Űrutazás a filmkorszak hajnalán: Le Voyage dans la Lune (1902)

A soron következő bejegyzést Fomának ajánlom, miután felvetette a Verne regényről és az új, Hachette Fascicoli kiadásról szóló bejegyzés alatt, hogy érdemes lenne a mű és a némafilmes adaptáció összehasonlítása.

A 20. század hajnalán fellendült filmipar egyre-másra ontotta magából a rövidebb műveket, és kezdtek megjelenni különféle speciális effektek, díszletek és korszakokat, zsánereket meghatározó fogások és megoldások. Legyen ilyen akár az animációval való vegyítés, amiből számos példát lehetne említeni az 1926-os Kemurigusa Monogataritól (A dohány története) kezdve az 1988-as Roger Nyúl a pácban és az 1992-es Cool World (magyar címén Huncut világ) filmeken keresztül az 1996-os Space Jam: Zűr az űrbenig. Legyen ilyen a stop-motion, amivel hosszú évtizedekig speciális effektként tért vissza ezer meg egy filmen át és fejlődött gyakorlatilag a szemünk előtt az Empire State Buildingre 1933-ban felmászó King Kongtól az 1950-es években indult hatalmas állatos, rovaros és mi egyéb lényes sci-fi-thrillereken keresztül, az 1963-as Az aranygyapjú legendájáig vagy John Carpenter A dolog című horrorfilmjén keresztül a Tim Burton Beetlejuice és Karácsonyi lidércnyomás című filmjeiig – és bár fénye a modern technika miatt megkopott, forgatása rendkívül költséges és gondos odafigyelést, szakértelmet kíván, máig szenvedélyprojektek kedvelt alanya. Vagy ha stílusról és korszakról kívánunk beszélni, akkor például ott a német expresszionizmus, amiben készült az 1920-as Dr. Caligari, az 1922-es Nosferatu, vagy Fritz Lang 1927-es Metropolisza. Kétségtelenül izgalmas időszak ez a film- és kultúratörténeten belül, amely mára klasszikusokat termelt ki és kikövezte az utat a mai filmeknek, amelyek alkalomadtán szeretnek visszanyúlni ezekhez egy-egy (már amikor) tiszteletteljes főhajtás erejére.

A filmről

Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy egy 1902-es film vajon mit volt képes nyújtani. Korában az 1902-es Utazás a Holdra volt az egyik első, ha nem a legelső film, amely történetében fantasy elemeket és különlegesebb speciális effekteket, megoldásokat használt. A Hold emberi arcra hasonlító felszínébe (pontosabban jobb szemébe) fúródott hatalmas ágyúlövedék egy olyan ikonikus kép, amely szinte minden médiaismereti tankönyvben helyet kap. A költségek nagyját a mechanikusan működtetett díszletek vitték el, illetve a szelenit jelmezek, amik leginkább kartonból és vászonból készültek, de egyes részei (mint a fejek, térdek és lábak) habarcsöntőformát kaptak. Ugyanakkor itt alkalmaztak stop motion technikát is, amiket aztán az áttetszésekhez, eltűnésekhez és átváltozásokhoz is használtak. Ezen felül egy látszólagos követett felvételt (pseudo-tracking shot) is használtak több esetben, ami nem csak praktikus volt, de nem kívánta az operatőrtől meg, hogy a nehéz kamerát tartsa a jelenet során.

A történet

Előrebocsátom, hogy a némafilm leginkább a saját útját járja, és csak nagy vonalakban merít Verne Utazás a Holdra, annak folytatása, az Utazás a Hold körül, valamint H. G. Wells Az első emberek a Holdon című műveiből. Ezen kívül vélhetően más művek is jelen vannak, a filmtörténészek egy része leginkább ezek arányát szokták firtatni.

A történetünk a Csillagász Egylet összeülésével indul, amelyen az elnök, Barbenfouillis professzor bejelenti a Hold-expedícióját. Az ötlet kisebb nézeteltérést szül, aminek a végén öt másik csillagász, Nostradamus, Alcofrisbas, Omega, Micromegas és Parafaragaramus beleegyezik a kivitelezésbe. Egy hatalmas csúcsos lövedékre hasonlító űrkapszulát építenek, illetve egy űrágyút, amit a tengerészeknek nevezett matrózruhás fiatal lányok indítanak el.

A lövedék útnak indul, és szemen találja a Holdat. A biztonságos landolást követően a csillagászok minden űrruha vagy légzőkészülék nélkül kimásznak az űrkapszulából, és úgy nézik a földkeltét. Egy estés pihenő után a helyi havazás elől bemenekülnek egy barlangba, ahol az egyikük az esernyőjét kinyitja, ami aztán gyökeret ver és egy hatalmas gombává változik.

Ekkor támadják meg őket a szelenitek, a Hold belsejében lakó rovarszerű lények, akik erős ütés hatására felrobbannak. Ennek ellenére a csillagászok foglyul esnek, és a szelenitek elviszik őket a királyuk elé. Ott az egyik csillagász felemeli az uralkodót és a földhöz vágja, amitől az felrobban. Ezt követően menekülőre fogják, visszajutnak az űrkapszulához, amibe öten beszállnak, míg Barbenfouillis egy kötél segítségével lelöki a hegyoromról a kapszulát, ezzel indítva útjára az űrbe magukat pár szelenit társaságában. A kapszula végül visszaesik az egyik földi tengerbe, ahonnan aztán egy hajó bevontatja. A befejező jelenetben az utazás résztvevőinek visszatérését ünneplik, és az egyik elfogott szelenitet kiállítják.

Összehasonlítás az inspiráló művekkel

Ez egy kicsit hosszabb rész lenne, ha tényleg mindent előveszek, szóval az egyszerűség jegyében tartanám. Az első fele ugyebár Verne regényén alapszik, és a legszembetűnőbb eltérés, hogy kik szervezik és mint állnak hozzá. Míg a regény Ágyú Egyletében fegyvermérnökök vitáznak, próbálják kitalálni és kiszámítani a megoldást a regény jelentős részében, a film ezzel szemben a klasszikus varázslóképnek megfelelő, taláros Csillagász Egyletet mutatja, akik csak felvetik az ötletet és vitáznak egy heveset rajta röviden. Ezen kívül egy másik eltérés, hogy ekkor Verne regényében még nem volt szó emberi utasról, az csak a kétharmadánál jön szóba Ardan érkezésekor, így ez a pont inkább Wells regényéből merít. Az első emberek a Holdonban viszont máshogy jutnak fel az égi kísérőnkre: a mérnöki és a természettudományos részt kicsit félreteszi, és az egyikük által feltalált antigravitációs anyaggal, a kavorittal lebegnek fel.

Ugyanakkor a nevek is beszédesek. Nostradamus egy eléggé sokat emlegetett késő reneszánsz kori jós, de amúgy a francia királyi udvar orvosa, csillagász-asztológus és gyógyszerész is volt. Alcofrisbas viszont François Rabelais nevének anagrammája, aki szintén egy reneszánsz kori alak volt: író, orvos, humanista, szerzetes és bizánci görög tudós. Omega szimplán a görög ábécé utolsó betűje, Micromegas viszont Voltaire azonos című regényének űrutazója. Parafaragaramusról viszont nem sikerült előásni semmit, a név leghamarabb is egy 1906-os, másik Georges Méliès filmben tér vissza (L’Alchimiste Parafaragaramus ou la Cornue infernale, avagy amerikai angol címén The Mysterious Retort). Barbenfoillis neve franciául pedig annyit tesz “csomós szakállú”, a neve ellenben kisebb humoros utalás Verne Ágyú Egyletének elnökére, Barbicane-re.

Ezt követően láthatjuk a nagy munkálatokat, amelyen az eredetileg ágyúgolyóként kitalált, de Ardan felvetése alapján a ma is ismert tüzérségi lövedék csúcsos formáját készítik a dolgos munkások. Egy jelenettel később pedig a nagyban dolgozó gyárakat a háttérben. Egy újabb jelenettel később pedig a városka háza felett felállított űrágyút tekintik meg, aminek a lövedékébe a csillagászok azonnal beszállnak és betöltik őket. Itt most kicsit megint álljunk meg. A sorrend kicsit másképp zajlott a Verne regényben: először kiválasztották a gondosan a helyet egy obszervatórium válasza alapján, ahol aztán felhúzták a kellő ipari kapacitást, infrastruktúrát, szállásokat, mi egyebet. A lövedék kérdése csak később került elő, miután megoldották és megbeszélték az ágyú jellemzőit… amit egyébként szintén gondos mérlegelés miatt annak visszarúgása, robbanása és méretei miatt beástak a környék kiemelkedő sziklájába, földjébe. Vagyis Méliès változata Wells-hez hasonlóan félreteszi az esetleges komolyabb kérdéseket, és inkább a film látványára hajt, ami korabeli szinten szép és hatásos az üveglapra festett panoráma háttérelemekkel. (Ez amúgy gyakori megoldás volt akkoriban. Chaplin Modern Times című filmjében, mikor egy nagy áruházi gangon görkorcsolyázik, eredetileg a gang mélysége egy festett üvegen volt a kamera előtt, Chaplinnek pedig ki volt jelölve, hogy hol az a mélység, amit időnként a jelenet kedvéért kísértenie kell. Az említett jelenet itt tekinthető meg.)

A kilövést követően láthatjuk az ikonikussá vált pillanatot a szemen lőtt Holddal, amely részben amúgy egy vizuális szóvicc. Az angol “bullseye”-nak nevezi, míg a francia nagyon hasonló szófordulattal él: dans l’œil (“egyenest a szemébe”). Ezt követően már Wells regényének kalandjai elevenednek meg, szintúgy a rendező finom átköltéseivel. Bevallom, ezt a művet már nem olvastam el teljességében (próbáltam a MEK-es verziót, de fel kellett adjam, miután hosszabb távon fárasztó volt a szemnek), így leginkább a Wikipédia leírására támaszkodnék. A felérkezésük után végignézik a földkeltét, majd nyugovóra térnek, ahol az égitestek, csillagok innentől nagyrészt megszemélyesítve jelennek meg az égen. Ezt követően Phoibé, a görög mitológia egyik titanisza, mint holdistennő havazással ébreszti az utazókat. Ezek a jelenetek mind a rendező adalékai. Wells hősei ugyanis először egy villámgyorsan növekvő dzsungelbe futnak, hatalmas bestiákkal, majd úgy találkoznak a szelenitákkal. A gombákra sem csodálkoznak rá, mint a filmben, hanem enni akarnak belőle, amitől ittas állapotba kerülnek – ez vezet végül az elfogásukhoz.

A szeleniták is a regény komplex és technológiailag fejlett társadalma helyett az afrikai bennszülött törzsekére emlékeztet. Egyikük, aki a mesélő szerepét tölti be, idő előtt visszajut a Földre, míg egy másikuk ott marad, és általa ismerjük meg jobban a holdlakókat, amit rádióüzenetek formájában közvetít egy darabig, amíg a szeleniták vezére nem hall az emberek háborús hajlamairól. A filmben ellenben mindannyian visszatérnek, diadalmasan. Ez a fajta eltérés újból rendezői szándék, ugyanis Méliès egy imperalizmus- és kolonializmus-ellenes üzenetet mesél el, elég egyértelmű párhuzamokkal a fejlett európai államokkal, akik olykor dajkameséket ringatnak magukban, az egzotikus és érintetlen tájakkal, amelyek kissé a középkori János pap országára is hajaznak, illetve a gyarmatosítási folyamattal, a helyi uralkodók megdöntésével, a helyiek látványosságként hazacipelésével és – ha nem túlzás ilyet mondani – cirkuszi mutogatásával.

Végezetül

A filmnek ugyan készült kézzel színezett, festett változata is, amely érdekességnek megjárja (itt megtekinthető, de az aláfestő zene annyira poszt-modern alatta és hiányzik a narrátor, hogy egy kíváncsi betekintésen kívül mást nem javaslok), és a színezés is kicsit jobban hozzáad a rendezői üzenethez. Ahány változat, annyi zenei aláfestés, mesélői szöveg, de nekem azok közül a leginkább ez a verzió jött be. Hogy ki nézze végig? Igazából bárki, aki kicsit is fogékony a filmművészet és a -történet iránt. Hogy mitől lett klasszikus, és akként is értékelni ellenben csak az fogja, akit már a filmes kulisszák is érdekelnek: a praktikai effektek, trükkök megvalósítása, a megépített díszletek iránti szeretet. Mindenki másnak csupán egy kis kultúrmorzsa, amiből nem árt, ha tapad az ember olykor a koszon túl.

One thought on “Űrutazás a filmkorszak hajnalán: Le Voyage dans la Lune (1902)

  1. Ez érdekes összevetés volt. Mivel a Verne-féle alapművet nem olvastam, így csak nagy vonalakban ismertem a történetét, miközben a filmet meg láttam (azt sem olyan régen). Ezáltal érdekes volt az, hogy mennyiben tér el a két alkotás tartalma. Mondjuk a rendelkezésre álló időkeret és eszköztár nem is tette lehetővé ennél kiforrottabb történet és karakterábrázolás bemutatását. Ha jól emlékszem, olyan 15-20 perc körüli a film hossza.

    Azt amúgy én is csodáltam, hogy a korszak kezdetleges lehetőségeihez mérten, milyen jól megoldották a díszleteket, jelmezeket, és leginkább az effekteket. A történet persze, mai szemmel, már eléggé fapados, de ezen nem akadtam fenn.

Hagyj hátra valami kommentszerűséget!

%d bloggers like this: