Néha találok olyan koncepciókat játékok terén, hogy indokolt lehet a kérdés: vajon én űzök ezek előtúrásából sportot vagy ez ilyen ösztönös dolog? A válasz szerintem egyértelmű: is-is.
Super 3-D Noah’s Ark (PC/Steam)
Ennek a receptjéhez vedd a Wolfenstein 3D-t, ami megalapozta a belsőnézetes lövöldéket, majd helyezd az egészet bibliai alapokra: az özönvíz idején az állatok megelégelték a hosszú fogságot, fellázadtak, és Noéval az a dolgunk, hogy csúzlizzuk kajakómába őket. A közhiedelemmel ellentétben az id Software nem maga adta el a szintén amerikai Wisdom Tree-nek a Wolfenstein NES-változatának tartalmi korlátozásai miatt, hanem a fejlesztők vették meg az engine licencjogait eredetileg egy Hellraiser filmen alapuló játékhoz. Azonban a film játékadaptációjára lejártak a jogok, mivel a program sehogy sem akart rendesen összeállni, maga a demó is éppen csak futtatható volt, így az egészet átdolgozták a fejlesztő-kiadó főbb fókuszára: vallási témára. Azért valljuk be, elég vadak ezek a végletek.
Maga a játék az ECWolf engine-re lett átportolva a 20. évfordulós digitális újrakiadásra, és nagyon szépen, zökkenőmentesen fut. Viszont megvannak a maga problémái, természetesen. Nevezetesen rendkívül stimuláló, mivel elég durván egysíkú, nagyon könnyen rá lehet unni, amit a zene is megtámogat. Kicsivel kevésbé változatos, mint a nevesebb alap, aminek a motorját használja, ellenben rövidebb annál. Míg a Wolfenstein játék epizódonként 10 pályával dolgozott (összesen 60), addig a „Noé bárkája” esetében 6 fejezetre 30 pálya jut. Az első fejezet 3, majd második 4, a harmadik 4 és egy titkos pálya, majd a negyedik 5, az ötödik 6, és a végső fejezet 6 és egy titkos pálya.Okkal kérdezhetnénk, hogy hol ezzel a probléma, mikor a Wolfenstein egyik nagyobb baja pont a túlnyújtottság volt pályák terén, aminek olykor a felépítése mellőzött bármiféle kreativitást? Nos, két dolog is kapásból: az egyik a hirtelen nehézségi szintben történő kiugrás, a másik pedig ehhez kötődően a pályatervezés is hirtelen válik jócskán bonyolultabbá, összetettebbé, és egyre többször kezdi el kihasználni a játékos ellen a saját taktikáit. Ha az első 3 fejezet után azt hisszük, hogy a második fele is olyan könnyű lesz, hogy bő 2 óra alatt átszalad rajta az ember, akkor megérdemeljük, hogy nevetség tárgya legyünk. Innentől már figyelni kell a sarkokra, az ellenfelek véletlenszerűen kezdenek támadni, olykor tömegével (és ugye a motornak van két sajátossága: az ellenfél képes az előtte álló társán átlőni, de mi csak az elsőt találjuk el a sorban; illetve ahogy nyílik egy ajtó, az ellenfél az már nyitva van, és akár egyből átlőhet rajta, de a mi lövedékünk nem), és a sebzésük pedig nagyon változó és véletlenszerű szám 0 és 100 között. Vagyis nagyon könnyen abban a helyzetben találhatjuk magunkat, hogy életerőcsomagok után kutakodunk. Vagy lőszer, mert igen, az is durván képes fogyni. Ha ez a leírás nagyon ismerős lehet más játékokban a nehéz fokozatból, megnyugtatlak, kedves olvasó: ez a játék könnyű fokozata…
Az első felét még egész élveztem, poénosnak találtam, ám a második felére ez az érzés nagyon hamar alább hagyott, ahogy a hirtelen nehézségi tüske beütött. Gyerekjátéknak adta el magát az elején szó szerint, de a második fele már egyértelműen nem nekik készült. Rengeteg frusztráló pillanat követte egymást sok esetben teremről teremre, amik az engine jellegzetességeire építették a saját nehézségüket. Önmagában dicséretes, mert nem csak az ész nélküli felszorzásból áll a nehézségi szintek közti különbség, és ismerni kell ezeket, majd ennek fényében reagálni, de a legegyszerűbb válaszreakció is legfeljebb a sűrű mentés lehet.
Beauty Bounce (PC/Steam)
A Dharker Studios és a Brightly Studios (jelenleg BurstRay Games) Bounce-sorozatának egyik darabja, ami már egy ideje a Steam könyvtáramban porosodott valamelyik bundle-vétel miatt. A története szerint egy strand melletti szórakozóhelynek vezetését vesszük át a Beach Bounce történetét követően (amivel már korábban játszottam), ahol pár csinos lánnyal közösen kell felfuttatni. Igen ám, de a lányok eléggé elvonják a figyelmünket, a hely meg a csőd szélén áll. Nem említve, hogy a ezek a csinos lányok amúgy egy szépségversenyre is készülnek, és lavíroznunk kell, hogy a kecske is megmaradjon, és a káposzta is jóllakjon. Így röviden ennyiben összefoglalható tényleg, mint ahogy a hivatalos leírás is írja.
A dologban van egy csavar is: a játék Steames verziója vágott anyag, és ha valaki a teljes verziót akarja, annak más formában kell beszereznie, mint mondjuk a Nutaku. Előbbihez kapott külön cenzúramentesítő patch-et is, ha valaki úgy játszaná mégis… Bár én nem mondanám olyan lényegesnek. A spontán szexjelenetek hiánya nem volt különösebben észrevehető vagy éppen zavaró, viszont azok a pillanatok, amelyek jobban be vannak építve a történet menetébe, az már igen. Nem olyan szinten, mint a Nekopara Vol. 2 esetében, ahol több hanyag vágás is volt, és gyakorlatilag jelenetek maradtak lógva a semmiben váltáskor – de azért megfigyelhető. Ami ellenben a történetet illeti, olyan se íze, se bűze. A Dharker Studios is beleesett abba a problémába, mint a Winged Cloud a Sakura-játékaival, hogy fossa magából a tartalmat, évente több címet is hoznak, és nem egy sztorijuk szét van forgácsolva. Olyan játékokat tördelnek szét 2-3-4 vagy több részre, amelyek más esetekben fejezetes kezelésűek lennének, önálló játékként meg szinte értékelhetetlen. Középszerűnél magasabbnál semmiképpen.
Bunny Bounce (PC/Steam)
A Beach és a Beauty Bounce játékok folytatása, és gyakorlatilag a trilógia befejező része. A sztori ugyanott játszódik, nagyon előrébb nem jutottunk benne, a szórakozóhely még mindig szenvedve éli túl a pénzügyi nehézségeket. A dolgot csak az fűszerezi fel, hogy a főszereplőnk egy balesetnek köszönhetően elkezd képzelegni, és a lányokra állatfüleket kezd látni, akiknek a kegyeiért továbbra is teperünk.
Hogy mit lehetne még elmondani erről, amit az előzőnél nem tettem? Kábé semmit, mert a szitu csontra és koppra ugyanaz mind technikai, mind tartalmi szempontból. Már azon kívül, amit direkt kihagytam: a trilógia történeti felépítését és hibáját. Három játék mindegyike során igyekszünk elnyerni a lányokat, amit minden alkalommal a nulláról kezdünk. Vagyis az előző játék eredménye nem befolyásolja a következő játék elejét. Erősen kihagyott ziccer az, ha a lányok egyikével zártuk az előzményt, azt nem választhatjuk meg a következő elején, hogy indítson helyzeti előnnyel és vagy kitartunk mellette, vagy lecseréljük, ahogy a legtöbb dating simben szokás. Ez pedig lényegében egy történetmesélési és sorozatszerkesztési hiba, hiszen voltaképp még az előzménynek kánonbefejezése sincs, amivel a készítők tudnak alibizni, hogy ők miképpen gondolták a sztori alakulását. Illetve, amit még fontos megjegyezni, hogy trilógia- és sorozatzárónak nemes egyszerűséggel pocsék, és inkább érződik olyan közbeékelésnek valós kifutás nélkül, mintsem valós folytatásnak annak ellenére, hogy akként tartják számon. Mindegy, mert újabb részt ez a széria már nem élt meg… (hála égnek).
Helltaker: Examtaker DLC (PC/Steam)
A Helltaker játék 2020 egyik indie puzzle-játék bombája volt, amit a lengyel Vanripper adott ki. Hogy mekkorát is szólt? Elég hatalmasat: a Twitteren az alkotó folytatta a koncepciót képregényként, temérdek mennyiségű fanart, a Vitality című számból rengeteg zenei átirat készült (amiből nekem kedvencem Aniatama metál változata), illetve figurák is készültek hozzá. Ahhoz képest, hogy amúgy mennyire egyszerű volt a koncepciója, ez több mint hatalmas siker. Az eredeti történet ott indult, hogy Helltaker névre hallgató emberünk egyszer csak felkel és elhatározza, hogy szexi nőstényördögöket fog magának szerezni a pokolban, így alászáll és sorra hódítja el a démonok szívét, amin keresztül mindig egy puzzle-ön keresztül vezet az út, meghatározott lépésszámmal. Ez alól Lucifer sem lesz kivétel, sőt, maga Belzebub sem, ha kinyitottuk az Abysstaker nevű rejtett befejezést. Ennek folytatása lett az Examtaker DLC, ami egy évvel a játék megjelenése után érkezett.
Történetileg az előzményeket képregényben ismerjük meg: Azazel, a pokolra szállt angyal elérte a célját és elég hosszú időt töltött a démonok tanulmányozásával és megismerésével, aminek hatására maga is démonná vált. Most Loremaster néven tevékenykedik és miután alaposan megismerte a másik oldal lényeit, uralkodik felettük. Egy picivel nehezebb kihívások elé állítja főszereplőnket, ami helyenként már jobban ki lett élezve a helyes időzítésre. Hosszra durván az eredeti játék fele (~15 perc kényelmes tempóban, de láttam belőle 8-10 perces végigjátszást is), szóval panasz nem érheti ezen a vonalon a ház elejét.
Kifejezetten örültem a DLC-nek, mert a játékot követően rászoktam a képregény olvasgatására Twitteren, illetve az alkotó munkáinak követésére, viszont játszani vele csak most nyáron sikerült, ami részint köszönhető annak is, hogy nemes egyszerűséggel a Steam máig nem képes rendesen értesíteni az embert, ha egy játékhoz kiegészítő érkezik (az, hogy a könyvtárban megjelennek a kapcsolódó hírek felül nem nevezhető annak, mert egyes fejlesztők szeretik elspamolni azt a megjelenésre váró patch-ek és DLC-k híreivel – és most rád nézek, „kedves” Paradox), még kevésbé figyelmeztetni, hogy ez így lógva maradt és az embernek magának kell rendet vágnia, vezetnie ezeket.
Stripping Knight Nymphoria (PC)
Ez a játék egy újabb RPG Maker alapokra helyezett pornójáték, ami nem tartalmilag nem finomkodik, és bizony merészen él a keményebb hentai művek eszköztárával. A történetben egy fiatal lányt követünk, aki nappal igyekszik az átlagos életét élni: barátok, iskola, tanulás, otthonlét meg miegymás, este viszont egy szelfibotot forgató boszorkaként (mahou shoujo) osztja az igazságot, és tesz rendet szörnyek és rosszarcú figurák közt. Az ő erejének sajátossága abból ered, hogy neki kell vetkőznie (nem csak gátlások, hanem ruha terén is, nyilván), hogy erősebb legyen. Ebben szőke ikercopfos loli társa segíti, aki meg ugyanez, csak a mazochizmussal. Azonban nagyon hamar tisztázódik, hogy a sötétben egy gonosz szervezet tevékenykedik és igyekszik hősnőink mellett a várost is a mindent megrontó irányítása alá vonni…
A januárban játszott Liz ~The Tower and the Grimoire~ játékkal szemben, ahol gyakorlatilag az erotika megkerülhetetlen eleme volt a játékmenetnek és egyúttal rövidebb útként is használható volt, addig itt az efféle jelenetekért nagyon el kell bénáznunk sok helyen a harcokat és a döntési helyzeteket. A szaftosabbakra meg már mondhatjuk, direkt rá kell utaznunk arra, hogy ne profiként játsszunk, hanem totális amatőrként, aki mindig keresi a harcot, nem tudja, hogyan kell a mechanikákat játszani, vagy a karakterünket sem fejlesztjük, amikor arra bizony nagy szükség lenne. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a játék akár minimális pornográf tartalommal találkozva is végigjátszható, méghozzá könnyedén és nem is kényszeríti rád komolyabban ezt az aspektusát. Ami valljuk be, üdítő tud lenni ebben a műfajban.
A játékmenet pedig nem áll meg az egyszerű RPG Maker sablonnál, hogy egy területen kell járkálnunk és chibi karakterünkkel „keresnünk a bajt”, hanem megkapjuk a várost több szelvényre osztva, amin láthatjuk, épp melyik áll támadás alatt vagy épp hova kell mennünk egy újabb sztorielemért (vagy ha direkt ráutazunk egyik-másik tartalomra, akkor mikor van ahhoz új, elérhető jelenet), majd aztán a nagy harchoz kockáznunk kell egy társasjátékot idéző mezőfüzéren. A mezők közt van olyan, ami tárgyat ad, harcba bocsátkoztat kisebb ellenfelekkel, bejátszást mutat vagy megjavítják a ruhánkat, ezzel mondhatni, feltápolják az életerőcsíkunkat. A játék közepétől pedig már elágazás is kerül bele, hogy merre óhajtjuk folytatni, ám ezt sem viszi túlzásba, mert kettő ágnál nagyon, NAGYON ritkán van több (emlékeim szerint csak egy alkalommal találkoztam egy 3 ágú pályával), amelyek aztán végül mind visszatérnek a főágba. A választásnak van értelme, ugyan, nem valami sok: az egyik ág rendszerint mindig a harcolósabb. A harcrendszer pedig a megszokott körökre osztott RPG Maker-harcok, amiben különösebb látnivalónk nincs.
Összességében a játék jobb volt, mint vártam, bár ez nem épp a történetnek vagy a játékmenetnek köszönhető, hanem annak, amit az erotikához való hozzáállásáról írtam fentebb. Persze, többször is neki ugrottam, mert érdekeltek, hogy milyen jeleneteket tartogat a játék, bár sok köszönet nem volt. Egyszerűen laposak, ötlettelenek, és mást sem csinált, mint a legsötétebb mahou shoujo hentaiok elemeit keveri újra, amit a célzott történetű játékokban vagy az efféle mangákban megkap a fogyasztó, és a legtöbb ilyen jelenetnek amúgy pedig súlya sincs – ami egy eredetileg korrumpálós történetnél elég fontos lenne, hogy minden egyes eset hozzáad a karakter lecsúszásához, és befolyásolja a történet alakulását is.
