Kéklő tengeri kaland: Sango Shō Densetsu – Aoi Umi no Elfie

Régen rossz az, ha egy mű érezteti magáról, hogy egy másik hátán és sikerén igyekszik megkapaszkodni. Olyankor előjönnek és szemet szúróak lesznek a legkisebb hibái is. De vajon lehet akkor bármi, ami mégis élvezhetővé és valamennyire bocsánatossá teszi a problémái?

Világvége után

400 év telt el a Ragnaröknek nevezett bibliai özönvíz óta a Földön, amely a környezetünk könnyelmű pusztítása miatt ránk szakadt. A világgazdaság és a társadalom ugyan összeomlott, ám a romokból a megmaradt emberiség egy világot épített fel, aminek elsődleges kulcsszava a fenntarthatóság. Új országok alakultak, amelyek úszó városállamokként lebegnek a vízen, és előszeretettel vetekednek a szigetekként kiemelkedő megmaradt földekért.

Az egyik ilyen város lakója a nagyapjával és fiútestvérével élő Elfie. Egyik nap egy víz alatti farmnál történt incidens következtében derül ki számára, hogy képes a víz alatt is lélegezni. Az esetet követően a nagyapja ugyan elhessegeti, de később beadja a derekát és elárulja neki, hogy egy mitikus tengeri nép tagja. Ugyancsak általa tudja meg, hogy a tanácsüléseken finoman szólva is kellemetlen hangulat uralkodik: hiába nő a visszanyerhető szárazföld mennyisége, a politikusok már nem a fenntarthatóságot tartják szem előtt, hanem igyekeznek hasznot húzni és újból elkövetni a régi hibákat. Ezek a felfedezések viszont veszélybe sodorják mindannyiukat, mert háború készül a mitikus nép és az emberek között…

Több az öltés, mint az anyag

A fentiek alapján egy egész jó kis kalandnak tűnhet elsőre, de sajnos nem lesz az. A más művekkel való hasonlóságok, erős áthallások igencsak rányomják a bélyeget. Ehhez társul az 1970-es Beneath the Planet of the Apes (avagy a Majmok bolygója 2), amelynek számos történeteleme köszön vissza, mint a Tiltott Zóna, az abba való behatolás, kutakodás, invázió, az ott rejtőzködő közösség, amelynek telepatikus képességei vannak. Továbbá rengeteget merít a két évvel korábbi Nauszika – A szél harcosai című Miyazaki Hayao filmmel, ami az üzenetet, a természetvédelem fontosságát, a főhősnőnk viselkedését illeti. Persze, vannak olyan egyértelműnek látszó párhuzamok is, mint a Waterworld – Vízi világ vagy a Fushigi no Umi no Nadiával való áthallások, de ezek a művek már később jelentek meg.

Noha, még sem ez az egyedüli probléma vele. Sok más műtársához hasonlóan olvasztótégelyt igyekszik játszani, de azoknak valós szerepe nincs. Ilyen a Ragnarök elnevezés, ami a kizárólagos skandináv utalás. A politikusok görög neveket kaptak, illetve a mitikus nép egykori városának romjai is az antik görög-római félreismerhetetlen jegyeit mutatják, miközben annak „a Csendes-óceán Atlantiszának” is nevezett Mu a neve. Hovatovább, a mű saját magával sem teljesen konzisztens: az egyik jelenetben Mu még a Föld többi részével együtt került 400 éve víz alá, egy másikban már 5000 éve elsüllyedt kontinensről beszélnek.

Hasonlóan bánik a mű a saját üzenetével és témáival is. Az utolsó harmadra ugyanis a környezetvédelmi üzenetből semmi nem marad, pedig olyan érdekes témákat hoztak szóba, mint a bolygó tartalékainak túlzott kihasználásából, az ipari szennyezésből, és az emberek saját túlméretes ökológiai lábnyomából eredő természeti sorscsapás, klímaváltozás; továbbá a fenntarthatóság, a környezettudatosság – csak ezeket egyszer sem fejti ki, nem is kezd velük semmit, helyét pedig átveszi a háború- és az idegengyűlölet-ellenesség, a békés egymás mellett élés, mint választható és lehetséges opció.

Összeszedettségét pedig az is remekül érzékelteti, hogy mikor már azt hiszi a néző, hogy eljutott a film kétharmadához, jöhet a grandiózus lezárás, szomorúan konstatálja, hogy nem egész 10 perc van még vissza a filmből.

Ami a boncasztalon maradt

Amit viszont nem lehet elvitatni tőle, az az animáció és a grafika. Szépen kidolgozottak a hátterek, nagyon jó beállítások vannak. A tengeri látkép nyugtató és szemnek kellemes mind a víztükör felett, mind az alatt. Nem csak jók, de nyugtatóak is a színek és azok kezelése, keverése. Az animáció is kellőképpen fluid, bár sok esetben kissé visszafogott hatást kelt és közel sem olyan részletes más kortársához képest, mivel TV filmnek készült, nem pedig mozifilmnek.

A hangok terén a zene azonban nem túl emlékezetes, a nyitó- és záróbetétdalokból csupán egy szám van, annak is kétféle változata Tane Tomokotól, aki az előző évben debütált énekesnőként. A  szinkronhangok terén talán találhatunk valami érdekeset, de ott igazából ketten kiemelkedőek. Az Elfie hangját adó Shimamoto Sumi 1977 óta aktív szinkronszínész olyan szerepekkel, mint a Nauszika és a Diana hercegnő fiatalkoráról készült Niji no Kanata e! Shoujo Diana Monogatari anime címszereplője, de ezeken kívül inkább mellékszerepekben volt szinte csak hallható. A főgonosz szerepét betöltő Charismát pedig Utsumi Kenji keltette életre, aki hasonlóan veterán a pályán: ő szólaltatta meg Casshern örök ellenfelét, Black King Boss-t, a Dragon Ball Shenlongját, a Fullmetal Alchemistben Louis Armstrongot, illetve sok más jelentős szerepben bukkant fel. Ezzel szemben az Elfie testvérét alakító Jō Michirunak ez az egyedüli szinkronmunkája, és a Néleusz nagyapát életre keltő Suzuki Mizuhonak pedig több munkája volt a Trace Studio M festőmunkatársaként, mint szinkronszerepe.

A történet hibáit korábban már részleteztem, és bár úgy tűnhet, hogy minimum utálni való szennyről van szó, ez nem teljesen igaz. Az való igaz, hogy a film megfelel minden tekintetben a „sorozatosan kihagyott ziccerek” szótári fogalmának, a történetmesélés iránya komoly csorbát szenved, következetlen, viszont ami felett nem lehet elmenni, az a hangulat és a bája. Az üteme pedig olyan finoman adagolt, hogy fel se tűnik, hogy már a tetőponton is túl vagyunk. Viszont ettől még jócskán kellemetlen, hogy a kissé sötét lezárás ellenére egy végtelenül naiv és összecsapott befejezést kapott.

Akkor végső soron?

Végső soron egy egyszer nézős, kedves, ám könnyedén felejthető, lyukacsos sztorival megáldott film, ami igyekezett felkapaszkodni a Nauszika sikerén eléggé sikertelenül. Egy családias könnyed délutánra kiváló kikapcsolódás a film, de ennél többet teljesen felesleges várni tőle, mert bármit vár az ember, biztos, hogy valami lukba belefut.

Megjelent a Mondo Magazin 2023. júniusi számában.