Japán megszállása 2024: 4. nap útinaplósan

A negyedik nap (március 18.) eredetileg a csapat nagyjának szabad foglalkozásnak és -felfedezésnek volt kiírva, ugyanis ezt a napot nevezte meg a Kiotói Egyetem kapcsolattartója az interjúnk… Pontosabban és utólagosan visszaemlékezve inkább jóízű beszélgetésünkre. Előző este még gyorsan meglestem az emailjeimet, hogy megbizonyosodjak az időpontról és a helyszínről, és ott vettem észre, hogy hibásan írtam át a programtervezetre. Eredetileg a délelőttöt neveztem meg, a valóság pedig kora délutánra szólt. Így az egész napi tervet sztornóztam, amiben egy kiotói állatkert, a Heian-jingu (egy Heian-kori palota mintájára épült shinto templom) és egy séta szólt a Filozófusok útjára, ami jó időben egy hortenziás parksétány.

Helyette reggel-délelőtt lakótársammal és barátommal elmentünk megkeresni a Gojo-hídnál álló emlékművet Ushiwakamaru (avagy Minamoto no Yoshitsune) és Musashibou Benkei párbajáról. Erről szól egyébként az 1939-es Benkei tai Ushiwaka is. Benkei ezer kardot kívánt a Buddhának szerezni, és a legenda szerint már közel járt ezen céljához, amikor a hídon átkelni kívánó, a pár évvel később a Heian-kort lezáró Genpei-háború (1180-1185) egyik legnagyobb tábornokává váló Yoshitsunével párbajoztak. A harc Yoshitsune győzelmével zárult, Benkei pedig hűséget fogadott neki.

A híd maga a mostani formáját az 50-es években kapta, az eredeti kicsit feljebb volt a folyón. A szobrot meg is találtuk, a híd nyugati partjánál lévő forgalmi szigeten. Mellette nem sokkal a földre fektetve egy másik kő is állt, aminek a felirata szerint a Chuo Shinkin Bank állíttatta 50. évfordulója alkalmából 1990 májusában, ami kicsit fejvakarós volt nekem, mert azt 1951-ben alapították a Wikipédia tanúsága szerint, noha a története hitelszövetkezeti mozgalomként Meiji császár koráig nyúlik vissza, még egyszer annyi időre.

Átellenben a folyó partjára vezető lejáratnál egy legyező formájú emlékművet is találtunk, ami a japán történelem és kultúra újabb szeletkéjére nyitott kaput. Az ogizukai emlékmű egy szétnyíló legyezőre hasonlít, mellette egy japán és angol nyelvű fémtábla hirdeti a történetét.

Ogizukában már a Heian-kor korai időszakára is készültek széthajtható legyezők, és ezek a legkorábbi emlékek erre. A Gojo-Ohashi-híd nyugati lábánál állt a buddhista Jishu szektához tartozó Mieido csarnok, és ennek a maradványai helyén áll az emlékmű. Taira no Atsumori hadúr bukását követően a felesége itt lett papnő Renge-Inni néven, és a szerzetesekkel együtt készítették a legyezőket. Az idők során az ogizukai legyezők idővel a tehetős osztályok státuszszimbóluma lett.

Ezt követően elindultunk egy kis utcán felfelé Teramachi irányába. Útközben megejtettem egy kis könyvesboltot, ahol a nemrégiben hazánkban is bemutatott A fiú és a szürke gém eredeti regényváltozatát kerestem eredetileg, de végül a Szentjánosbogarak sírjának eredeti regényváltozatával jöttem el. Mivel előbbi nem volt, csak a Ghibli film illusztrációival díszített képeskönyv, ami milyenségét tekintve a Walt Disney-klasszikusok könyves kiadásaihoz hasonló volt.A Teramachi és a Shijo utak kereszteződésétől északra egy hosszú fedett csarnokos hatalmas üzletsor maga Teramachi, ami annyit tesz, hogy „templomváros”. A neve pikantériája, hogy a környék eredetileg szórakozónegyedként volt ismert a késő 16. és kora 17. században, majd a város 1590-től kezdődő újjáépítése miatt a korábban elszórt templomoknak kötelezően a Teramachi út keleti oldalára kellett költözniük — és ez adta a ma is ismert nevét. A mai napig egyébként több buddhista kegytárgyas, könyves üzlet található itt, nem említve a hangszereket, babákat, legyezőket és még sok minden mást. Napjainkban ez már kicsit jobban felhígult, mert a gyorséttermek is beköltöztek, illetve található itt egy figurabolt és egy Animate is, illetve egy szamuráj- és nindzsamúzeum is meglapul a bejáratok között. Természetesen, az előbbi kettőbe betévedtünk.

Ezt követően elindultam a saját utamra. Átmentem a Kiotói Egyetemre, annak is a központi épületébe, amit a Yojouhan Shinwa Taikei vagy a Yoru wa Mijikashi, Aruke yo Otome kedvelői mindenképpen ismerhetnek már ezekből a művekből, lévén központi eleme és szereplője a történeteknek. Az egyetem óratornya mindenképp felismerhető, hiszen nem csak ezzel jelzik a filmekben, animékben a helyszínt (akkor is, ha a szomszédos kampuszok valamelyikében játszódik), hanem egyúttal a kiadványaikon is ez szerepel.

Mivel kicsit korán érkeztem a biztonság kedvéért, mivel nem tudtam, várhatóan mennyit fogok keringeni a környéken az épületek közt vagy a folyosókon, megtekintettem az egyetem saját történeti kiállítását, ami két múzeumszobát ölelt fel. A kiállítás nem csak tárlatból állt, hanem multimédiás is volt, hiszen 10 kisfilmet is meg lehetett tekinteni, összesen 99 perc hosszan… Igaz, a filmek közül 4 darab ugyanaz a 16 perces darab volt, csak japán, angol, kínai és koreai szinkronnal (és emiatt ezt a 16 percet csak egyszer számoltam). Ezek a filmek az egyetem alapításáról, annak időszakáról, épületeinek történetéről szóltak. A kiállítás anyagát egyébként nyomtatott formában el lehetett hozni, úgyhogy kaptam is az alkalmon.

Mint azt az elején írtam, az interjú, vagyis inkább a beszélgetés viszont egész jóízűen zajlott – javarészt angolul, ha valami nem jutott eszünkbe, akkor a japán kifejezéssel éltünk. Az egyetem kommunikációs igazgatójával beszéltem, aki a globális kommunikációért és a sajtóért felel elsősorban, szóval a kutakodásom tárgyában mély betekintést nem tudott adni, ellenben annál több nyomot ebben az „információs parcellában”, hogy hol érdemes ásni, merre javallott folytatni. Merthogy a világháborús japán atombomba program történetének feldolgozása és feldolgozottsága erősen kétesélyes. Vannak jó anyagok, ám azok ritkán mélyülnek el közvetlenül a témában, általában oldalirányból közelítenek. Ennek sajnos oka van: a hitelt érdemlő anyagok máig feldolgozatlanok és egy rakás probléma közvetve és közvetlenül is hátráltatja ennek megvalósítását.

Bő két órát töltöttem el, majd abban maradtunk, hogy majd ha készülnek cikkek a témában, kapnak tőlem fordított példányt is. Bár túlzottan hamarra nem ígértem, mert ezt ásni… hajjaj.

Az egyetemről kijőve megtekintettem a szomszédos Yoshida-szentélyt, ami egy cédrusos ligetben ült. Teljesen véletlenül akadtam rá a térképet nézve, és úgy voltam vele, hogy ha már ott vagyok, végeztem, miért ne tehetnék egy röpke kitérőt, mielőtt elindulok vissza a szállásra. A szentélynek nincs nagy története: 859-ben alapítják és hamar császári gondnokság alá kerül. A régi rendszerben a 22 szentély közé tartozott, vagyis azok közé, akiknek a shinto rendszerezése volt a feladata, ezzel is felvéve a harcot a kínai kulturális és a taoista tana terjeszkedése ellen. Ez a 22 szentély javarészt kiotói vagy narai volt, de jellemzően a fővároshoz közeli templomok csoportját alkották. A mai shinto rendszerben másodrangú császári szentély, ami napjainkban már a komoly történelmi, kulturális jelentőséggel bíró, nem csak a császári család tagjai által, hanem turisztikailag is gyakrabban látogatott kiemelt szentélyek közül a kevesebb pénzügyi támogatásban részesülő csoportot jelenti.

Innen vezetett tovább az utam a Yoshida-ryou-hoz, ami szintén a Yojouhan Shinwa Taikei kedvelői számára csenghet ismerősen. Ugyanis ez a kampusz legrégebb óta fennáló diákszállója, kollégiuma, és a sorozat (valamint folytatása, a Yojouhan Time Machine Blues nyitódala alatt is megjelenik) egyik kulcshelyszíne. Emellett gyakorta vannak itt baloldali megmozdulások, tüntetések, mint ahogy most is – a fenti képen látható módon – Palesztina mellett, a gázai hadműveletekkel szemben.

Innen gyalog mentem át a Kamo-folyó partjára, útközben belebotolva az ebisugawai vízerőműbe, amit 1914-ben építettek a Biwa-tó csatornájának végére. A 300 kW teljesítményű erőmű ma is üzemel és termeli az áramot.

A Kamo partján viszont egy klasszikus iskolás anime-jelenet élőszereplős változatának lehettem tanúja. A diákok és a hallgatók folyó feletti köveken át ugrálós-lépkedős momentuma elég visszatérő elem, ha Tokióhoz viszonyítva vidékibb városban vagy nagyvárosban játszódik a mű. A leggyakrabban valamilyen jelentőséggel párosul, mint elhatározás, az események vagy a jövő megfontolása, megvitatása, ám itt a pillanat előadói inkább puszta szórakozásból tették ugyanezt.

A szállásra visszaérve megvitattam barátommal a nap második felét, hogy mire jutottunk, és ennek kapcsán elég hamar fel is kerekedtünk egy kis esti kalandra. Az ő ötlete volt, hogy látogassunk el a helyi Mandarake boltba, ami elsősorban másodkézi és bizományis bolt, illetve a retro fanoknak amolyan fellegvárféleségnek is mondható. Temérdek 60-as, 70-es és 80-as évekbeli sorozathoz és filmhez (anime és élőszereplős egyaránt) készült különféle merchek, guide bookok, DVD-k, blu-rayek, kazettás játékok… Mindezek tömött szekrények közt. Alaposan elszöszöltünk ott.A másik már az én fejlövésem volt: elmentünk egy maid caféba. (Ráadásul, ahogy néztem, Kiotó egyetlen ilyen helyébe.) Aki ismer, az tudja, hogy mennyire nem rajongok a maid cafék ötletéért. Pár ismerős ugratott is, hogy majd elcibálnak, bemegyünk egybe, meg hasonlók, amire általában az volt a válaszom, hogy „ha azt akarod, hogy ott kapjak idegösszeomlást, hajrá”. Meglehetősen kényelmetlennek találom eleve a szituációt, amiben ott vagy, a lányok túlzott figyelmét és a cukiskodásaikat… de leginkább az utóbbitól tudok síkideg lenni és félő, hogy valami hasonló agóniát élek át és vágok le. Hogy aztán mégis mi vett rá, hogy önmagamtól hajtsak fejet a guillotine alá, ha nem az öngyűlölet, a szuicid hajlamok és a mazochizmus vezetget kézen fogva? Egyszer meg kell élni az élményt, és míg az összes ajánlat valami nevesebb vagy felkapottabb helyre szólt, ez egy kis zugkávézó volt. Vagyis remélhetőleg más lesz, mint a nagyok.

Nos, ugyanúgy fel kellett tolni a nyuszifület, kellett cukiskodni, de viszonylag sok levegőt kapott az ember. A legtöbb hasonló helyen a lányoknak az a feladata, hogy figyeljék a kuncsaftokat, legyen forgás, foglalkozzanak velük, beszélgessenek, és játsszák együtt velük a moét. Itt nem, és ez elég hamar feltűnt. Persze, jöttek beszélgetni, érdeklődni, kicsit játszottunk is a hangulatra és az érzésre, de nem volt olyan nagyon az én mércéim szerint is tolakodó az egész. Vagyis ezt mondhatjuk, közelebb szabták az én igényeimhez. (Persze, ez nem jelenti azt, hogy ezek után bármikor bemegyek még egyszer egy ilyen helyre, mert nagyon nem az én világom.)

Késő estére pedig egy kisebb meglepetéssel is gazdagodtunk: ugyanis a belvárosban voltunk. Mindenre számoltunk, csak arra nem, hogy itt futunk össze egy szürke gémmel. (Bár most a bejegyzést írva, megtudtam a Wikipédiáról, hogy egész jól alkalmazkodnak a városi környezethez.) Hát még milyen meglepetés lett volna, ha megkérdezi, miként akarom élni az életem…