Japán megszállása 2024: 1-2. nap útinaplósan

Az első két napot egybe veszem, mert magán az utazáson kívül semmi érdemleges dolog nem történt. Viszont cserébe könnyedén összefoglalható, és azért, van is miről írni.

Március 15-én indultunk a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér (BUD) 2B termináljáról hetedmagammal. A járatunk az Air Chinánál volt egy Airbus típusú géppel. Ezt úgy választottuk ki nagyjából félévvel előtte, amikor meghirdették. Ehhez én a Google Flight lehetőségét használtam, ami hétről hétre tájékoztatott hírlevél formájában az újabb és újabb járatokról, hogy akkor kik jelentették be elsőként. Hasznos kis valami, szóval megéri használni, de érdemes a Skyscannert is mellé tenni, ami azt ellenőrzi, hogy adott időszakra kinél olcsóbb. Egy másik fontos dolog, hogy vagy külön gépen érdemes a sütik végett nézegetni ezeket, vagy inkognitó módban (esetleg másik böngésző, aminél erősebb a privát szektor védelme, mint Brave vagy TOR), mert az alapján is pumpálják feljebb az árakat. Ugyan olcsón kaptuk, alapáron 210 ezer volt, amihez felárként tartozott egy-egy foglalt hely, illetve poggyászbiztosítás. Mást nem tettem mellé, noha a járat kiesés miatti visszatérítési biztosítást jószerével kihagyni badarság… Én csak azért nem tettem meg, mert nem olyan időszakban mentünk, amikor arra számolni kell, hogy egy tájfun miatt esetleg törlik valamelyik járatot. (Utólagos beszúrás: használjatok online check-int, megkönnyíti a pultnál az emberek dolgát. Na, ugyanakkor ez az, amit az Air Chinánál csak az út előtt pár órával érdemes elvégezni, mert máskor vagy átenged a program, vagy megdöglik.)

A vasmadár Varsó-Szentpétervár felé kerülve vitt át minket Szibéria és Mongólia felett Pekingbe kezdésként. Ez volt az utazás hosszabbik fele, közel 10 óra. Erre szoktak egyéb javaslatokat is tenni, mint lazább cipő, egy hevederöv használata (mert azt könnyebb kioldani, illetve ha olyan a csatja, az simán lekapható, mert a fémdetektor bejelez rá), illetve ülés helye kapcsán a szárnyak tengelyét szokás mondani a súlyponthoz való közelség miatt. Ez akkor érdekes, amikor valaki nem bírja a fel- és leszállás, a ráfordulások vagy a turbulencia jelentette manővereket, rázkódásokat: a szárnyak tengelyében kevésbé érződik ki, mint a gép többi részében. További javaslat szokott lenni, hogy ezen az úton érdemes aludni, méghozzá akkor, mikor Japánban is nyugovóra jár, így könnyítve meg az időbeli átállást és kevésbé érződik a jetlag is. Ez volt az első dolog, amit elfelejthetett az ember, ha a szárnyak tengelyében ül: olyan mocsok rossz volt a szigetelés, hogy folyamatosan erőteljesen hallani lehetett a turbinák zúgását. Apró 20-40 perces szunyókák összejöttek, de semmivel se több. Ilyenkor pedig le kell, hogy foglalja magát az ember. A könyv a táskámban volt felettem a rekeszben, előttem egy monitor… Jó, akkor nézzünk filmet.

A járatunk még Ferihegyen

Ha valamire nem lehetett különösebb panasz, az ezen a téren a kínálat. Nemzetközi, kínai és hollywoodi filmekből volt azért bőséges választék, illetve néhány sorozat, gyerekeknek is pár mese, animációs és családi film, illetve néhány logikai-puzzle játék és madzsong. Egy darabig az utóbbival szórakoztam, aztán inkább megnéztem egy kínai és egy családi holokauszt filmet (ezekről majd később, egy másik és filmes posztban). Néztem volna Oppenheimert, ha már terveztem, viszont az maximum hangerőn is olyan halk volt a zúgásban, hogy inkább otthagytam. Feliratnak amúgy is kínai volt csak rajta, szóval még az a lehetőség is kiesett, hogy akkor benyomok egy emberi nyelvű kiiratozást.

A felszolgálás a másik. Viszonylag gyakran jártak a légiutas-kísérők frissítő italokkal: üdítők, gyümölcslevek. Viszont az étel… Az első pörköltnek volt nevezhető rizzsel, ami még finom volt, noha inkább kissé zselés volt az állaga. A második viszont rizskása, ami egyszerre volt gyalázat a kásaételekre és a rizsre nézve, mert a színe fehér volt ugyan, darabosan voltak sűrű részei, de az egész állaga nyúlós, takonyszerű, ami így valami nagyon más hatását keltette, minthogy rizskásáét. Ezen az enyhén sós íze se segített, nagyon nem tudtam elvonatkoztatni a pajzán asszociációtól se akkor, se most. A kapott hidegélelem és a gyümölcsök legalább jók voltak. Ezeket művészet lenne elrontani.

Jött az átszállás a pekingi nemzetközi reptér (PEK) 3-as terminálján. Hatalmas beltér, impozáns üvegdóm, egy rakás üzlet, ami ki sincs nyitva, és hogyan is nem lehetnének, mikor hajnali 3 magasságában érkeztünk. Pár kávézóféleség volt, és annyi. Itt egy laza 5 órás várakozás a csatlakozásra tovább Osakába, a Kansai Nemzetközi Repülőtérre (KIX). Unalmamban azért felfedezgettem, így találtam egy kiállítást a gyakori kínai családnevekkel és a kínai írás történetéről, ami rövid ideig ugyan, de lekötött (alább főleg ez utóbbiról vannak képek). Egy kiadósabb reggeli után fel a következő járatra, és irány Osaka.

Ez volt a rövidebb út a maga 5 órájával. Pekingből lementünk Tsingtao fölé, majd onnan Szöul és Pusan irányában egyenesen. A KIX-ről tudni kell azt, hogy az egész a beltengeren úszik. Kifutóstul, reptéri infrastruktúrástul, pályaudvarostul. A megérkezés nem teljesen volt zökkenőmentes, mert a vámot is online intéztem előre, nem a kézhez kapott kis papírkán. Olyan kérdésekkel volt tele, minthogy volt-e már ügyed a japán rendőrséggel, csempészel-e drogot, fegyvert és nem kívánatos termékeket az országba. Mindenre nyugodtan lehet nemmel felelni. Viszont mivel kevesen használták ezt, így az online sornál pangás volt, a vámos fiúk pedig úgy gondolták, megdolgoznak a pénzükért. Kipakoltak, átnéztek, kérdezgettek, feleltem, ahogy tudtam, kevert japánnal és angolsággal. Viszont felettébb kedvesek voltak, mert kérdezték az utazás célját, mikor megláttak egy-egy weeb pólót, akkor szóba került az anime-manga kultúra, viszont az útra inspiráló címeken meglepődtek. Jó, az ilyen kis apró és régebbi, egyszer megrágott, majd kiköpött címekre mondtak egy „aha”-t, de Tomihiko Morimi regényein már meglepődtek.

Kiérve a repülőtérről a többiek felmarkolták az eSIM-kártyát és a pocket wifit (Sakura Mobile), amit általában én csak meglovagoltam, miután minden lényeges kinyomtatva és a telefonon lementve ott volt. Így egy offline is működő Google Fordító és Lens, térképek (még a környék is kimentve Google Maps-en), brosúrák, a menetterv és hasonlók. Ez csak annyiban rossz, hogy az időjárást csak a szállás wifijén tudod frissíteni és megnézni, amire az alap telefonos app is használható, de én leszedtem a NERV-et, ami egy katasztrófa-előrejelző applikáció alapvetően, de van időjárási funkciója is felhőtérképpel és csapadékprognózissal. Ami számomra is lényeges volt, az az IC kártya, vagyis az a feltölthető érintős, amivel az utazásaimat fizetem majd. A JR-Westre és a Kansai régióra érdemes az ICOCA kártyát választani, mert az a középső és déli országrész 90%-ában lefedett. A JR-Passokat meg egyelőre el kell felejteni, miután októberben brutálisan megemelték, és már csak a ténylegesen ingázóknak éri meg valamelyest.

A kyotoi csapat kabalaállatkái

A KIX-ről kifelé két módon lehet a városokba jutni: a JR Haruka vonatjárat és a limuzinbusz különjegy megváltásával bevisz Osakába és Kyotoba. Mindkettőre érdemes 1 vagy 2 órát számolni. Ezt követően már csak a szállásfoglalás volt, illetve egy ismerősömmel, aki a párjával egy hónapig volt kinn, megbeszéltünk egy találkozót estére az egyik izakayába.

A szállásunk ryoukanhoz képest is elég puritán volt. 4 és fél tatamis szoba két emberre, amiben az egyetlen elektronika a légkondi, a tévé és a vízforraló volt. A fürdőszoba egy halovány utógondolatként volt kiépítve egy egykori szekrény helyén. Olcsó volt, de 13 napra még így is 230 ezer forintnak megfelelő összeg. (Vagyis az egész kijutás és ittlét biztosítása nem került még félmillióba sem.) A futon volt talán életem egyik legjobb alvásélménye. Ez az egész, ha véletlenül úgy tűnne, hogy 100 évet ment az ember vissza az időben, akkor nem véletlen. Ez volt ugyanis a szállás egyik vonzereje, hogy Taisho-kori (1912-1926) körülmények közt lehet megszállni (leszámítva a modernebb összkomforthoz járó dolgokat). Egy embernek jó, de kettőnek… Már nem ajánlanám, mert nehezen lehet elférni ilyen kis helyen. Szóval már kezdés gyanánt elkezdtük megtapasztalni a Yojouhan Shinwa Taikei-életérzést, vagyis mintha belecsöppentünk volna Tomihiko Morimi egyik regényébe.

A szállásunk elfoglalva.

* * *

Röviden ennyi volt az első két nap. Ugyan nem volt mozgalmas, viszont legalább kikergettem az informatív részét a szobából azzal, hogy mit érdemes megcsinálni, mire kell figyelni, és egy-egy elkövetett hiba alapján még tanulni is belőle, ha valaki hasonló kalandra adná a fejét. Úgy mint én jövőre, csak rövidebb időre és augusztusban némi pótlás és elszalasztott kötelező kör miatt. Az útinaplót igyekszem rendszeresen hozni, aztán majd egyes látogatni valókról, nevezetességekről, aspektusokról külön-külön lesz valami. Sokan azt hiszik, hogy Kiotó pár nap alatt kivégezhető… Hát, nem.

Oszd meg másokkal is:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük