Jó ideje (vagy féléve), hogy nem adtam magamról hírt itt. Ennek meg volt a maga oka, elég sok minden történt, ment, zajlott, sőt, még most is tart némelyik. Nem ígérem, hogy hamarosan visszatérek, de valahogy igyekszem majd áthidalni a dolgot. Talán azzal, hogy az amúgy is elmaradt feltöltésű cikkeket szépen elkezdem rendbe szedni, és felpakolgatni ide is. Kezdésnek megteszi. Viszont, amiről a cím akar beszélni, az kicsit egészen más tészta.
Mostanság eléggé érzem magamon a megfáradás jeleit egyes területeken. Talán a leghangsúlyosabban a videós részen, amit tényleg úgy fejezek be, hogy el se kezdtem igazán. Vagy úgy, akármennyire is. Ha valamit összetákoltam, az Garai Timinek ment a videóversenyre. A legutóbbi tervem az volt, hogy a „Végtelen világok pornókrízisét” trilógiává építem fel. Erre meg volt minden, adva volt a lehetőség… Csak hát a kubrickizmus csúnyán beleszólt. Nevezetesen: a kész második részt, ahogy vázaiban összeraktam, átnéztem, és azzal a lendülettel töröltem is. Rohadtul nem voltam megelégedve a technikai oldalával, kameraszög, látótér, mi egymás, amihez kellett volna még egy ember minimum operatőrnek, meg egy segédrendező, aki kivitelezi az elképzelésem. A probléma valahol itt kezdődött, és ez volt a leghangsúlyosabb.
Jobban, mint az, hogy a Vegas (a 13 és a 14 is) kábé saját magának ellentmondó alapon szórakozott, mely videókra nem kíváncsi. Kódolgattam jobbra-balra, hogy elfogadja, de vagy kép volt és hang nem, vagy semmi. Mivel elég ritkásan csinálok videót, és kábé ezt az összes eddigi alkalommal eljátszotta velem, meguntam. Úgyhogy álljon itt a koncepció emlékül, hogy mi is lett volna a Végtelen világok-trilógiában, ezzel is elsőként állva sorba a blog mesterséges életben tartásához…
II. rész: Az ítélet napja – koncepcióleírás
A videót azzal nyitottam volna, hogy a Walking Dead főcímzenéjére állítok össze egy „az előző rész tartalmából” összeállítást nagyjából 20-30 másodpercben, mire lemegy a főcím. Ezt követően üvöltő death metalra menne a szobai csendélet, mutatva figurát, könyvet, pergő számlálójú lejátszót, és azt, hogy töltök magamnak whiskey-t jéggel és dobom le magam a székembe, majd bekapcsolom a monitort, elborzadva látva R9K-t a képernyőmön, amit életuntan konstatálok, és jegyzem meg, hogy tuti Garai Timi keze van a dologban.
Erre jönne a kioktatás az alternatív valósági gépi énemtől, hogy senki nem kíváncsi a problémákra se társadalmi, se szubkulturális szinten, amíg az illető nem egy fejhangon óbégató szőke, magát szagértőnek valló senkiházi (itt bevágásra került volna egy képpel, hogy Szirmai Gergőről van szó). A liturgiát az szakította volna meg, hogy oda se bagózok, és inkább olvasok, mert nem akarok videót készíteni, és eléggé tiltakozom is ellene, különösen, hogy a legrosszabb animés/mangás/live actionös élmény a téma. Szóba kerül a 4 éve írt top 20-as lista, aminek a 16. helyezettjét mutattam be a legutóbb, és ideje az elsőt előkapni, ami elég erős undort vált ki belőlem. Ekkor nyer meg azzal, hogy van egy téma, amit már rég le kéne fedni illően, és terveztem is anno, mert másra nem bízható, tekintve a hazai szubkultos jótúber kínálatot. Ez vesz meg, emelteti fel a seggem a gép elől, mire R9K „arcmása” átvált a Terminátoréra, azt mondva, hogy „ez a hülye azt se tudja, hogy addig is Skynetnek dolgozik a gépe”.
Ezt töri meg a klasszikus vicc, ahogy egy VHS kazettát forgatok a kezemben, és a szuperfejlett számítógép csak nézi és nem érti mi az. „Barátom, gyerekkoromban ilyesmin néztünk meséket.” – mire jön a válasza: „Kikkel? A barlanglakó előemberekkel?”
Majd bevágások sorozata az alanyból, 10 mondatos expozíció arról, hogy ez az izé miért létezik, mi mögötte a történet, aztán rendhagyó módon jelenetről jelenetre veszem végig az összes pillanatot, logikai bukfencet, ökörséget és szellemi termék lopást. Csak hogy egy durva példát említsek: a Harmadik típusú találkozások űrhajóját lelövik, felrobban, de sértetlenül leszáll a közelben, a legénysége elalél, és a hőseink hoznak egy vöröskeresztes ládikát egy űrruhába bújtatott Peach hercegnőnek (Super Mario-széria), amit a hajón találtak.
A mozifilm végével kiderül, hogy az időközben egy ponton hallott kopácsolás (a gépelésem) valójában nem volt más, mint a gépi énemnek írt shellshock parancsfájl, amivel a frissítetlen Linux rendszerét nullázom le örökre (miután feltörtem az adminfiókot és töröltem a rendszergazdai hozzáférését). Ez egy shounen animés pillanat keretében egy üvöltős Enter lenyomással zárult volna. Aztán konstatálom, hogy őt is megöltem, ahogy az előző részben megismert macskafüles Radics-utánzatot is elaltattam egy állatorvossal. Végül azzal zárul, hogy az alternatív valóságokból a női énem egy baltával Hegylakósan végez velem: a fejsze lesújt, villámeffektek, mennydörgés, ami csak kell hozzá.
Stáblista utáni jelenetnek meg az ment volna, hogy fekete-fehérben az Érd és Batta közti Sánchegyen áll valaki a táj fölött feketében, halálfejes maszkban, és csillogó/fellángoló szemmel annyit mond gyűrűlidércesen: „Hát itt vagy…”, amit egy szarkasztikus „Miért, baszki, hol másutt kéne lennem?” visszakérdezés zár.
Zenei megtámogatásnak az elején szóló death metal az Ex Deo együttes „I, Caligvla” száma szólt volna, amolyan foreshadowingként, záró zenének pedig az Othalan lengyel folk metál felállástól a „Czarnobóg”, ami egy fohász a sötétség istenéhez (szó szerint: „fekete isten”).
III. rész – koncepcióleírás
Ennek nem lett előre megírt címe, idővel alakult volna ki. A nagy terv vele az lett volna, hogy végig fekete-fehérben lett volna forgatva, a német expresszionizmus jegyében: erős kontrasztok, fény-árnyék hatások, baljós beállításokkal és szuperközeliekkel. Érzékeltetve, hogy ez már nagyon más lesz, valamint azt is, hogy ez már nem a világunkban játszódik, hanem a túlvilágon. Az egész párbeszédesen zajlott volna az előző rész végén megjelenő „gyűrűlidércünkkel”. Témától függetlenül a Kaiba című anime került volna terítékre, és ennek kapcsán az identitáskérdés, aminek kapcsán jött volna az egész trilógia csavarja.
A csavar úgy nézett volna ki, hogy
– kiderül, én valójában diliházban vagyok, az eddigi epizódok és az előtte lévő két pilotnak is felfogható videó nem más volt, mint a skizofrén hallucináció, tévelygés, amit az első részben disszociatív személyiségzavarral és tudathasadással súlyosbodott. Ezt követően gyógyszeres kezelésre írtak ki, aminek következtében a megismert négy „én” egymásnak esett, mint a kezelést túlélni kívánó tudat. A jelen epizód lett volna a limbó, amikor a valódi testem katatón állapotban hever a börtöncellaszerű zárt osztályon;
– valamint a gyűrűlidércünket leleplezzük, és a női ént látjuk viszont, akiről kiderül, hogy ő valójában a belső világom istene, aki egyben az ápolóm is, mint utolsó szalmaszál a teljes megőrülés előtt.
Ez utóbbi reveláció súlyát és minőségét a zenei alap adta volna: a Rómeó és Júlia anime nyitódala kúszik fel halkan alatta, eleinte instrumentálisan, majd a „stáblista” alatt szövegesen is. (Maga a reveláció lett volna a tényleges zárás: amit a lehető legdrámaibb módon szerkesztett szöveggel, közeli és szuperközeli felvételekkel megdobva, végül hirtelen elsötétül, hogy előadja a csattanót.) Ezzel szemben az elején a Metallica „The Unforgiven II.” című száma adja meg az alaphangot.
Stáblista utáni jelenetnek eredetileg nem szántam semmit, és csak az utóbbi időben kacérkodtam azzal az ötlettel, hogy amolyan a végig nyomasztó „hangvételt” feloldó poén gyanánt egy ismerőssel kvázi újraforgatjuk a Fate/Stay Night sorozat ikonikus jelenetét, amikor Sabert (Arthuriát) megidézik, csak azzal a különbséggel, hogy Berserker lettem volna.
* * *
Most már gondolom világos, hogy miért kukáztam az egészet. Elvittem az ötletet egy nagyon sötét, nagyon komor irányba, amihez hogy tényleg hasson, nem egy ember munkája kellett volna, és ehhez mérten akartam maximalistán – mondhatjuk Kubrick-szerűen, az ő mentalitásával – véghez vinni. A felvett anyag is tulajdonképpen ennek az áldozata lett. Mivel szoros a határidő, amire készíteni kellene, nincs meg az a luxus, hogy akár egy jelenetet 167 alkalommal vegyek újra, mire azt mondhatom: igen, ez jó lett, (Nem legenda, az 1980-as Ragyogás című film lépcsős jelenete volt ennyiszer felvéve, mikor Shelley Duvall baseball ütőt lenget Jack Nicholson arcához közel.)
Illetve, amolyan széljegyzetnek vetem le még Member meglátását az egészről: hogy „ez nem az átlag jótúb nézőnek szólt, készült volna”. Ebben teljes mértékig igaza van és volt, azonban ezzel igazából egyáltalán nem kívántam törődni, fel sem merült bennem egy percre se, hogy kommersz módú, szándékosan slendrián módon összecsapott cuccot húzzak fel egy eredetileg amúgy provokatív gag próbálkozásomra.