Top 5 idei MEH, avagy „lehettél volna jobb is, de nem”

Kezdődik az idei feketelista bevezetője, avagy olyan sorozatok jönnek innentől, amelyek jók lehettek volna, de nem értek fel az elvárásoknak. A további listákkal ellentétben ezek nem kifejezett csalódások lettek, mert élvezhetőek maradtak annak ellenére, hogy benne volt a kínfaktor. (A tényleges, illúzióromboló csalódások a következő listát fogják tarkítani.)

5. Shinmai Maou no Testament BURST

Ez a pont tipikus példája, hogy lehet egy decens felvezető évadot egy másodikkal meggyalázni és a megelőző felvetések alapján állított kilátásokat egy tollvonással áthúzni. A fő problémája a tagoltságban és a túlzottan kimért rendezésben keresendő: a 10 részes folytatásban nincsenek igazi izgulós rész végi cliffhangerek, és az izgalom is eléggé lapos kúszásban próbálja becserkészni a nézőt, aki már várja-várja a fordulatot, ahogy ráront, és éppen ezért nem éri meglepetésként. Pontosabban meglepetés az éri, már ha a Snake-t vagy Sam Fischert támasztjuk elvárásnak a rárontó izgalom képében, nem pedig egy műanyag bábut.

Ezen kívül a démonvilág politikai játszmái is eléggé elcsitultnak tűnnek, túl egyszerűen áthúzhatóak az ellenfelek számításai, holott a tét nem kicsi. És miért írom ennyire kínkeservesen körbe? Mert nem akarom elspoilerezni, hogy mi minden is történik, mert ha valami jót el lehet mondani róla, akkor az az, hogy a fanservice továbbra is soft core hentai, az erotikus szuggesztió továbbra is erősebben járja át a sorozatot, mint bármelyik Star Wars filmet az Erő, és hogy mindez annyira egységes képet ad, hogy olyannyira nem lóg ki semmi. Mégis sikerült egy felejthető folytatássá válnia.

4. Anitore! EX

A régebbi motorosok valószínűleg emlékeznek még a Primastea stúdió elkeseredett próbálkozásaira a három Hinako OVA-val, hogy az egészségesebb életvitelre nevelje a képernyő előtt tespedő, seggét hizlaló otakut egy felettébb szemrevaló lánnyal az élen, aki fiatalabb, mint amennyinek tűnik (avagy igazi börtöncsalit teremtettek az OVA-trió címszereplőjével, hogy relatív fiatalkorúsága ellenére két dinnye lifeg a mellkasán). Azonban amit nem lehet elvitatni, hogy az ilyesmire is szükség van, már ami a tespedőket megmozgatni kívánó művekről beszélünk, és nem a börtönök feltöltéséről.

Noha ennek a sorozatnak a lányai is ugyanezzel a céllal végeznek tornagyakorlatokat, és buzdítják a nézőt is ezek elvégzésére, korban ugyanannyiak, mint Hinako, hiába tűnnek realisztikusabban ábrázoltnak. Ugyanakkor a kamerakezelés sem változott, ugyanúgy az idomokon van főleg a hangsúly, amiben már nem olyan egysíkú, mint a már többször emlegetett elődpróbálkozás. Ezzel szemben a főbb probléma továbbra is fennáll: a szemlegeltetésen kívül másra aligha vesz rá bárkit is, így a célját ellátni képtelen (na meg szemlegeltetésre ott a hentai, mint műfaj, vagy az előző pont).

3. Aldnoah.Zero S2

Már előző sorozatban sem értettem sok mindent, és ettől vártam a megoldásokat. Sajnos nem jött el. Nagyon sok minden áldozatául esett Urobochi Gen egyre elhatalmasodó eszetlenségének: amikor kitalál egy koncepciót, és nem dolgozza azt ki. Az előző sorozat alapján a tét igen magas volt, így lett volna esély kinőni a „szegény ember Gundamje” skatulyából, ahova otthonosan berendezkedett.

A történetben, már ha lehet ezt annak nevezni, sok minden repetitív és egy központú: „szerezd meg a nőt, hogy lezárd a háborút”. Hiába az egy szezonnyi szünet, látszódnak a falak, amikbe sorozatosan ütközik a széria, és nem tud attól másabbat, sem aktuálisabbat nyújtani annál, amit már több mechás vagy sci-fi sorozatban már láthattunk. Megint mindenkit egy ember ment meg, a hercegnő és Slaine papírlappá avanzsálódik, és a többi karakter sem képes brillírozni. Egyedül a látvány és a hangok azok, amik elviselhetővé teszik a sorozatot, de nem lesz egyéb, mint egy rossz emlék.

2. Utawarerumono: Itsuwari no Kamen

Elég „bensőséges” a viszonyom az Utawarerumono világával, mert a 2006-os sorozatot és az alapjául szolgáló visual novelt szeretem, azonban ez a széria folyamatosan szégyenben hagyja az elődöt. Sok mindent pontosan még nem tudni, hogy hova fog kilyukadni, hiszen a sorozat előtt 2 héttel megjelent játékot ismerő blogbejegyzése is a játék folyamatában született, de ez alapján már tudom az aktuálisan futó széria végkifejletét, csak a részleteket nem.

Az Utawarerumono alapvetően erősen merít az ajnu kultúrából, és a mi világunk szerinti Nara-kori és az előtti állapotokat idézi meg. Ennek ékes példája, hogy ebben a sorozatban is Yamatónak hívják a kulturálisan fejlettebb államot, Tusukurutól (az előző sorozat helyszínétől) nem messze. Gyakorlatilag az egész nem egyéb, mint egy kissé poszt-apokaliptikus sci-fi alapokon (az első sorozat végén derül ki, de csak a játékban nyer értelmet) nyugvó kemonós fantasyvá alakított történelmi ihletésű történet.

De kezdjük, hogy mi is a baj: hogy egy csomó mindent már láttunk 2006-ban, annak a reduxát látjuk, miközben a sorozat fókuszvesztett. Az első 12 rész egyetlen hosszú expozíció, a tényleges történések a fennmaradó 13 részre maradnak. A játék alapján már most 5. része tartania kéne a háborúnak a barbárokkal (a 12. rész végén van ennek jelenete), sőt, már a nyolc főtábornok közti viszálynak kéne kibontakoznia. Azonban egyelőre annyival lehetünk heti szinten elfoglalva, hogy Haku tohonyázik, Rurutie az ügyeletes yaoi fangirl (nem viccelek), míg Atui meg az üresfejű vakromantikus, Kuon pedig háttérbe szorul köztük, pedig ő a játék és ennek a történetnek egyaránt kulcsa.

Egyelőre itt a MEH-listán kap helyet (bár eddig öles léptekkel ment a negatív csalódások felé), és majd később, a sorozat végén egy külön blogposztban elmondom, hogy hová is került át, mi volt ezzel részletesen is a probléma. Eddig az ősi japán és ajnu történelmi és kulturális kikacsintások mentik meg nekem, amelyekből ebben is van elég, nem csak az előzményben.

1. Ansatsu Kyoushitsu

Az idei év első nagy ágyúja, címe volt. Sokan mondták, hogy humoros, jópofa, de igazából nem is tudom. A nulladik résznek aposztrofált OVA egész jó volt, remek felütést adott hozzá, azonban a sorozatot eléggé izzadósnak, a humorát meg igen hamar egysíkúvá válónak találtam. Vannak benne jó ötletek, de a közegükben nem igazán működnek, válnak be, így hamar érdektelenbe fordul az egész. Illetve van még valami, ami nem elhanyagolható: Koro-sensei.

Ez az egy karakter a jellemével képes volt úgy elvinni a sorozatot, hogy még valami élvezetet találjak benne. Így teljesen úgy érződik, hogy az alkotó kitalált egy karaktert és köré épített mindent, többé-kevésbé kidolgozva. Ezen kívül ott a másik probléma is: a történet beszabott magának egy időbeli határt, amivel notóriusan nem kezd semmit, és nem érezzük az óra ketyegését, ezzel is növelve a feszültséget…

+1 avagy a vigaszdíjas: Kantai Collection

Kaptunk már a moe-militarizmusban repkedőket (Strike Witches), versenypáncélosokat (Girls und Panzer), fegyverlányokat (Upotte!), sőt óriásrobotlányokat is (Toei Robot Girls), ott volt a Military! is… csak a hadihajók várattak magukra egészen ideig. Kellett ez nekünk? Hát, nem ebben a formában, az biztos.

Az a felütés, hogy minden lány egy-egy régi hadihajó újjászületett formája, akik az ismeretlenből jövő mélységiekkel (az abyssalokkal) harcolnak magukra aggatott ágyúlövegekkel, repülővé váló nyílvesszőkkel. Persze, mindegyiküknek meg van a maga osztálya: hordozó, anyahajó, romboló, torpedóvető, csatahajó… Ehhez tegyük hozzá az elején markáns történelemhű vezetést és a sorozatos kikacsintást haditengerészeti anekdotákra, és ezt érzékeltessük addig, míg úgy nem érzi az ember, hogy a Strike Witches tengeri mását nézi. Ezzel nem is lenne baj, ha… HA!

Igen, ha… Egyszer nem vetik fel a reinkarnációt, ami sorozatos kérdéseket vet fel, ezzel egyszerre helyezve el az univerzumot térben és időben a múlt és jövő Csendes-óceánjára. A felvetés és ezzel a sorozat is akkor működik, ha nem kavarja ezeket, és megmarad egynél: a múlt anekdotáinak, történéseinek antropomorf eljátszásánál. Ehhez asszisztálnak a helyszínek és hadműveletek (Wake-sziget, a Midway-i csata, vagy a Kisaragi elsüllyedése stb.) Így a felütést feleslegessé teszi, amit viszont egészen a 11. részig elfelejthetünk, merthogy akkor húzzák elő csak a kalapból, hogy „hoppá! Nekünk ilyenünk is volt!”, majd ezt megragadva csavar egyet magán, és kényszeresen tör ki a „sorsszerűség béklyójából”. Amit aláírok, hogy innentől a szerzők kezét nem köti semmi, úgy alakíthatnak történetet, ahogy szeretnének, de ezzel megfosztják magukat attól, ami az Strike Witches-t kimondottan értelmessé tudta tenni.

Másodjára pedig a szereplők és a nem létező karakterek. Mindenki igazából papírlap, semmi jellemfejlődés, átalakulás, legfeljebb a „szintlépés” okozta változások (ekkor válik a Yuudachi is elviselhetőbb szereplővé), egyébiránt a legjavuk épp csak nem elviselhetetlen. Ehhez dukál rengeteg üresjárat és blamázs (egy félrészt elpofáznak a szeretetről, hogy szeretik egymást, ha esetleg nem térnek vissza egyben), valamint a rosszul kivitelezett pszeudo-CGI valahányszor a vizet hasítják.

Röviden: elbaltázott rendezés, történetvezetés, rossz karakterek, és ami megmenti vagy éppenhogy bűnös élvezetté képes tenni, az is csak az áthallások a történelemmel.