Az űrben játszódó sorozatokból, filmekből már nem hogy Dunát lehet rekeszteni, de akár még az Atlantropa-projektet is meg lehetne valósítani. Ezzel szemben az űrbe jutás mikéntjéről, történelméről, az űrhajósok kiképzéséről alig-alig akad valami. Animék esetén különösen igaz ez: ott volt az Uchuu Kyoudai és az Ouritsu Uchuugun: Honneamise no Tsubasa, aztán voltaképpen ki is fújt a felhozatal. A mostani bejegyzés tárgya ezt az éhséget igyekszik csillapítani.
Kísértetiesen ismerős világ
A történetünkben az általunk is ismert bolygót, világot kapjuk, némi módosításokkal. A II. világháború ugyanúgy megtörtént és a kétpólusú világ is kialakult. A hidegháború viszont nem az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió, hanem az Arnacki Egyesült Királyság és a Zirnyitraunió közt zajlik. A névcsere természetesen zászlócserét is takar, de nem ezek az egyedüli változtatások. A kultúra nagyon hasonló, a hit is, bár a keresztet ebben a világban egy háromágú csillagra cserélték. Illetve, vannak kitalált államok, mint Lilithfölde, ahol a vámpírok élnek… De minen más a régi: a tájak, városok, nevezetességek, de még az is, hogy az Unióban az arnackiakat „hamburgerzabálóknak” gúnyolják.
Az űrutazáshoz tett fontosabb lépések egész korrekten követik egymást: a Zirnyitraunió töri az utat a fellőtt műholdakkal, megkerült Holddal, annak sötét oldaláról készített felvétellel. Az első fellőtt állatért is elvitték az elsőbbséget, noha Mały (Töpszli, vagy a mi világunkban Lajka) az ihletadójával együtt hőgutában pár órán belül elpusztult. A történetünk szerint ennek már három éve, és a Zirnyitraunió készül ismét megelőzni az arnackiakat az első űrbe küldött emberrel…
Élet a zárt közigazgatási egységben
A gyors történelmi talpalót követően ismerjük meg Lev Leps főhadnagyot és a többi űrhajós jelöltet, akik a kiképzésüket egy Lajka-44 névre hallgató zárt közigazgatási egységben (gyakorlatilag egy titkos városban) kezdik meg. A többiekkel ellentétben Lev egy korábbi atrocitás miatt tartalékossá lett leminősítve, így a város katonai parancsnoka őt jelöli ki az állam titkos projektjében, a Nosferatu-terv alanyaként résztvevő Irina Luminesk kiképzésére. Irina vámpír létére nem rendelkezik emberi jogokkal, nem minősül embernek, de a kiképzésével közelebb tudják juttatni az űrprogramot és fejleszteni, fellövése pedig egy újabb állatkísérletnek minősülne. Levre vár a feladat, hogy a sorozat során érvényre juttassa ezeket az elvárásokat. A kiképzés során a vámpírlány megfigyelőjévé és gondozójává válik, ami kettejük fokozatos összemelegedését is jelenti.
Az alapok és a feldolgozások
A mű alapja eredetileg egy 2016 decembere óta futó light novel, amelynek történetét Masano Keisuke szerzi Karei illusztrációival. Az ifjúsági regény még a rajongói berkekben is jócskán radar alatt maradt, ugyanis eleddig mindössze 3 fejezetet lehet elérni angolul, a fordítása pedig évek óta szünetel, hivatalos kiadást pedig egyelőre nem közöltek. Ebből készített két évvel később Souji Hougu egy mangát, amelyet a Comic Days magazinban futtatnak. Ennek a kettőséből készült a mostani adaptáció annak az Arvo Animationnek a jóvoltából, akiknek a tavalyi Monster Musume no Oishasan vagy a korábbi, Silverrel közös Bokutachi wa Benkyou ga Dekinai sorozatokat is.
Érdekességek és mellényúlások
Érdekességként sok mindent lehetne említeni, hogy mi minden köszön vissza. Ilyen például az, hogy a vámpírok bemutatásakor újrarajzolták Friedrich Wilhelm Murnau 1927-es német expresszionista horrorfilmjének, a Nosferatunak egyes jeleneteit. De kapunk korabeli retro sci-fi filmeket idéző snitteket egy mozis jelenetben, nem említve egy nagy adag szláv kultúrát, mint a karácsonyozáskor Ded Moroz vagy Sznyegurocska, de ilyen a Zirnyitraunió nevét és jelképét adó balti szláv fekete sárkány(kígyó)…
És itt kezdődnek a mellényúlások. Az első, ami sokaknak szemet szúrhat, az a cirill betűsnek szánt írásmód, ami eleinte még hasonlít is a valódira, de idővel annál inkább válik halandzsává, majd egy ponton váltva angol illetve japán szavak latin átiratát olvashatunk velük, gyakorlatilag bármiféle rendszer nélkül azt leszámítva, hogy melyik cirill betű milyen latin betűhöz hasonlíthat. Hasonló problémával küzd a nyelvi rész is, mert helyenként olyan szláv szavakat használnak, amelyek bár több nyelvben is használatosak, elő-előfordul, hogy bekúszik egy-egy olyan, ami nem. Ilyen például Irina fellövésekor az űrrepülőtér irányítótermének hívókódja (północ), ami lengyelül jelenthet északot és éjfélt (illetve szlovákul a tudomásom szerint csak éjfélt). Illetve – bár nem szokásom a feliratot emlegetni egy-egy cikkemben, de itt a hivatalos angol fordító különösen megérdemli – az első részben sikerült a japánul mondott, japánul is kiírt, angolra könnyen és érthetően átültethető szöveget feleslegesen az orosz szöveg nemzetközi átírásában kiírni.
Ami már nem igazán mellényúlás, mind inkább hiányosság… Az sajnos az atmoszféra, ami komoly csorbát szenvedett. Kapunk egy Szovjetunió Lightot: ráismerünk a történelmi helyzetéről, eredményeiről, a propagandájáról, a hangoztatott eszméiről, a kikényszerített versenyszellemről, a militarizmusáról és a katonai egyenruháinak fazonjáról is, nem említve a politikai rendszert vagy a titkos városok létét, a titkosrendőrség munkáját… De nem érezni a nyomorúságot, feszültséget, amit ez a közeg magában hordoz, pedig nem egyszer emlékeztetnek is rá minket, hogy itt bizony elég csak rosszul megfogalmazni egy mondatot, és este lehet nem ott töltöd az éjszakát és a következő pár napot, ahol szeretnéd… Pedig kapunk itt hébe-hóba olyan témákat, mint a politikai játszmák a másik kigolyózására, az állítólagos nemek közti egyenlőség rideg valósága, a belső elhárítás túlzott hatalma, de egyikkel sem kezdünk semmit. Egyedül az állatkísérletek kegyetlenebb oldaláról segít bemutatást adni Irina karakterén keresztül.
Külön bekezdést adnék még a befejezésnek is, mert őszintén szólva, nem voltam vele teljes mértékben elégedett.
A munka gyümölcse
Ami az állóképeket és a beállításokat illeti, egy nagyon szépen megrajzolt és kivitelezett műről van szó, amelynek sajnos nem annyira az animáció az erőssége. Nem ronda, mert kifejezetten hangulatosak az opening alatti vágójelenetek, egyes álom- vagy álomszerű szekvenciák pedig remekül megkoreografáltak, érzékletesek, csak egész egyszerűen nem az ingeréhes nézőnek van szánva. Sok hosszú és kitartott jelenettel, egyszerűen beállított jelenettel dolgozik, ami ad neki egyfajta kimértséget, noha azt nem patikamérlegen teszi, és hajlamos ezzel túlzásokba is esni, ha a karaktereink egymással interaktálnak. Vagy ez igaz az ending képsorára is, ami egyetlen hosszú jelenet egy régi klisére felépítve – csak most a távolba tartó közös motorozás van Levvel és Irinával a naplementébe lovaglás helyett.
De ha már az ending és az opening képsoraival pedzegettem a képpel átadott hangulatot, zeneileg se feledkezzünk meg róluk. Az előbbiért ALI Project felel (Rozen Maiden, Another, Kaibutsu Oujo), akinek őszintén szólva kedvelem a zenéjét, de valahogy egymás után hallgatva és összevetve a korábbi dalait, kicsit kínosan ugyanolyannak hat, mint az eddigiek – ami nem feltétlenül rossz, de nem egy gótikus rapszodikus nótát neveznék meg elsőnek ehhez az animéhez, ha fel kéne ütnöm. Az viszont pozitív meglepetés, hogy amúgy mennyire jól működik a képsorral, hozzáadva valamelyest egy kis misztikus, másutt álomszerű érzést. Az ending pedig már egy kellemes és melodikus dal Chimától, az Arifureta Itsuka, aminek október 4-én került is ki animált videoklipje. Szó mi szó, ezt teljes mértékben telitalálatnak érzem.
A szinkronszínészek közt pedig igazi hétpróbásak szerepelnek. Irinának Hayashibara Megumi adja a hangját (3×3 Eyes-ból Pai, Video Girl Ai-ból a címszereplő, az Evangelion Rei-je mellett Kitty White a Hello Kitty címekből), aki ad egy koraérettnek tűnő, mégis kissé gyermeteg és kellemes tónust a karakternek. Folyamatosan játszik a szereppel: hol a megkapóan aranyos, hol az incselkedő, szurkálódó, hol pedig egyenesen a romantikus művekbe illően melodrámai hangszínben formálja és érzékelteti a fiatal lány vívódásait, problémáit. Lev Lepset pedig Uchiyama Kouki hozza életbe (Fate/Apocryphából Kotomine Shirou, Yuri!!! on Ice-ből Yuri Plisetsky vagy a Shikiből Natsuno Yuuki), vagyis hogy hozná életbe. Levnek, mint karakternek nagyon az a problémája egydimenziós, ez pedig a hangján és a hordozásán is tetten érhető. Szerető és törődő Irinával, de ugyanazt a nyájas és kedves hangszínt használja mindenkor, mindenkivel szemben – még akkor is, amikor ő maga narrál. Az elején még nem volt annyira zavaró ez a dolog, de az idő múltával vált igazán feltűnővé. Rajtuk kívül még Ogata Kenichi hallható (az eredeti Uchuu Senkan Yamato szériának Analyzere, vagy az Inuyasha Myouga apója), mint Grigoriev párttitkár, és bár hozza a ranggal járó kötelezőt, a játéka nem ad plusz mélységet a karakternek, hogy ne csak egy gátlástalan és álszenteskedő, diktatórikus államfőnek tűnjön.
Maga a történet noha nem találja fel se a meleg vizet, se pedig a kereket, mégis friss és kellemes tud maradni. Egyfelől az alaptematika segít benne, másfelől pedig az érdekes pacing, ütem, amit diktál. Több helyen vígan eltelik egy hét vagy kettő, esetleg egy hónap is jelenetek vagy részek között, de inkább az jellemző, hogy szépen felaprózza a kulcsfontosságú napokat. Ezzel nem tesz mást voltaképp, mint egy csalóka érzetet kelt a karakterek kémiájában. Irina és Lev ezeken a napokon kerül közelebb egymáshoz, történnek velük meghatározó események, amelyek egyre jobban a másik irányába mutatnak. Vagyis segít elhitetni azt, hogy nem kizárólag az írói szándék köti össze őket, hanem valami jóval több és jelentősebb dolog. Mindeközben egyébként a karakterek kissé egysíkúak: Irina voltaképpen egy újabb tsundere szereplő, aki a csipkelődő és komor, valamint az aranyos és megkapó között ingázik; Lev pedig – lévén nem igazán mélyednek el benne sem a sablon magyarázatokon túl – lényegében nem több annál az üres héjnál, amibe a néző kényelmesen belefészkelheti magát. De hasonló Anya, a kissé fejhangon vinnyogó vizsgálóorvos, aki túlzott érdeklődéssel tekint Irinára, de közben látva a Levvel való kapcsolatát, beáll kerítőnőnek kettejük mellé.
Bár a sztori önmagában jobban megérné a kifejtést, sőt, a fel-feldobott és megpedzegetett témák (úgy mint Roza kapcsán a nemi egyenjogúság mítosza vagy a politikai és hatalmi játszmák) miatt legalább még ennyi részt kívánna meg csak arra felölelt időszakra vonatkozóan, amit a 12 rész során felölelnek az októberi kiképzéstől az áprilisi első emberi űrutazásig. Ez vélhetően nagyobb súlyt adna a két főszereplőnk közt kibontakozó románcnak és egyben egy – a sorozat vége felé – elejtett mondatnak egyaránt, és közben nem érződne a sorozat közepén az, mintha egy kicsit megtorpanna a cselekmény az új történetív kezdetével.
Végeredmény
Egy abszolút ajánlható és szerethető sorozat kerekedett belőle, amelynek noha meg voltak a maga hibái, mégis el tudta érni, hogy a vége felé azért csak nagy kegyesen feljebb vigyem a pontozását. Viszont ahogy a light novel (vagy épp a manga), félő, hogy ez is radar alatt marad az ingerre vágyóbb nézői rétegnek. Tipikusan az a sorozat, amely az első pár része alapján nem mondaná meg az ember, hogy mint fog vele lenni a végére – akkor sem, ha már sokat látott veteránként szinte számít bizonyos fordulatokra, jelenetekre.
