Gondoltam a költészet napjára illene valamit rittyentenem – de nem volt se kedvem, se ihletem, így beletúrtam a régi munkáimba. Úgy 2005 óta firkálok ilyesmiket, ám érdemi kritika nem érkezett rájuk (hiába tettem ki amatőr írói/költői klubok oldalára véleményezésre), így rendre vakon tapogatóztam, hogy és miként lenne jó folytatni, esetleg fejlődni. Tulajdonképpen ettől a szokásomtól 2010-ben már egyszer búcsút intettem, mégis helyenként születtek újabb és újabb sorok. Tavaly egy lengyel nyelvű haikuval úgy érzem végleg lezártam a dolgot, nem folytatom. Két személyes kedvencem adnám most közre az utolsó soraimmal egyetemben…
(…)
Elhalt cseresznyevirágot fúj a szél,
elfújta vele a földnek porát, könnyem morzsáit,
azt a sorvadó, hazug reményt,
s farkasok holdnak szálló vérlázító vonyításait,
így alkotva belőle igaz tükröt a múlásról,
a véresen könnyező szemekről,
átkokról, szitkokról, hamis szólamokról,
a kalapáccsal ujjpercekbe vert szögekről…
(mert mindez már fáj, de nem éltet…
kísértetként tombol immáron a
lényétől fosztott, kampókkal tépett lélek…)
2010. 05. 03.
Jegyzet az Élet Könyvének margójára
Egykor tán volt még lelkem,
ha el nem kelt egy tál lencséért…
S most üres bábként vagyok jelen,
ki vágyik az életre – nem tudni miért.
Így csepegtet most fülembe mérget
minden egyes régvolt pillanat,
s így szól virtuózul a széllel
negédes – ám hamis, hazug dallama.
Így került Káin bélyege kezemre
döntésimnek jutányos áraként,
s így töretett vasakaratom kerékbe
mit már csak a rozsda emészt.
Így fagyott el a tavasz, s lepte el
ágak rügyét a dér és zúzmara,
s így múlt ki a simogató fénynek
jövőszagú, reményteli sugara.
S ím – ez szemfedőm – két fillér:
ennyit ért kilóra koponyámnak csontja,
mit most féreg rág s bontja elmém…
Így lett a kicsiny veréb egy a porral.
2013.01.02.
Ciężkie czasy
Ciężkie czasy… ma
dusza jest gwałcona
przez pracę cały czas.
2013.07.15.