Kiscica a holdnyuszik országában: Kann-chan Tsuki no Ishi wo Morau

A különlegességek kedvelői előtt nem ismeretlenek a szerzői művek, vagyis amikor az alkotó dolgozik minden mű minden aspektusán. Egyes avantgárd animációs kisfilmek, vizsgafilmek gyakori elvontsága mellett viszont kifejezetten üdítően hat egy gyermekeket célzó, egyszerű alkotás…

Shimada Tsuki egy festő és író eredetileg, aki a leginkább két fekete macskájáról, Kurokkororól és Kann-chanról szokott történeteket és képeket készíteni. Festményeit gyakran helyezik ki kortárs galériákban, de a LINE-on is (a fő japán közösségi oldal és csevegőapp, amivel már nem egy animében találkozhattatok) saját matricakészlettel rendelkezik. A képeskönyvei pár száz jenért megrendelhetőek tőle fizikai úton vagy digitálisan is. Kann-chan jelenlegi történetét eredetileg 2020 márciusában tett említést az egyik kiállításán, a képeskönyv ténylegesen pedig folyó év júliusában jelent meg, amit novemberben egy 8 perces rövidfilm követett.

A történet során a cicák izgatottan várják az estét: a televízió közvetíteni fogja a frissen fellőtt holdjáró leszállását. Kann-chant annyira elvarázsolja égi kísérőnk kies tája, hogy este lefekvés után azt álmodja, Isten eljön hozzá és egy egyszerű kérésért cserébe, miszerint jó cica lesz és segít Kurokkoronak, eljuttatja őt a Holdra. Kis kalandja során megsegít pár nyuszit, akik az önzetlenségért cserébe vendégül látják az égitest sötét oldalán lévő városkájukban. itt, mint ahogy a cím is elárulja már a kifejletet, egy darab holdkövet kap ajándékba a holdnyuszik hercegétől, akivel összebarátkozik.

Mint olvasható, a sztori maga nem izmos, azonban az egész pici gyerekeknek és a valami lélekmelengetően kedves történetre vágyók számára pont megfelel. A megtekintés közben olyan más címek jutottak eszembe a gyerekkoromból, mint a Grabowski-Nejman páros „Filemon cica kalandjai” vagy Vlagyimir Szutyejev „Vidám mesék” című kötetei, ami külön nosztalgiabombává tette valamelyest a kisfilmet.

A dizájn és a grafikai megvalósítás egyáltalán nem tér el a művésznő más munkáitól, viszont az animáció meglehetősen limitált. Néhány kivágott karakternek a háttér előtti rétegzett, darabos mozgását, vagy a mozgás illúzióját keltő megoldást leszámítva az egész állóképek sorozata. Ebben a tekintetben a japán tévék kora reggeli gyerekműsorait idézik, mint a 2010-es Omae wa Umasou da na tévés változata, ami nem csak nagyon hasonlóan kivitelezett, de a célkorosztályát nézve is azonosra tehető.

Szinkronhangokból jobbára csak egy van, az is egyben a mesélő és a szereplők megszólaltatója. A zenei aláfestés helyenként pedig nagyon kirívó, és bár ezt ritkán emelem ki bármely mű esetében, a szintezése nagyon rossz. Gyakorlatilag üvölt a jelenetek alatt, harsány és bár szeretne kifejezetten egy érzést átadni, azt inkább ellenszenvesen teszi.

Összességében egy szerethető alkotás, aminek megvannak a maga sajátos hibái és hiányosságai technikai oldalról. Ezek mindegyike kivétel nélkül annak tudható be, hogy ez az első komolyabb animációs munkája az Atelier Tukinak, vagyis Shimada Tsuki műhelyének. Bár van a művésznőnek saját Youtube csatornája is, ahova tölt fel időnként egy-egy videót, és egyik-másik rövid videójában az animáció minősége még jobb is, mint a filmen.

Megjelent a Mondo Magazin 2024. áprilisi számában.

Oszd meg másokkal is:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük