A cikk a 2012 novemberi Konzol Magazin hasábjain jelent meg.
Bevallom becsülettel nehéz feladat régebbi vígjátékot találni, amit jónak is nevezhetnénk. Ott a Green Green – amit majd később veszek elő -, egy romantikus vígjáték. Ott az Excel Saga, amiről legendákat zengenek, de még szerencsém nem volt hozzá. Ott a Puni Puni Poemi, ami a Sailor Moon és a hasonló varázskislányos műnek és annak csatolt ágazatainak tömény és kegyetlen kiforgatása. Ott van még a Hare nochi Guu, az Azumanga Daioh, FLCL és így tovább… Nehéz a választás, főleg, hogy olyan témát kell mondani, ami viszonylag ismert, s legalább konzolos játékokban valamelyest feldolgoztak.
Sztori, mint a mesében: hol volt, hol nem…
A sztorit nagyon nehéz összefoglalni, mivel lényegében semmiről nem szól. Adott egy karakterhalmazra írt poénfesztivál és aztán jó napot. Ott van Shinobu, a nindzsatanonc, akivel feladat közben ismerkedünk meg (bugyit kell lopnia), ott van a realista látásmódú Kaede, akitől a bugyit óhajtotta eltulajdonítani, Onsokumaru, a repülő perverz sárga gömböc, aki vagy ami képes szinte bármilyen formát ölteni, e egyben ő a mester is, valamint Sasuke, a sok agyament nindzsák közül egy, akinek még neve is van.
S hogy mi sülhet ki ebből? Rengeteg poénos beszólás, oltás és jelenet, miközben a lehetőségeknek nem szabnak határt ezen a téren: legyen az strand, kiképzés, állattartás, perverziók, buja vágyak, férfi-női kapcsolat vagy épp a szemétszállítás. Ugyanakkor nem maradhatnak el az utalgatások más művekre, legyen az az alapműnek számító Evangelion vagy a Péntek 13. horrorfilm-sorozat.
Megvalósítás
A grafika igen szép és hangulatos: hozza az őrültebb vígjátékoktól elvárt szintet, ami a változatosabb képi világot, a parodisztikus ábrázolást illeti. Az animáció is egész jóra sikerült a sorozat esetében. Érdemes szót emelni a nyitó- és záró-képsorokról: a nyitány noha egész átlagos, semmitmondó, a záró animáció olyannyira sikerült viccesre az egymást üldöző gyurmafigurákkal.
A hangok terén a szinkronszínészek adják meg a sorozat savát-borsát: ennél jobb gárdát keresve se lehetett volna összerakni. Shinobunak igazi csengő női hangot sikerült találni, amitől a nevetése s maga az orgánuma könnyedén szerethetővé teszi a jellemével együtt, míg Onsokumaru hangja egy öblös mély férfihang, aki úgy változtatja mindig a hangszínét, mint kaméleon a saját bőrét. Az angol szinkron ezt viszont – sok más mű esetével ellentétben – hihetetlen jóra sikerült. A háttérhangok, háttérzenék is emelik a sorozat hangulatát (a háttérzenés korongot például én már rongyosra hallgattam az 5 év alatt, mikor először láttam).
Rövid vélemény
Mint fentebb picivel írtam, 5 éve láttam először, azóta angol szinkronnal is, plusz párszor újranézve eredeti hanggal és angol felirattal, de még mindig ugyanúgy tudom nevetni, röhögni a jelenetek javán, mint akkor. Meglehet, mint a legtöbb vígjáték vagy épp paródia, ez is elég rétegmű. S itt a réteget úgy értem, hogy minimális horrorfilmek ismerete nélkül ugyanúgy tudnánk értékelni a Horrorra akadva első részét vagy önmagában a Bazi nagy film vagy a Katasztrófafilm nevű förmedvényeket? Aligha, bár utóbbi kettő cím legfeljebb egyszer nézhető, akkor is az álmosság határán, mikor az embernek jobb dolga nincs, s valami altatót keres magának.
Az angolul csak Ninja Nonsense-ként ismert sorozat is hasonlóképp operál, hát még a túloldalon részletezett Haiyore! Nyaruko… A fárasztás fokát egy érdekes szinten műveli, bár ebből már láttam olyat nemrégiben, ami túltett minden eddig általam látott paródián, úgy élveztem az addiktív mivoltát… Na őt várhatjátok a következő számban…
Á, ebből anno csináltam videó kritikát!
Nem tudod ki az a „fekete Shinobu” az opening-ben? Mert a mai napig nem jöttem rá! 😉
Ő a mangában szerepel, úgy volt, hogy belekerül, de ez végül nem jött el.