Ahogy azt egy már ikonikussá vált játék ismert mondata is mondja: „War… War never changes.” És valóban. Teljesen mindegy, hogy a napóleoni időkről, az ókori Egyiptomról, napjaink hadviseléséről van szó, vagy a II. világháborúról. Az egyetlen dolog, amiben változik, az a metodika, a technika, de a magja ugyanaz marad. A szenvedés, ami valamennyi háborúban a népen csattant ostorként. A polgárosodás és a marxista gondolkodás óta viszont hangsúlyosabb lett, ha egyszerű polgárok sínlik meg a háborút magát. Már az I. világháborúval megindult az a folyamat, hogy a lakosságot komolyabban is bevonják a fronton dúló harcokban, azonban tökélyre csak a II. világháború fejlesztette az etnikai tisztogatásokkal, városostromokkal, partizánharcokkal, terrorbombázásokkal… Minden nemzetnek megvannak erről a maga filmjei, mint a Háborús bűnök vagy az 5 nap háború című darabok, vagy hogy híresebbeket említsek: A zongorista, A csatorna, Szentjánosbogarak sírja, Drezda, Budapesti tavasz, Én és a tábornok (ettől mondjuk nem jutott jobb eszembe, amiben nyomatékosan megjelenik a francia ellenállás). Ezek az alkotások, ahogy több másik is egy-egy ismertebb témát jár körbe, mutat be. Azonban kevés meri bevállalni, hogy egy alig ismert témát mutat be, ami van olyan tragikus, mint a hozzátartozó eseménysor…
Hogy ne szakadjon meg a gondolat menet, még játszunk el itt. A zongorista számomra legérdekesebb pillanata a varsói felkelés volt, ami sajnos nem kapott elég hangsúlyt. Az Andrzej Wajda rendezte Csatorna pótolta ezt a hiányt. A Háborús bűnök a srebenyicai mészárlás mellett több másiknak is emléket állít (sok tömegsír a mai napig feltáratlan), míg az 5 nap háború a haditudósítók szemével mutatja be a 2008-as orosz-grúz háborút, amiben olyan borzalmakra is fény derül, amikről a hírekből nem igen derült fény: ilyenek az orosz milicisták vérengzések vagy a film végén megjelenő mérlegadatok. Ez a két téma tökéletes példa, hogy vannak olyan témák az agyonjáratott holokauszt vagy a világháborús FPS-kben klisé számba menő normandiai partraszállásán kívül (pl. mikor kerül elő, hogy a lengyel katonák Monte Cassino ostromakor medveháton vitték a tüzérségi lőszereket? Komolyan, aki ezt kitalálta, megérdemel egy olyan filmet, mint amilyet Patton is kapott A tábornok címmel.), amelyek kvázi kiaknázatlanok. De hála istennek, a tendencia lassanként kezd fordulni, s ehhez sokszor elég egy amerikai vagy európai blockbuster cím. Gondolok itt arra, hogy mikor a Bukás – Hitler utolsó napjai befutott, megjelent DVD-n A bunker is, amikor 1989-ben Anthony Hopkins alakította (kevés sikerrel) Hitlert. De ugyanez volt a Valkűrrel a von Stauffenberg-merénylet kapcsán (Megölni Hitlert).
Talán ennek a tendenciának is részese lehetne a Himeyuri, azonban ez téves gondolat lenne. A Himeyuri ugyanis egy okinawai múzeum kisfilmje csupán, nem pedig egy olyan értékű japán háborús film, mint a Yamato – Az öngyilkos küldetés. Éppen ezért egy helyi témát dolgoz fel, amiről talán a világ keveset hallott – és ebben rejlik az erejének sava-borsa.
Elvirágzó liliomok
Történetünk valamikor a II. kínai-japán háború kezdete előtt (1937) indul. Megkapjuk a narrátorunktól a szükséges információkat, hogy a helyi lánygimit és főiskolát együtt Himeyuri Akadémiának (azaz Liliom Akadémia) nevezték a helyiek. Megvolt minden, ami egy államilag jól támogatott iskolához kellett a militarista és szélsőjobb felé tendáló országnak. A boldogság a háború kitörésével kezdett lassan elsorvadni, aminek első jelei azok voltak, hogy tanítás helyett a 13-19 éves lányokat kizavarták a hadsereg segítségére, hogy védműveket építsenek a szigeten, vagy a földeken gondozzák a növényeket, termeljenek.
Később maga a tanóra is megszűnt, végül 1944 őszén az iskola bombatalálatot kapott. A tanítás megszűnt, a lányokat pedig besorozták a katonai kórház személyzetének. Első feladatuk a hadsereg segítése volt a hegyekbe, dombokba ásott járatok építésében volt. Az egyik ilyen barlangban egy kórházat rendeztek be, ahova hozták a sebesülteket onnantól kezdve, hogy április elsején megindult az amerikai támadás. A helyzet igen hamar tarthatatlanná vált: az élelmiszer fogyott, a sebesültek egyre agresszívabbak lettek, vagy tetániás görcsbe rándulva haltak meg, elvéreztek, esetleg a sebeiket rágó férgek okozta fájdalomtól üvöltöttek folyton. Itt kezdtek el először megfogyatkozni a diákok.
Mikor a hadsereg kiadta a verdiktet, hogy visszavonulnak délnek, mérgezett tejet kellett itatniuk a betegekkel és úgy elhagyni a barlangot. A civilekkel meneteltek az éjszaka, aknazápor közepette. Ezt követően már feladatukat nem igen látták el, szedett-vetett túlélőkként tengődtek a csata során, a barlangokban bujkálva…
Persze, kár lenne a teljes történetet elmesélni, de lényeg a lényeg, kapunk itt mindent, amit az okinawai csatáról dokumentumfilmekben hallhattunk. Hogy a tengerészgyalogosok előbb dobtak a barlangokba gránátot, mintsem kérdeztek volna és úgy lőnek (ezzel a saját veszteségeiket csökkentették, viszont a „járulékos veszteséget” jelentősen megnövelték), egészen az öngyilkos csoportokig.
Szokatlan módszerben bemutatva
Ebben is szakít a szokványos dolgokkal a mű. Animeszámba veszik, mintsem dokumentumfilmként, mégis mindkettőként megállja a helyét. Az animáció olyan nem létezik, lévén egy picture dramáról van szó. Kapunk pár képet mutatóba, amire közelítenek vagy mozgatják valamerre. Viszont aki a mai grafikai trendet várja vissza, azt le kell hangolnom: a mű rajzai inkább a tizenévesek zsírkrétás rajzait idézi fel. Kezdetben lágy tónusokkal, amely a történésekkel együtt sötétedik, komorodik el.
Hang terén a azt lehet elmondani, hogy van egy aláfestő dallamunk, amit szívesen alkalmaznak. Egész kellemes és remekül képes megteremteni a képi világ érzelmi aláfestését. Ehhez talán még hozzájárul a narrátor, Asato Karen hangja is. Egy olyan elbeszélő hangot képes japánul megütni, hogy sokszor az ember torka azért szorul el, mert annyira naturalistán olvassa fel a nem éppen kellemes érzést kiváltó részeket (mint a férgek rágta sebek leírása, vagy hogy hullanak a lányok a déli bujkálásukban, mint a legyek), ugyanakkor artikuláltan, tagoltan beszél. Azt a hatást éri el nekünk, mintha naplóbejegyzés részleteket olvasnánk a mi belső hangunkon.
A karakterekre nem lehet semmi elmondani. Egy dokumentumfilmben, még ha egy történetet is mesél el, nem lehet karaktereket megteremteni. Semmi név, csak tudjuk, hogy vanak a lányok, vannak a tanáraik, az igazgató és a katonák. Viszont főbb szereplőinkkel, a lányokkal előbb utóbb egy olyan szánalommal és sajnálattal kevert empátia képes kialakulni az embernek, hogy igen sokszor együtt érez velük a túlélésért folytatott küzdelmükben.
Összegző
Ami a kiadásokat illeti, torrenten az oldanime.forumer.com tagjai tették közzé, viszont a Himeyuri Békemúzeum YouTube csatornáján is megtekinthető. Ami talán feltűnhet ez utóbbinál, hogy az egyszerűség kedvéért az általuk angolul feliratozott videót találhatjuk meg. Ezen a felirat sokszor csúszik, sokkal tovább kitart, mint amennyire szükséges, valamint helyenként rosszul tördelt.
A mű pedig… lássuk, mikori is? 2012-es. Megfelel a kor elvárásainak? Egy ilyen mű esetében ez a leghülyébb kérdés, amit csak fel lehet tenni. Bár a vizuális megvalósítás elüt a gyakran látható animés kisfilmektől, rövidfilmektől, azonban a bemutatott sorsok, a zene és a hang kellőképpen kárpótol minket. Végeredményben csak ajánlani tudom a kicsit erősebb idegzetűeknek, a világháború iránt érdeklődőknek, történelemkedvelőknek, a dokumentumfilm-szeretőknek.
Kifejezetten érdekesnek tűnik, úgy hogy ezt fel is veszem a megnézendők listájára. Kell is valami normális, így a First Squad után, és még ott van az Urda is, amiből 2 részt láttam eddig, de már rosszabbul áll, mint a másik. =)
A First Squad alapötlete jó lenne, csak nem mozifilmben. Egy sorozatban jobban megállná a helyét szerintem és akkor nevezhetnénk jónak, de addig éppen hogy csak fogyasztható.
Az Urda meg… BLEH… na az még egy „Isten csapása”… =D
Köszi a figyelemfelhívást Ricz!
MAL-ra jóval rövidebb angol nyelvű írást tettél ki – miért? A kicsit más struktúrát és hangsúlyokat értem. Itt viszont majdnem leírod a teljes film történetét, kicsit kevesebb is elég lett volna. A feliratotok meg jól elkerülte a figyelmemet. Tudom, hogy ln vagyok a béna, hogy nem figyelek eléggé – de esetleg egy diszkrét linket dobhattál volna alulra, amely a magyar felirat felé terelget.:)
A filmről: érdemes megnézni, örülök, hogy láttam. De engem nem győzött meg annyira. Egyes részei nagyon jól működtek, mások meg szerintem nem igazán. Az is igaz, hogy most talán kicsit túl fáradt is voltam hozzá, ez meg nem volt képes rá, hogy teljesen bevonjon és lekössön minden percében. Amit a helyi- mikrotörténelemről írsz, az persze tényleg érdekessé teszi kicsit, de igazából ahogy kezded: mindig ugyanaz a háború, máshol is, máskor is, itt is. Persze itt megvan az a kis plusz érdekesség a japán mentalitás ábrázolásából adódóan, hogy ugye mit tartottak elviselhetetlen szégyennek stb. Technikailag: A rajzokat nagyon élveztem és gondolkoztam is közben, hogy zsírkréta vagy vízfesték vagy ezek és mások keveréke? A narrátor részben működött nekem, részben nem. Ez a szenvtelen stílus sok szempontból jó választás volt (kontraszt a borzalmakkal, másrészt a szörnyűségektől való elfásultság ábrázolására is stb.), de úgy éreztem, hogy nem mindig működött jól és kicsit túljátszottnak tűnt számomra meg untam is néha. A zajok rendben voltak, de a háttérzene szerintem néha a hatás ellen dolgozott, úgy éreztem, hogy nem jól sikerült, nem illett a történtek alá többször, nem élt velük, arról nem is beszélve, hogy volt, hogy a szinkront is majdnem elnyomta.
A MAL-t előbb írtam meg, ez minden, ami az okát illeti az ottani review rövidségének. A magyar feliratra meg nem véletlenül nem linkeltem, a célom a bemutatás volt, nem a „gerillamarketing”. 😀
A helyi mikrotörténelem mindig érdekes valamilyen szempontból, de 70 évvel ezelőtt elég más világ volt itt is, mások voltak a bevett szokások, a dolgok menete, a kor mentalitása is és annak a fényében mondjuk ahol lakom, Százhalombatta szovjet ostroma is elég eseménydúsnak mondható, amihez nagyon keveset ad Csebotarev „A béke katonái” regénye. Egy része a helyi ostromról szól, de persze nem említi a Sztálin-katonák (a dióverőpuskás suhanckatonák) kegyetlenségeit, hogy a kövér kocsmárosnőt azért vágták fel, mert azt hitték lenyelte az aranyat, vagy a másik lopta az órákat és mikor az egyik kakukkos beindult, eldobta a zsákját és „Akna! Akna!” kiáltásokkal a géppisztolyával szétlőtte, amit összeharácsolt. És még sok más, amit a helyi idősektől tudtam meg, mikor interjúvoltattam őket egyszer. Többek emlékezései meg a helyi múzeumban vannak, amihez nekem kutatási engedély kellene, amit meg nem osztogatnak csak úgy.
De visszatérve a Himeyurira, technikailag valóban nem hibátlan film. A túljátszottságot néha én is érzem némelyik dokumentumfilmen, meg aludtam is már el a koreai és vietnámi háborús lemezeim nézése közben. Viszont ismerve a hazai közeget, csak reménykedni tudok, hogy kicsit érdeklődnek utána az ember. Ezzel vagy enélkül.