Az animékben kimondottan kedvelt téma szokott lenni a zene. Ha azt mondom, hogy Beck, Hibike! Euphonium vagy Nana, Sakamichi no Apollon, Nodame Cantabile (és még hosszasan sorolhatnám a címeket), akkor bizony sokak szeme felcsillan és hagymázas nosztalgiával emlékszik vissza, milyen jó sorozat is volt az. Ezek mellett persze számítani lehet rá, hogy más hasonlóan remek sorozatok a kispadra szorultan figyelik, hátha egyszer őket is előássa valaki…
A történetünk főhőse Tanaka Ōji, egy egyszerű és unalmas, túlontúl hétköznapi irodista, akinek van egy felesége és egy óvodáskorú kicsi fia. Akármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy milyen különleges ember ő, sehogy se fogjuk tudni. A problémái nem különbek senki másétól, a munkája monoton és egyhangú, de még a családja sem tér el az átlagtól. Ellenben láthatóan elnyűtt, meghasonult, az életközépi válság jeleit mutatja: elégedetlen az életével, elért eredményeivel, napjai bizonytalanságban telnek annak ellenére, hogy óraműpontossággal nevezhető szürkének és kiszámíthatónak. Nem csoda, hiszen alig 15 éve még más volt a helyzet: egy kérészéletű rock bandának, a Black Heavennek volt a frontembere Gabriel néven. Kötöttségektől mentesen bulizott, zenélt, nőzött… Aranyból volt az élete, ami hiányzik neki, és utolsó kézzel fogható emléke erről az időszakról a féltve őrzött Gibson Flying V gitárja.
Egyik este, mikor a hétköznapi letargiáját és a mókuskerék őrlését alkoholba fojtaná, egy titokzatos szőke nő keresi meg, aki ismeri az ő múltját és arra kéri, hogy játsszon neki. Kis habozást követően Ōji beleáll a dologba, másnap pedig már azt se tudja, hogy az este történései valóban megtörténtek vagy álmodta volna. A kételyeit hamar megtöri, hogy a szőke nő visszatér, felfedi a valódi kilétét, és elmondja neki, hogy az este valóban egy űrhajón játszott, amivel feltöltötte a naprendszerünk határában dúló intergalaktikus háború szuperfegyverét, megnyerve a csatát és megvédve a Földet… és hamarosan Tanakának újra játszania kell.
Lépcsőház a mennyekbe vagy csak egy újabb tégla a falban?
A történet elsőre kissé blőd, kifogásokkal teli alibizésnek tűnik a rosszabbik fajtából, amit helyenként igazol is a sorozat (pl. nem tudunk meg semmit a szuperfegyverről, a miértjeiről, a háborúról, az ellenségről stb.), viszont más területeken egész szépen teljesít. Ilyen a karakterfejlődés, valamint a koncepció erőssége, az üzenet. Nem csoda, hiszen a science-fiction inkább csak egy eszköz, amely segít mozgásban tartani a sorozatot. Elvégre Tanakának valami kirívó dologra van szüksége, hogy a szűkös játékidőben jelentős lépéseket tegyen meg a válságból való kilábalás felé.
A témák, amik viszont előkerülnek pedig rendre olyanok, amivel manapság még elvétve sem foglalkoznak a sorozatok vagy filmek. Nem csupán az életközépi válság jelenik meg, és ennek kapcsán a megoldást jelentő témák, mint az önmegvalósítás kérdése, az öregedés, a változás és annak természetessége, a hit és bizalom, hiszen a régi és új életének összehangolásában egy pletyka is felüti a fejét a társasházukban, miszerint csalja a feleségét, így adva vagyon a család, a családon belüli viszonyok is, és végső soron az egyén számára mit jelent az öröm és bánat.
Persze, ez így önmagában soknak hangzik, valamint száraz és nehezen élvezhető lenne, ha nem dobnák fel egyéb elemekkel, mint például humorral. Viszonylag sok helyzetkomikumra, félreértésre alapuló poénnal számolhatunk, aminek egy részét Layla segítői fogják adni. Emellett az önirónia sem ismeretlen fogalom a sorozat számára. Továbbá érdemes megemlíteni, hogy a részek címei egy-egy klasszikus rock vagy punk banda számára tesz utalást. Olyanokéra, mint a Led Zeppelin, The Doors, Rainbow, Bad Religion, Aerosmith, Rolling Stones, Yardbirds vagy épp Van Morrison.
Most pedig álljunk meg, és tegyünk egy lépést hátrébb. Való igaz, hogy ennyi mindent képes felvonultatni az amúgy eredeti történetén belül, a dolgot azonban mégis árnyalni fogja az, hogy mindezt érzékelni csak akkor fogjuk, ha magunk is részesei vagyunk ezeknek a problémáknak. Mert szó mi szó, sok apróságot, problémát nem feltétlenül fogunk érteni elsőre, hanem csak idővel csapódik le. Talán ez az egyik legnagyobb hátránya a szériának.
Azonban ezzel csak olcsón megúsznánk. Az igazság az, hogy maga a rajzolás és az animáció sem igazán van a topon sok esetben. Bár a karakterdesign egész jó, és mindenkit meg lehet egymástól különböztetni, nem csak jellemre, sajnos a komikumot adó segítők annyira egy kaptafára készültek, mintha hármasikrek lennének. A stílus meg önmagában sokszor stilizált, máskor pedig elnagyoltan néz ki, ezzel felemás képet nyújtva. Az ekkori címek nem mentesek a grafikai és animációs hibáktól, úgy mint a leegyszerűsítés, az árnyékok olykori hiánya, vagy a sci-fi részeknél a műanyaghatású űrhajók megjelenése, és mindezek tetten érhetőek szép számmal a Kachō Ōji során is.
Zenei oldalon is hasonlóan fest. Az aláfestésnek szánt zenék hangulatosak, Tanaka gitárszólója pöpecül szól (csak sajnos túl sokszor), és az opening is egy vérbeli hard rock szám, amelyet a Thin Lizzy és Whitesnake együttesek egyik oszlopos tagja, John Sykes ad elő, akinek 1997-es szólólemezéről, a 20th Century-ről kölcsönözték a nótát. Ennek a képi világa viszont sokakat elriaszthat, mert erőteljesen uralja a neon, a sziluett, a csupaszítottan egyszerű, rotoszkópikus megvalósítás, a durván húzott vonalak. Olyan az opening, mint egy enyhébb LSD trip. Az ending ezzel szemben a bárénekesnők stílusában fogant, az egyszerű, ütemes lágy dallamok uralják, aminek képi világa gyakorlatilag említésre se méltó (három mellékszereplőnk alszik). Itt egyedül a stáblistában van egy kis érdekesség, mely szerint a Gibson és egy másik gitárkészítő vállalat is támogatta a sorozat elkészültét.
Szinkronhangok tekintetében sem valami nagy eresztés. A Tanaka Ōji hangját adó Kōji Ishii javában mellékszerepeket tudhat magáénak, egyetlen igazán emlékezetes munkája a Panty and Stocking with Garterbelt sorozat címszereplő mikrofonsérós fekete papja volt, pedig az orgánuma rendkívül jellegzetes és kedves a fülnek. A szereplő feleségét megszólaltató Araki Kae egy jelentősebb szerepet tudhat magáénak a Fushigi Yūgiban és a Digimon Adventures első két sorozatában. Pk ketten már a 90-es évek eleje óta szakmában vannak, míg Yuki Layla hangja, Yamada Miho sem kezdte hamarabb a pályáját, sokkal kevesebb műben kapott szerepet, és ami érdekesebb: ez volt az egyetlen sorozat, ahol főszerepet játszhatott.
Ami mellett nem tudok elmenni semmi esetre sem, hogy a témáját és annak kivitelezését, remekbe szabott karakterdrámája mellett ez a sorozat egyben egyetlen hatalmas elismerés is a 60-as, de főleg inkább a 70-es és 80-as évek rock, hard rock és proto-metál zenéi felé. Bár csúnyácska és nem túl megnyerő, mégis javasolt a retro címek iránt érdeklődők mellett azoknak is, akik szeretnének valami ténylegesen komoly történetet látni hús-vér karakterekkel, olyanokkal, akiket ha megharapnánk, valóban üvöltenének.
A cikk a Mondo Magazin 2019. októberi számában jelent meg.
A sci-fi vonal ugyan csak porhintés benne, viszont ettől függetlenül, szerintem az egyik legfaszább slice of life anime, amit valaha láttam. Helyből nem unalmas, ami már jó pont, és a felvetett problémái is életszerűek, átérezhetőek. Plusz bejövős volt a fanservicea. =)
Nem különösebben zavart a hiánya, bár azért elviselt volna egy minimális dolgot, hogy legalább azt tudjuk, hogy mi zajlik épp azontúl, hogy „háború”, de ha a felütésből valaki azt gondolná, hogy ez a része a legerősebb, akkor inkább kiábrándítom őket, hogy távolról sem.
Kicsit nagyon alulértékeltnek tartom a sorozatot, már ami a nézettségét, ismertségét illeti.