Relatív ritkán találkozik az ember olyan kétértelmű címmel a játékvilágban, amely nemhogy képes, de készakarva igazolja mindkét értelmezését. Az Akiba’s Trip ilyen: ha csak a logót nézzük, érthetjük „akibai túrának”, de „akibai vetkőzésnek” is. A dologhoz nem kell más csak ruha, lányok, meg valami, ami fogyaszthatóvá teszi az elsőre sekélyes gondolatokat ezzel, a Steamen is megvásárolható címmel.
A franchise-ról pár szót
Úgy van, ebből nem ez az egyetlen játék. Az Acquire fejlesztésében gondozott cím ugyanis 2011 májusában debütált a PSP-re (később Akiba’s Trip Plus címen egy frissített, javított verziót is kiadtak). Ezt követte 2012-ben a tiszavirág életű GREE-s verzió: noha Androidra januárban, iOS-re pedig júniusban érkezett a mobilos verzió, novemberben az alkalmazást törölték, a kiszolgálását pedig megszüntették.
Majd jött a második iteráció 2013-ban PS3-ra és PS Vitára, következő évben pedig PS4-re is. Ez volt az első, ami már Japánon kívül is elérhető vált az XSEED Games gondozásában. Az észak-amerikai kiadás ugyan a japán PS4-es verzió megjelenése (2014. július eleje) után kerülhetett a boltokba, de még abban az évben mindhárom platformon elérhetővé tették. 2015. május 26. óta pedig PC-n is játszhatjuk. Ez utóbbiról lesz szó majd a továbbiakban.
Ennyiben viszont nem állt meg az egész. Az első mobilos átirat noha hamar megbukott, az Akiba’s Trip Festa! címre hallgató „folytatást” 2016 novemberére ígérték be PC-re és Androidra, japán nyelven a DMM Games honlapján.
A sorban negyedik játék, az Akiba’s Beat december 16-a óta PS4-re már elérhető japánul, a PS Vitás port megjelenését viszont elhalasztották március 16-ra. Remélhetőleg az angol változatra sem kell többet várni, mivel az XSEED Games 2017 első negyedévére ígérte. Külön érdekessége, hogy a betétdalt „ismét” ClariS fogja adni, akinek a neve már talán az Ore no Imouto két évada, a Moyashimon Returns és a Madoka Magica sorozatok openingjei révén ismerősen csenghet.
A játék sztorijáról
Ez az, amiről elsőre hirtelen nehéz beszélni, mint általában egy akció-beat ’em up játékról. Mert az valami leheletvékony.
Történetünk ugyanis kimerül abban, hogy van egy vámpírfaj, amely uralma alá akarja hajtani a híres-neves otakunegyedet, Akihabarát (vagy röviden csak Akibát). Ők a szintízerek (synthisters), és már hosszú ideje élősködnek az itt élőkön, vásárlókon, otakukon elszívva szociális igényeiket és élni akarásukat, nem egyet maguk közé állítva. Egyetlen módon lehet legyőzni őket: ha közvetlen napfénynek teszik ki őket azzal, hogy megfosztották őket a ruháiktól. A mi feladatunk pedig, miután elfogtak és megszöktünk, hogy az ezeket tömörítő szervezetet, a Magaimonót övező összeesküvést felderítsük, a tagjaival pedig végezzünk.
Ez mindegyik játék alapja. Sok különbség nem található köztük: mindig más a főhős, az őt övező baráti kör, akit segítségül hívhat, és a hozzájuk költött történetféleség (és ez igaz a most indult animére is). Az Undead & Undressed esetében ez Nanashi, egy tipikus középiskolás otaku, aki él-hal a negyedért, és a fogságban ő maga is szintízer lett. Barátai közt van a gyerekkori barátja, Tohko; a saját hikikomori húga, Nana; két barátja, Kaito és Yuto, az ikertestvérek; egy finn diáklány, Kati Räikönnen; az őt megmentő, Éjfaló klánhoz tartozó Shizuku; az országszerte imádott idol, Rin; valamint az egyik gyógyszerészeti vállalat 26 éves ügyvezető igazgatója, Shion. A sztorit motiváló erő is adott: a bosszú és a lokálpatriotizmus. Többet, nem is kell tudni a ruhafosztogatáshoz.
Nem a ruha teszi az embert… de legalább jó statokat ad
A játék, mint azt már említettem, egy akció-beat ’em up alapvetően. Vagyis sokat fogunk verekedni, gyakorta több ellenfél ellen is. Ezen kicsit dob a szerepjátékos áthallások sora és a visual noveles tálalás. A sztoriküldetések mellett számtalan mellékküldetést vehetünk fel, amelyek típusait nézve különbözőek. A „verjük el ezt, páholjuk el azt” felállás mellé felróhatjuk a „menjük el azért, hozzuk el ezt” típusú feladatok tömkelegét, amiből üde színfoltként lóg ki a negyed látványosságainak és „boltcégéreinek” megkeresése és lefotózása. Unalmasnak tűnik? Hosszú távon az is, de legalább van kihívás, mikor az 52 fős lázadozó lányidol banda bugyiját kell rojtosra kiporolni, vagy az arénában harcolni az új küzdőtippekért. Nem beszélve arról, hogy ez egy biztos bevételi forrás, ahogy a loot (fegyverek, eszközök, ruhadarabok) rendszeres eladása, és újak vétele, a meglévők fejlesztése drága jó húgunk kicsiny kacsói által. Ha meg ez sem elég motiváló erő, akkor álljon itt az, hogy az egyik küldetés teljesítése után az eredendően fiúkarakterünk női ruhákat is ölthet. Mert minden fiú álma, hogy lánynak öltözzön. Itt megteheti, és mellé a játék modellváltás címén rögtön C-kosaras jószágokkal kedveskedik.
A boltok ruhakínálatában nem maradhatnak el a farmerek, bőrszerkók, a lezser pólók, ingek, bársonynadrágok, baseball sapkák, de még az öltönyök sem. Fegyver terén pedig kreatívkodhatunk, hogy közlekedési táblával, billentyűzettel, laptoppal, monitorral, összetekert poszterrel vagy fakarddal kívánunk neki esni a nagyobb csoportoknak, vagy találtunk mást, ami jobban a kedvünkre van (pl. esernyő, cosplay kellékek). Ezek mellett a boltokban vehetünk gyűjthető fancuccokat, aminek külön érdekessége, hogy a negyedben a való életben is megtalálható mintegy 130 boltba járhatunk. Ez mellé érkeznek az eredetileg ún. „kollab DLC”-k tartalma, amikor a Ragnarok Odyssey Ace, a Disgaea, a Hyperdimension Neptunia, a Genshiken, a Super Sonico vagy a The Legend of Heroes ruháit és kiegészítőit vehetjük meg, vagy egyszeri végigjátszást követően társaink alternatív ruházatát (persze, jó pénzért mindet). És említettem már, hogy járástípusokat is beállíthatunk, ha sikerült kioldani? A jellegzetes lányos, plázatigrises járás módtól az igazi badass formuláig bármi.
Na de, ennyiben ki is merül a szerepjátékos szekció? Igen is, és nem is. Igazából van egy szintrendszer is beépítve, tapasztalati pontokkal, meg miegyébbel, de a statjainkra nincs ráhatásunk. Azok automatikusan növekednek. Ezért is fontos, hogy mit választunk fegyvernek és ruházatnak: nem csak a játékstílusunkhoz, helyzethez kell alkalmazkodni. Az esernyő példának okáért sokat sebezhet, de lassú a használata, gyakran megáll a karakterünk, hogy egy erős csapás előtt meglengesse – így nagy csapat ellen nem célszerű.
Ha már fegyverek: verekedés. A beat ’em up játékstílus nem halott, csak jelentősen módosult. Szerencsére nem mindenki egy jól álcázott tank, hogy leütjük, és visszajön. Ha eléggé megütlegeltük, akkor a ruhája szabadon letéphetővé válik. Ha megfosztottuk a felsőtől, nadrágtól/szoknyától, esetleg a tökfödőjétől, egy laza mozdulattal kombóba fűzhetjük az összes leszedését, amit ha elég ügyesek vagyunk, többek ellen is vethetünk „kivégző” (finisher) mozdulatként. Minél nagyobb a kombó, annál jobb a szorzó, több a tapasztalati pont, és biztosabb a loot. Sőt, ha eleget jártunk az arénába nyitogatni a pofonládát, akkor társunkkal közös performanszot is lenyomhatunk.
Jó, jó, ennyiben kimerül a szerepjátékos rész és a beat ’em up, de mi van a visual noveles tálalással? Megkapjuk, annyiban, hogy a karakterek párbeszédét és a belső monológjainkat díszes szövegdobozban olvashatjuk a karakter deréktól fölfelé ábrázolt artjával. Ezen kívül a lányok irányába vannak rejtett történetszálak (route-ok), amelyek a főtörténetszálra nincsenek kihatással. Így fűzhetjük őket kicsit szorosabban is magunkhoz, aminek fejlődését az ikerpár hírszerzője fog szemmel tartani nekünk, és árulja el, hogy épp melyikük kezdett el irántunk érezni valamit, ami túlmegy a barátságon. Csillogó szempárok sokasága ragyoghatott fel, amit most egy laza mondattal ki is oltok: nincs szexuális tartalmú jelenet, mindegyik csak a romantikát helyezi előtérbe. Nem tűnhet soknak, de tekintettel arra, hogy egyes helyzetekben a válaszlehetőségeink közt vannak olyanok, amelyekkel eljátszhatjuk „az élettelen otakut”, akit a passzióján kívül semmi és senki se érdekel… Na, ha úgy döntünk, hogy ekképp játsszuk végig a játékot, már az az egy randi az egyik lánytól is akkora előrelépés, mint az első holdraszállás volt az űrkutatásnak.
Verdikt
Technikailag nem fogom boncolgatni a játékot, hogy mennyire szép a grafikája, lévén ez nem kifejezetten állítható pár apróságot leszámítva. Legyen annyi elég, hogy az én ősmasinámon (egymagos AMD Athlon64 processzor 2GHz órajellel, 2 GB DDR1-es memóriával és egy 512 MB-os Asus videokártyával) is elég szépen muzsikált, egyenletesen, gond és az fps-szám hirtelen zuhanása nélkül. Szóval az öreggépesek fellélegezhetnek, ők is tudnak vele szórakozni, és a lehetőségeikhez képest még szépen is fog kinézni, még ha a formák, modellek gyakran élesek is.
Viszont az a lényeg, hogy most mit is mondjak a játékról, ha már sikerült nem egy cinikus és szarkasztikus megjegyzést tennem cikk közben. Ami nekem feltűnt a sekélyes történet és a nagyon casualesen egyszerű játékmechanikában, könnyen kezelhető harcrendszerben, hogy a játék maga is olyan, mint én voltam eddig. A saját témáját, alapanyagát, vagyis az otaku és geek kultúrát nem kevés kritikával illeti, jó néhányszor elég szarkasztikus hangnemben humorizálva azt. Ilyen az, amikor be kell öltöznünk lánynak egy molesztáló kézre kerítéséhez, vagy mikor az egyik idősödő anyukát kell jobb belátásra bírni, hogy mennyire ciki is az, hogy tőle majd 20-25 évvel fiatal lányt cosplayezik fényes nappal a népes utcán, jóformán mindenét kitéve – hiába „a cosplay mindenkié” és „a cosplay kortalan szólam”, azért némi önkritika is kell hozzá. Ezt viszont a párbeszédek alapján egész jól elénk is helyezi. Sőt, nem egyszer társunktól kapunk vissza valami csípős megjegyzést a fanatizmusunkat látva; valamint a referenciákkal sem bánik szűkmarkúan. És ha valami nagyon is, akkor ez tényleg figyelemreméltó.
Szóval, akkor összességében ajánlom-e? Ha másért nem is, az előző bekezdésben taglalt dolog miatt nagyon is. Ha ez nem lenne, akkor elintézném annyiban, hogy egyszer kiviszed és utána már elég szökőévente játszani vele. Mert a leírásokban „az ígéret földjeként” előadott másodszori végigjátszáshoz szánt extra lehetőségek (testreszabható modell, akár női is), nem adnak semmi bónusz lehetőséget (vagyis, ha női karaktermodellt használunk, nem valódi nőként játsszunk, mert ugyanúgy Nanashi lesz a nevünk, és ugyanúgy fiú leszünk mindenkinek, még magunknak is). Persze, valahol valamennyire megéri, de nem lesz tőle több a játék, valódi lehetőségek kínálatának hiányában.
A cikk az Animagazin 35. számában jelent meg.
Kati Räikönnen…
Ezt közvetlenül diákmeló után olvasni eléggé agyzsibbasztó. :’D