Párakat lehet meg fogok most lepni ezzel a bejegyzéssel, lévén elég ismert tény, hogy nemhogy nem rajongom az idolos-zenés filmekért és sorozatokért, de kifejezetten irritálónak találom azokat; illetve az öncélú cukiskodás is minimum messze áll tőlem (még egy galaxissal arrébb, ha amúgy nyervogóak és irritálóak a szereplők), ha pedig ez a kettő találkozik, akkor abból túl jó vélemény nem sülhet ki. Így járt a sokak által kedvelt K-On!; a csak az idolcsapat fanatikusai által szeretett AKB0048; a talán méltán elfeledett Koi-ken!; az ígéretesen induló, de minden renoméját a sárgaföldig meggyalázó Luminous Witches; de még a Zombieland Saga is, aminek noha voltak jó poénjai, de a javában inkább csak mély sóhajtást tudott kiváltani belőlem. Ellenben a másik oldalt képviseli ezen a téren a Perfect Blue, a Sakamichi no Apollon, a Given, a Bocchi the Rock!, a Kachou Ouji és a Beck is, amiből az első öt kifejezetten tetszett, míg az utóbbi még pótlásra vár tőlem, de a tónusa miatt már érzem, hogy vélhetően merre fog majd billenni vele kapcsolatban a mérleg. Aztán ott vannak a megafranchise-ok, mint az Idolm@ster széria, amivel el tudtam lenni, helyenként még tényleg szórakoztatott is; és a jelenlegi bejegyzés tárgyának atyai (anyai?) ernyője, a Love Live.
(Megjegyzés: Van még a Bang Dream! és több másik cím is nyilván, nem beszélve a fiúidol csapatos címekről, de előbbit nem láttam, utóbbit pedig nem nézek.)
Kis Love Live-történelem
A Love Live, mint franchise nálam alapvetően az első kategóriában foglal helyet, vagyis a „kimondottan nem kedvelem” dobozka lakója. Ez a széria a Sunrise másik pénznyomtató üdvöskéje a Gundam mellett, lévén igencsak népszerű cuccról van szó, aminek a merchandisingja is hihetetlen magas oktánszámon pörög. Ehhez partnerre a Lantis zenei kiadóban leltek. A 2010 júliusában bejelentett, majd augusztustól elstartolt multimédia projekt először zenés klipekkel és kislemezekkel nyitott, és később történetet is szándékoztak keríteni hozzá. Végül a rajongók nevezték el a megjelenő idolcsapatot μ’s-nak (muse). Ezt követően egymás után érkeztek a kislemezek, videóklipek, majd két évvel később koncertre is sor került a Yokohama Blitzen, majd 2013-tól kezdve már teljes értékű animeként is debütálhatott.
Sokat mémelt dolog, hogy a Fate-franchise mennyire követhetetlen, de az az igazság, hogy ezen a téren ahogy a Gundam, úgy a Love Live sem jobb. Animeként etapokra lehet ezt is osztani attól függően, hogy melyik lánycsapatot követjük a történet során, amit a kronológiai kiadási sorrend könnyít csak meg:
– az 1. etap 2013-2015 közt futott, School Idol Project mellékcímmel, 2 évad és 1 mozifilm keretében (μ’s);
– a 2. etap a 2016-2019 közt futott Sunshine!! mellékcímet viselő széria, szintén 2 évaddal és 1 mozifilmmel (Aquors);
– a 3. etap a 2020-2023 közt futott Nijigasaki Gakuen School Idol Doukoukai mellékcímmel, ami 2 évadot és 1 OVA-t tesz ki (ez már 4 kisebb felállásra oszlik szét);
– a 4. etap 2021 óta tartó Superstar!! mellékcímű széria, jelenleg 2 leadott és 1 bejelentett évaddal.
Ezekhez tartoznak a már említett videoklipek, amik amúgy önmagukban is élvezhetőek, illetve most már megjelentek a spin-offok is a Genjitsu no Yohanével, illetve az ahhoz tartozó Tensei Shitara Slime Datta Ken kollaborációs promóanyaggal, a Genjitsu no Rimuruval, amelyek a 2. etaphoz köthetőek.
De mi ez a Yohane?
A Yohane lényegében nem más, mint a Sunshine!! etap szereplőinek újragondolása és tükörképükként való kiforgatása low fantasy környezetben, ami illusztrációs sorozatként indult még 2020-ban a Love Live saját magazinjában (Love Live! Days). Ez egy mangát ihletett, ami 2022 februárjában indult el ugyanabban a magazinban, majd ugyanebben az évben április elsején egy rövidke videó keretében elhintették a sorozat érkezését. Sokan poénkodásnak vették, akik az imént említett előzményeket nem ismerték, így nekik júniusban érkezett a meglepetés, hogy amúgy teljesen komolyan gondolták az egészet. Majd érkeztek a reklámanyagok hozzá, webrádiós adások, egy Youtube-os rövid videó, illetve bejelentettek egy játékot is az Inti Creates-től 2023. novemberére (illetve egy fog nemsokára, 2024 elején is érkezni, ahogy láttam erről tweeteket). A sorozat előtt egy héttel pedig a már említett kollaborációs promóanyagot is megkaptuk, amiről röviden elég annyit elmondani, hogy egy nagyon egyszerűen animált, nagyon kevés erőfeszítéssel készült címről van szó, aminek semmi más története nincs, minthogy a két széria szereplői összemérik az erejüket egy baráti vetélkedőn.
Na de, most már beszéljünk a sorozatról is
A történetünkben Yohanét ismerhetjük meg és követhetjük, akinek nagyratörő álmai vannak arról, hogy befutott énekesnő, idol lesz. A valóság igen komoly arcon csapásként éri a nagyvárosban, ahova igazából csak azért menekült nagy dérdúrral, mert már unta az álmos ki szülőfaluját, Numazut. Két év alatt egyetlen meghallgatáson sem sikerült továbbjutnia, anyja pedig nem hajlandó a továbbiakban támogatni a pénzt amúgy két kézzel szóró, lusta, hétalvó, magát ellátni képtelen lányát, így haza parancsolja. Vonakodva, de jobb híján inkább mégiscsak eleget tesz ennek.
A faluba visszatérve újratalálkozik beszélő kutyájával, Laelapsszal. Anyjától pedig feladatot kap: találja meg a nyár végére azt, amiben igazán otthonosan érzi magát, amit végezni tud. Ebben mondjuk ő nem lesz segítségére, lévén az apával együtt addig elutazik. Marad a kutya, aki rendszeresen nógatja és visszaszólogat. Így nyílik meg a jövendőmondó bódéja a családi házuk nappalijában, ami először csak egy régi barátot és ismerőst vonz be, de ezzel elindul végre egy olyan úton, ahol szépen lassan ráeszmél, mennyire is hülye volt korábban. Mindezt egy dolog árnyékolja be: a Csapásként nevezett esemény, ami megkergíti a vadakat és a természetet…
Mit nyújtott a sorozat?
Ennyiből kivehető, hogy nem azt a szokásos habos-babos és öncélúan cukiskodó történetet kapjuk, mint amit a szériától amúgy eddig megkaphattunk. Az alapvetően érdekes kilátások azonban még ugyanúgy szülhettek volna egy sokadik+1 „coming of age” történetet, ami hétköznapiasan mutatja be Yohane feje lágyának benövését, amihez a Csapást inkább csak alibiként csapják hozzá, hogy valami konfliktus is legyen. Az első két rész még úgy-ahogy ezt a meglátást erősíti, ellenben személy szerint a harmadiknál kaptam fel a fejem: az epizód első felében kaptunk egy tömény sentai paródiát, amiben ott volt a nyugaton csak Power Rangers-ként ismert Super Sentai, illetve a több sötétebb tónusú animét megihlető Kamen Rider széria. Mindezt megtámogatták egy igen akciódús jelenetsorral és egy jóval keményebb zenei aláfestéssel is. A hirtelen felvert lelkesedés aztán fokozatosan alábbhagyott, mivel a sorozat feléig tartott, míg az Aquors tagjait alkotó mind a 9 lány össze lett szedve, és egyre kevésbé volt érdekes a felvezetésük. A sorozat második fele meg már igazából buli buli hátán (csajos este, falusi fesztivál, örömparti), egyre laposabbá és semilyenebbé válik; az elején belengetett misztériumot pedig csak nagyon óvatosan igyekeznek lerántani, és csak az utolsó részben fejtik ki, hogy miről is van szó egész pontosan.
Szóval történetileg nem lett sokkal több a sok hasonló műtől, és ami szerintem igazán az élét adhatta volna neki, a(z ön)paródia, az eléggé háttérbe szorult. Bár a humort nem csak a refernciák szolgáltatják, hanem egy-egy eset, elejtett megjegyzés, visszaszólás, de úgy érzem, kevés ahhoz, hogy érdemben elvigye a hátán. Önparódiából, ami a Love Live-ot vagy ezen etapját illeti, lehetett volna több is az alapkoncepciónál, minthogy a szereplők eredeti alakjait kiforgatjuk önmagukból. Ugyanakkor azért bátorkodom megjegyezni és kiemelni, hogy ez tette a sorozatot számomra élvezhetővé. Mert a karakterek egyikét sem találtam idegesítőnek, ami eléggé jelentős érvágás lehetett volna a sorozat egészére nézve.
Animáció tekintetében a hétköznapi részek semmi különöset nem tartogattak, hozták az elvárható szintet. Az a pár akciószegmens egész hatásos lett, jól vágott snittekkel, de mégsem ezek adják a Love Live erejét, hanem nyilván a dalbetétek és a hozzájuk kapcsolható jelenetsorok. Ezek viszont fenomenálisan néznek ki, aprólékos mozgás, jó beállítások, és egy-két esetet leszámítva, amikor nem a sztori diktálja a vizuális tartalmat, akkor akár külön videoklipnek is beillenének. A karakterdizájnok kifejezetten jól eltaláltak, a low fantasy-s falusi élet stílusa nagyon sokat dobott rajta, hogy küllemre egyik lány sem rí ki a környezetéből.
Szinkronhangok terén visszatértek a korábbiak, mint Kobayashi Aika (Yohane, eredetileg Yoshiko az eredeti szériában), Saitou Shuka (You), Takatsuki Kanako (Hanamaru), Komiya Arisa (Dia) vagy Suwa Nanaka (Kanan). Mindegyikükre az jellemző, hogy ezeken a szerepeken kívül mást felmutatni mellettük nem lehet, az eddigi karrierjüket ezek a karakter adják, néha becsúszhat egy-egy mellékszereplő másik sorozatból. Ez alól Hikasa Youko a kivétel, aki Laelaps hangját adja. Neki jelenleg is több bejelentett szerepe van (mint a Plutoban Atom, a Goblin Slayer 2-ben a boszorkány), korábban pedig olyanokat szólaltatott meg, mint a Yama no Susume szériában Saitou Kaede, az Arifuretában Clarence, vagy a Highschool DxD-ben Rias Gremory.
Összességében akkor?
Ha az eddigi relatív pozitív felhang nem jött volna át, akkor most már kicsit szájbarágósan is leírom: ez egy kellemes kis sorozat volt, sőt az eddigi legjobb a Love Live-franchise keretében, amihez dolgom volt… ami nem feltétlenül dicséret, lévén elég alacsonyan volt az a megugorható léc, amit igazából a videoklipek emeltek fel magasabbra. Gyakorlatilag az lett belőle kigyomlálva, ami eddig taszított a szériától, illetve normalizálták a szereplőket. Képes volt meglepetést is okozni, méghozzá abban a formában, amit abszolút nem vártam volna tőle. Viszont azért valahol távol is áll attól, hogy jónak tudjam nevezni, ezt pedig semmi másnak nem köszönheti, mint a második felének, ahol leült a számomra a sorozat, és a misztikumon kívül más nem tudta fenntartani az érdeklődésem, hogy mi okozhatja a Csapást, a főbb konfliktusforrást. Annak kapcsán nem csalódtam, de nem is aléltam el. Sejthető magyarázattal szolgáltak, de a megoldás rá a legfinomabb kifejezéssel élve sem volt túl gondolva (értsétek: botegyszerű és kézenfekvő). Hiányzott belőle a merészség is, amivel sokkal élvezetesebb lehetett volna. Pár száma tetszetős is volt, ami megint csak jó, ugyanakkor a dalbetétek leginkább úgy voltak beerőszakolva a helyükre, mintsem organikusan illeszkedjenek.
Mindenesetre tudom ajánlani annak, akinek érdeklődését felkeltette korábban, csak félretette, halasztotta a megnézését, vagy távolabbi tervbe tette. Úgy egyszeri élménynek bőven korrekt volt, és talán ez a legjobb egyetlen szóban összefoglalható véleményem a műről is: korrekt.
