Meglehetősen rövid könyvrecenzió és véleményezés (ami tán kritikának is elmegy), és valljuk be: a sztorit már kiveséztem a filmnél. De azért foglaljuk össze. Volt egy Desmond Thomas Doss névre hallgató hetednapi adventista, aki önként jelentkezett az amerikai hadseregbe a II. világháború csúcspontján (1942 elején), ám lelkiismereti okokból megtagadta a fegyverviselést, amit sem a kiképzőtisztek nem néztek jó szemmel, sem a zászlóaljban mindenki más. Ott szívatták, ahol érték és mégis letett egy olyat az asztalra a csendes-óceáni front poklában, ami miatt nagy tiszteletnek örvendhetett.
A film rengeteg kreatív módosítást hajtott végre az igaz történeten, és ezzel noha annak idején tisztában voltam, mikor írtam, a könyv olvasása közben döbbentem rá, hogy mennyire is. A lelkiismereti ok noha megjelent a filmben, de láthatóan nem volt elég erős ahhoz, hogy a szélesebb közönség befogadja, így kiterjesztették. Szóval nem volt olyan véletlen, ami miatt majdnem újra élte azt a Káin és Ábel képet, amit mindig nézett gyerekként a fali imádságos képen. Valóban egy végtelenül szerény ember képét festi le előttünk, akinek aztán a vásznon összefolynak a vele történtek a kiképzés alatt.
A könyv ugyanis pár dologra rávilágít: a hetednapi adventisták problémájával már az első világháború idején tisztában volt a katonaság és a kormányzat, éppen ezért a háborút követően ki is került egy elnöki rendelet arról, hogy nem viselhetnek fegyvert, viszont életmentő és orvosi affinitásuk miatt egészségügyisekként, szanitécekként gazdagíthatják az állományt. Ez a rendelet már Doss gyerekkorában életben volt. Az egyetlen kitétele az volt a rendeletnek, hogy az adventistáknak meg kellett várniuk a behívót, nem jelentkezhettek önkéntesnek. Így indult meg Doss kálváriája. Egyik zászlóaljtól a másikig került, több tiszt is igyekezett megtörni, a tábori katolikus lelkész volt az egyetlen támogatója, aki komolyan vette. De nem csak a lelkiismereti okból volt az egyedüli indok, amiért a társai is nyúzták, hanem a szombati nap, ami nekik a vasárnap volt. A hadbíróságos történet is egészen másképp zajlott, és helyenként a szerző egészen komédiába illően jellemzi az amerikai hadsereg bürokráciáját.
Ezt követően indulnak meg az igazi kalandjai: először Guamon, majd a Fülöp-szigeteken, végül Okinawán. Ezeken felesleges végigrágni mindent a részemről, lévén ezek a hadjáratok a könyv igazi ereje, és mind időrendi sorrendben kerül bemutatásra.
Viszont, amit érdemes kiemelni, és nagyon nem jött be egy idő után, az a stilisztika. A beszámolók nagyon pongyolán vannak megfogalmazva, gyakran feleslegesen magasztal és jellemez embereket, akikre hősként kell tekinteni nem csak abban a pillanatban, hanem úgy mindenkor, de leginkább a címszereplőt, akit jobb kifejezés híján gyakorlatilag állva lecidáz a papíron. De olyan szinten, hogy már kívántam a száraz és dokumentarista kifejezőkészséget. Kezdésnek azt hittem, hogy egy huszonéves írta, mert annyi a szuperlatívusz, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Egy veterán társa volt, aki az európai fronton harcolt, de gyűjtötte az anyagot, rendszerezte azokat a háború után. Akármilyen elképesztő és valóban csodálatra méltó tetteket is hajtott végre a remek lélekjelenlétében, gyakorlatilag a megfogalmazás nem lesz egyéb, mint egy giccsszirup, ami miatt égni fog az olvasó a vágytól, hogy mihamarabb befejezze a könyvet.
Külön érdekességnek, hogy nem áll meg a történet a hadi kitüntetések után, és szépen elmeséli, hogyan alakult tovább az élete, ami egyébként mindig egy örömteli ötlet, ha valaki leghíresebb tettéről írunk könyvet. És azért volt miről olvasni, bár az is igaz, hogy fele annyira volt érdekfeszítő a vállalkozásait nyomon követni, de annál inkább az orvosi eseményeket, és hogy miként kopott ki pár év után a nagy veterántisztelet helyenként.
Összességében egy nagyon közepes értékű olvasmány, de habkönnyű. Pillanatok alatt lehet vele haladni, képekkel és hadi felvételekkel tűzdelték meg az archívumokból. Az első felében jobban megismered az adventista felekezetet és a katonai kiképzés „sajátosságait”, mint a filmen, illetve a második felében egy rakás feszült pillanatot tartogat, amit elképzelni külön libabőröz. De csodákat, túl sokat ne várjatok tőle.