imádatának tárgyáról (pl. egy sorozat).
Ha egy negatív kritikát túl tömörnek találunk (klasszikus példa: „ez egy szar”), célszerű kifejtést kérni. Onnan tudjuk, hogy nem csak egy szabványgyűlölködővel van dolgunk, hogy nem csak ezt a véleményt árnyalja, hanem érveket és példákat hoz, hogy hol mivel volt problémája. Ha nem is mindent mond el elsőre, de 2-3 kezdetnek bőven elegendő.
* * *
A következő bejegyzésemben folytatom ezt a témát, akkor már kicsit jobban foglalkozva az egyéni felelősséggel egy csapaton belül, a csapatok szerveződésének mikéntjével, a bizalomkérdéssel egy projekt készítésével, a végcél elérése szempontjából. Ez a leendő bejegyzés egyben felvezetője is lesz pár sokkal érdekesebb kérdésnek.