A koreai animáció helyzete a 80-as és 90-es években
Az előző részben átvettük, hogy miképp alakult a dél-koreai politikai helyzet, illetve az 1988-as szöuli nyári olimpia miféle új irányokat jelölt ki az animációs és filmiparban. Ehhez pedig ki kellett törni a stagnálásból, amihez a szórakoztató elektronikai fejlődés sem kedvezett.
Az évtized változását az első profi baseball liga megalakulását követő Dokgo Tak: Taeyang-eul Hyanggae Deonjyeola (Aranykar: Dobás a Nap felé) volt Lee Sang-mu rendezésében, ami 1983 és 1985 közt hamar trilógiává nőtte ki magát. Mivel a kormányzat az olimpia presztízsértéke miatt támogatta a sport népszerűsítését, az állami műsorszolgáltatók érdekeltté váltak belföldi animációs műsorokat finanszírozni. Ez már elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az animációs iparban dolgozók úgy érezzék, kikerültek a korábbi lápos ingoványból, mivel a javarészt külföldi megbízások elvégzését ellensúlyozni kezdte a belföldi gyártás.
Való igaz, és korábban nem vizsgált tényező volt a cikkszériában a pár alkalommal emlegetett források hiányossága vagy egyoldalúsága miatt. Chung-bae Park az Animation World Magazin 1997 februári számában megjelent cikke rávilágít arra az adatra, hogy az 1967-es Hong Gildong bemutatását követően megugrott az érdeklődés a koreai animátorok munkája után azok alacsony fizetése és jó szakértelme miatt. Az amerikai és japán megrendelők rettentő hamar elárasztották megbízásokkal a szárba szökkenő koreai animációs ipart, ez pedig erőforrásokat vont el a belföldi gyártástól, ami további súlyosbító tényezőként hatott az erősödő kommunista-ellenes kormányzati elvárások mellett. (Mondo 2024/08 és 2024/10)
Ha csupán a megbízásra készült kiszervezett amerikai és japán munkákat nézzük, akkor a 80-as éveket nevezhetjük a dél-koreai animációs ipar aranykorának is a siralmas belföldi állapotok ellenére is. Ennek csúcsát 1981-ben érték el 265%-os teljesítési aránnyal az előző évhez képest. Az ellensúlyozás végett ez az arány lassan csökkenni kezdett, 1988-ra elérte a 136%-ot. Ekkor volt Dél-Korea a világ 3. legnagyobb alvállalkozója a külföldi animációs megbízások terén: minden 10. projektjük származott csupán belföldi megrendelésből.
Így talán nem meglepő, hogy a 80-as években a stagnálás leküzdése is lassan haladt. A jelentősebb belföldi művek nem készültek olyan ütemben, mint azt várták volna. 1985-ben Shin Neung-kyun (vagy nemzetközileg jobban ismerten: Nelson Shin, akit „a dél-koreai animáció keresztapjának” is hívnak) megalakítja az AKOM Productiont, amit a külföldi megbízásaikból ismerhetünk jobban: például az 1992-1997 közt futott X-Men sorozat, a The Simpsons, Az őslények országa 2-6. filmjei, Animánia. 1987-ben a gyerekek napján (május 5.) csupán két újabb saját művet tudtak bemutatni: a Tteodori Kkachit (Kkachi, a vándor) és a Go On Running, Hodorit. Az előbbi Lee Hyun-sae, Dél-Korea akkori egyik legnépszerűbb képregényrajzolójának baseball történetéből készült, utóbbi a szöuli olimpiai játékok kabalafiguráját tette meg a története főhősének. Bár ezeket a filmeket relatíve jól fogadta a közönség.
A stagnálást három fronton igyekeztek megtörni:
- Egyre több hazai képregényhez készítettek adaptációt.
- Beindult a franchise-építés.
- A műveket el is kezdték exportálni.
1987-ben megjelenik az Agigongryong Doolie (Doolie, a kis dinoszaurusz), ami egy 1983 óta futó koreai képregényen alapult. A gyereksorozat mindössze 6 részt élt meg (majd a következő évben további 7-et kapott), és mint a dél-koreai katolikusok, mind a kormányzat kritizálta enyhén erőszakos mivoltáért, az idősekkel szembeni tiszteletlenségéért. A nézők ellenben máig nosztalgiával gondolnak vissza rá, mert a megfogalmazott kritikák meglehetősen realisztikus képet festettek a családok akkori működéséről.
1988-ban TV-sorozatként újraélesztették az 1977-es Maruchi Arachi filmet Taekwon Kid Maruchi címen. Folytatást kapott Kkachi története is, de ekkor mutattak be két különösen jó értékeléseket kapott címet is: a Lee Doo-ho képregényéből készült Meoteoldosa filmet, ami egy klasszikus koreai népmesén alapult, valamint a Lee Jin-ju képregényéből készült 13 részes Dallyeola Hanit (Fuss, Hani!). A sikerük mentén a Meoteoldosa 1990-re trilógiává nőhette ki magát, Hani pedig egy újabb 13 részes sorozatot kapott Cheonbangjichuk Hani (Dúvad Hani, de az interneten Hani 2. évadként jelzik szinte mindenhol). A nemzetközi színtéren viszont mégis a 2020 Nyeon Ujuui Wonder Kiddy (2020-as Csodagyerek) lett felkapott. 1990-ben érkezett a Huh Young-man képregényéből készült Narara Superboard (A sebes gördeszka), ami 54 részt élt meg összesen, de a sorozat maga 2002-ig futott. Ez utóbbi azért is érdekes, mert ez volt az első olyan sorozat, aminek a gyártását megújították (kétszer is), és ezzel az ország első olyan animációs sorozata lett, aminél már több évadban gondolkodtak.
De nézzünk jobban a felfutás mögé! Ahogy fentebb is szóba került, elég komoly támogatási pénzek kezdtek beáramolni a koreai animációs iparba belföldi művek gyártásához. Azonban ezt nem csak az állami műsorszolgáltatók aláírt csekkjein múlott, hanem az előző részben szóba került gazdasági fejlődés miatt a feltörekvő cégek is komoly befektetéseket tettek. 1995-ben indul el a Tooniverse kábeltévécsatorna, aminek pénzelésében részt vesz a Samsung, a Hyundai és a Daewoo is. A CJ CheilJedang (vagy más átírás szerint Jeiljedang) élelmiszeripari és biotechnológiai vállalat pedig komoly befektetéseket tesz 1994-ben a frissen megalakuló DreamWorks SKG-be. Erre azért is volt szükség, mert az egyre növekvő bérek miatt Korea már nem jelentett olcsó és jó munkaerőt, így az ország 450 stúdiójában dolgozó mintegy 20 ezer embernek biztosított munkát és keresetet. A javuló bérezés miatt a külföldi megrendelők elpártoltak, Kína és Délkelet-Ázsia lett az olcsó animációkészítés új központja. Illetve a Disney is megkezdte a reneszánszát az 1988-as A kis hableány megjelenése után.
Azért érdemes megjegyezni, hogy a Tooniverse megjelenése nemcsak a belföldi animáció terjesztésében volt áttörő erejűt, hanem lebontott egy fontos törvényi keretet: a korabeli jogszabály értelmében ugyanis hétköznap csak este 5 és 7 óra közt, valamint hétvégén a reggeli órákban adhattak rajzfilmeket, míg a Tooniverse a nap 24 órájában tehette. 1997-ben 2,2 milliárd koreai won költségvetést biztosítva pedig berendelték az első sorozatukat, a Yeonghongibyeong Lazencát (Soul Frame Lazenca), ami a koreai animáció történetébe legnagyobb összegű gyártási költségként vonult be. Ezt az 1996-os Armageddon című aeni film közelítette meg a maga 2,1 milliárd wonnyi költségvetésével – ám ez a legtöbb teljes mértékben koreaiak által készített műhöz hasonlóan a gyenge története miatt elhasalt külföldön.
Az 1988-ben megalakult és máig fennálló Hatodik Koreai Köztársaság kormánya is igyekezett támogatást nyújtani az iparnak. Több tervezettel álltak elő, köztük az egyetemek is saját animációs részleget alapítottak. Az animációs ipar versenyképességének megtartásáért, és hogy külfölddel is vetekedni képes maradhasson, adókedvezményeket is adtak. Animációs filmfesztiválok rendezésében is igyekeztek segédkezni, amiből a legjelentősebb a SICAF (Seoul International Cartoon & Animation Festival). Egymás után érkeztek a különféle kísérletezgetések is. 1994-ben jelent meg a Blue Seagull, ami kifejezetten felnőtteknek szánt animációs film volt; 1997-ben filmes formában feldolgozták Yi Sun-in admirális hadinaplóit; 1998-ban pedig bibliai témában jelent meg a The King of Kings: Jesus (nem keverendő össze a 2025-ös dél-koreai és amerikai koprodukcióval); illetve 1999-ben az első teljes értékben CGI mozifilmjük is mozikba került, a Chel-in sacheon-wang (Az Acélkirály). 1998-ban a Grandma and Her Ghosts tajvani koprodukcióval pedig jobban el tudtak helyezkedni a nemzetközi vonalban.
A cikk a 2026. februári Mondo Magazinban jelent meg.