Talán páraknak nem okozok túl nagy meglepetést azzal, hogy van egy kis affinitásom az okkultizmus, paranormális jelenségek irányába. Tulajdonképpen nem meglepő ez a dolog, hiszen immáron 16 éve nézek horrort (vagyok 26, szal korán kezdtem az ipart…), és rengetegen átrágtam magam, James Rolfe-hoz hasonlóan (AVGN, Cinemassacre.com). Az ő Monster Madness maratonjai mutattak egy irányt, hogy merre is kell haladni a horror nyulának üregében. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, rengeteg horrorfilm készült az évek során. Az aranykorukat én valahol a 60-as évek végétől a 80-as évek végéig húznám meg, hiszen rengeteg érdekes és kultikus, ma is bizsergető érzést kiváltó horrorfilm ekkoriban készült. Gondolok itt olyan csodákra, mint a Tágra nyílt elme, Hellraiser, Gonosz halott, Rémálom az Elm utcában, Halloween, Péntek 13., Fantazma, A rettegés háza…
Aztán beütött a krach. Egyre kevésbé kezdtem el élvezni ezeket a filmeket, főleg az újabbakat, mert már képtelenek voltak azt az elemi elvárást is teljesíteni, ami egy jó horrorfilm ismérve: a félelmeinkre építkezve ijesszen ki a bőrünkből. Ne csak hirtelen, valami olcsó jumpscare-rel, de úgy, hogy éreztesse, hogy a bőrünk alá kúszik, és issza belénk magát szépen, lassan a játékidő nagy részében. Éppen ezért egy idő után nem ijedtem meg a különféle síron túli rémektől, mint a zombik, vámpírok, múmiák, továbbá farkasemberek, mutánsok és egyéb szörnyetegek. Éppen ezért a rendhagyókat kezdtem el nézni, amelyek olykor pszichiológiai vonalon mozgatják rongybabaként az embert, mint az Oculus-ban, vagy olyat kerestem, ahol maga az ember a legfőbb rém. Nem a puszta gyilkosok, a slasher műfaj telítve van velük, hanem az igazi emberi szörnyetegek. Vagy épp a paranormális események…
Máig képes „Az ördögűző” című film kihozni belőlem a hidegrázást egy besötétített szobában ülve a képernyő előtt. A „Poltergeist” egy idő után unalmassá vált, hiszen mint egy idő után rájöttem, ezzel a klasszikussal az a baj, hogy a témájához méltó hangulatot képtelen megadni, se vizuális, se hanghatás, zenei aláfestés terén. Nincs igazán fülbemászó témadallama, mint a „Halloweennek” vagy „Az ördögűzőnek”. Így jutottam el hosszas huzavona után „A rettegés háza” és az „Insidious” nyomvonalán a „Démonok közöttig”. Mindkettő történet Ed és Lorraine Warren aktáiból készült paranormális horror, azonban míg előbbi felett igazából eljárt az idő, és az ilyetén téma (a házban megöltek egy családot és a szellemük kísérti az új lakókat) eléggé túlcsépelt. Nem beszélve arról, hogy az amityville-i esetet feldolgozó filmekból is van jó pár, de igazán jónak egyiket se nevezném. De akkor miben volt másabb a „Démonok között”, hiszen az is ugyanezen az elven működik? Nos, a nyomasztó hangulat, ami képes volt elkapni 3-4 újranézés alkalmával is, valamint hogy tovább tolták az esetet, mint egyszerű kísértetjárást. A folytatásban meg aztán pláne, jelenleg azt tudom nevezni amolyan „kedvenc jelölt horrornak”.
Viszont érdekelt, hogy ki ez az Ed és Lorraine Warren. Mert ugye ezek a filmek (A rettegés háza, Démonok között) valós eseményekre és emberekre alapulnak. Kicsit utánanéztem a dolognak, de jobbnak láttam az eseteikből készült regényekből párat berendelni. Már csak azért is, mert ki tudja, lehet találok a filmekhez hozzáadó információt. Ezek egyike volt a jelenlegi könyv, amit eddig szépen felnyaltam, és rövid 150 oldalas tétele ellenére, így is hosszú a bejegyzésem.
Maga a könyv néhány rövid, pár oldalas esetet ír le, többnyire Amerika keleti partjának vidékibb területein a 60-as évek végén, 70-es évek elején. Ezek közt olvashatunk kísértetjárta házról, megszállottságról, démoni üldözöttségről, paranoiáról… A legjavának pedig központi eleme az Ouija-tábla. (Igen, az Ördögűzőben is előkerült, a Démonok közöttben is, meg a mostani Ouija filmben is…) Agyonhasznált elem, tudom, de az okkultizmus iránt fogékonyak tudják, hogy milyen veszélyes „játék” is ez a tábla. Többek közt a szabályaihoz tartozik, hogy sosem szabad egyedül használni, valamint, hogy a használat befejeztével el kell köszönni. Ez utóbbinak az okát azzal magyarázzák (többek közt a könyv is írja), hogy ilyenkor kitárjuk magunkat, az elménket, pszichénket, fogékonyabbá válunk a természetfeletti észlelésére (ilyenkor jönnek a szellemek, démonok és mi egymás az Ouija használatakor). Éppen ezért tud mondjuk ilyenkor egy rossz időpontban leesett tárgy a frászt hozni ránk. A könyvben szereplő esetek nagyjánál viszont egy másik, sokkal pszichésebb dolog is megfogalmazódik: a túlhasználat. Gyakorlatilag semmi egyébről nincs szó, mint egyfajta addikcióról: miután korábban sikerült kapcsolatot teremteni valamiféle entitással, egyre jobban erősödik a késztetés, hogy ezt újra és újra megismételjék.
A második esetben konkrétan egy olyan nőről írnak, aki elvesztett unokatestvérének szellemét hívta meg az ouijával. A hajdani kuzin egy elég otromba, mogorva, velejéig gonosz, irigy nő volt, aki rendszeresen szitkozódott (a kuzinja meg pont a teljes ellentéte volt). Egy nap ezt a nőt holtan találták, a rendőrség idegenkezűségre utaló nyomok hiányában balesetnek könyvelte el az esetet. Az életben maradt unokatestvér pedig szellemidézéssel próbálkozott, és összejött neki: ekkor tudta meg a szellemtől, hogy emberölés történt. Hogy minél többet tudhasson meg, naponta használta pár percre a táblát, ami elég volt a függőség kialakulásához. A fejezet azzal folytatódik, hogy a kedves, törődő kuzin egyre inkább kezdett hasonlítani az elhunyt unokatestvérére, nem egyszer késztetést érezve a tulajdon gyerekeinek bántalmazására is, valamint egyre többet foglalkozott a halál gondolatvilágával. A pszichológiának bizonyára megvan erre is a maga szakkifejezése és magyarázata, hogy milyen jelenséget is láthattunk lezajlani (mindenesetre, én nem ismerem, ennyire mélyen nem ismerem ezt a szakágat).
Viszont ezzel a fejezettel kezdődik a könyvben egy érdekes tendencia: nem írják le, hogy mi lett a vége az esetnek. Egyiknél-másiknál ott szerepel egy mondatos, vagy félmondatos megjegyzés, hogy maradt minden a régiben, enyhült valami, vagy csak rosszabb lett… Ezeket nem igazán fejti ki, és nem is tetszett az olvasás során, mert mintha az érdekesség tetőpontjától megfosztottak volna.
Ellenben, a legérdekesebb eset kétségtelenül az utolsó fejezet volt, ami a könyv címadó fejezete. Démonidézés, fekete mágia, véráldozat bemutatása, késztetés az emberölésre (és az embert, mit áldozatot bemutatni a legfőbb gonosznak), az ezeket elkövetők eufóriája, és az, hogy mindezt élvezik… Na ez a sztori adott egy – már jócskán várt – komolyabb hangvételt az egésznek. Ezt azzal spékelte meg, hogy kétségbeesetten meséli el az, aki ezen a fejezet szerint átesett. (Mondjuk ezt a sztorit szívesen megnézném filmen.)
A könyv ezen kívül egy plusz fejezetet tartalmaz, amelyben – meglepetésemre – Az ördögűző film alapjául szolgáló 1949-es eset részleteibe avat be, meglehetős távolságtartással, ugyanis ennek az archív anyagát csak az egyház engedélyével lehet megkukkantani (erről is Ed Warren mesél, akinek megengedték, hogy lássa a feljegyzéseket – egyébként nem kell konspirálni: az egyházi levéltárak és könyvtárak használatához, kutatásához eleve külső engedély szükséges, ugyanis ezek nem nyilvános szakkönyvtárak).
Viszont mi a benyomásom magáról a könyvről? Felemás. Ha eltekintünk a témájától, és annak kérdéskörétől, hogy most mennyire igaz is az, amit olvastunk és a többi, akkor voltak érdekesebb momentumai, történetei, de igazából ennyi. Nagyon sokat ront az összképen a szellős szerkesztés, megfogalmazás egyszerűsége (bár ez mondjuk inkább pozitívum, mert kezdő angolosok is könnyedén olvashatják), hogy sokszor lezáratlannak fogjuk érezni a fejezeteket, nem igazán meséli el az esetek részleteit, több esetben sem fejti ki a házaspár szerepét ezekben. Így pedig egy vázlatfüzettel ér fel az élmény.
És most a témakörével kapcsolatban: nem győzött meg, de javára válljon és kell, hogy írjam, nem is akart. Ahhoz túl semleges volt. Mintha valaki eléd tenne egy tányér ételt, ami kinézetre, szagra és állagra kicsit figyelemet ébresztő, de az íze alapján már nem tudod eldönteni, hogy most jó-e vagy rossz az, amit eszel. Valahol mindenképp csalódás fog érni, ezért is remélem, hogy a másik három kötet (amik már jóval vastagabbak: Ghost Hunters, The Haunted, In A Dark Place) már többet fog nyújtani.