A jelenlegi anime bemutató annyiban különleges, hogy nem volt tervezett. Azonban miután már egy ideje részt veszek az Anibarátok Podcastben, az egyik egymásnak ajánlgatós és egyben kiszúrós játék során kaptam ezt Grandétől. Kissé beszédes volt, hogy az ismerőseim jelentős része is 5 pont alatt értékelte a művet, köztük olyanok is, akik általában vajszívűen osztogatják a pontokat. Ha pedig ez nem egy ajánlólevél egy tartalmas bejegyzéshez, akkor semmi…
Előbb az alapanyagról
Mielőtt rátérnék magára a sorozatra, előbb érdemes kicsit meglesni, miből is lett a sorozat. A Conception (eredeti címén CONCEPTION 俺の子供を産んでくれ!, vagyis Conception: Szüld meg a gyermekem!) eredetileg egy 2012-ben PSP-re megjelent szerepjáték volt a Spike Chunsoft fejlesztésében, majd a PLUS változat PS4-re is megjelent 2019-ben. (Az anime ennek a megjelenése előtt indult a 2018-as őszi szezonban.) Az ESRB 17 éven felülieknek jelölte a játékot annak erőszakossága, kevéske vértartalma, részleges meztelensége, szexuális tematikája és alkoholhasználat miatt. Voltaképpen, mint ahogy az előzetesén is látható, egy visual novel alapon nyugszik, viszont a játékmenetből csak a körökre osztott harcot mutatják. Amennyire belenéztem jobban a végigjátszásokba, a játék voltaképpen ugyanazt a receptet használja, mint a Persona játékok vagy a Fate/Extra: a történetszegmensek közt meghatározott alaprajzú területet járhatunk be, keresve az ellenséget (ún. dungeon search), akikkel harcba elegyedhetünk, majd az értük kapott tapasztalati pontokból fejleszthetjük magunkat és a csatlósainkat.
A történet
Az utolsó középiskolai napjukon Itsuki unokatestvére, Mahiru elárulja a srácnak, hogy terhes. Először ugratja kicsit, azt az érzetet keltve benne, hogy lehet, ő az apa, de csak kinyögi, hogy nem, és azt sem tudja, hogyan esett teherbe. Majd hirtelen ebben a pillanatban egy hatalmas égi kapu nyílik felettük, ami beszippantja őket. Egy ősi rom falai közt térnek magukhoz, amikor hirtelen a lányból előtör valami dzsinnszerű rémség, amit a srác kisebb töketlenkedést követően csak leöl. Ezt követően elhagyják a helyet, és úgy tárul a szemük elé az új világ, amibe érkeztek: Granvania. Egy Mana nevű tündértanukitól megtudják, hogy hol vannak, mi zajlik itt, illetve mi közük van ehhez. Ezt viszont röviden: a Tisztátlanságok befoglalták a Csillaglabirintust, és így destabilizálták a világot. Itsuki lett a kiválasztott, akinek találkoznia kell a 12 csillagképet képviselő kiválasztott hajadonnal, akikkel egy szerelmi rituálé keretében csillaggyermekeket kell nemzeni, hogy majd azokkal végigjárva a labirintust tisztítsák meg a szinteket, legyőzve a szintek főnökeit, és megmentsék a világot a pusztulástól. Épp csak a zászlajuk alatt nem fog egyesülni minden ember…
Bitangpusztulatos percek
Hol is kezdjem, hogy mi a probléma ezzel a művel? Nehéz összefoglalni úgy, ahogy a cikkeimet szoktam írni, és nagyon sok mindent vagy kihagynék, vagy teljesen borulna az ottani egyensúlyi rendszer, hiszen az apróságnak tűnő, ám eléggé központi részek elképesztően göthösek.
Nézzük talán az első 10 percet, amit láthatunk a sorozatból. Itsuki és Mahiru beszélgetéséről a tetőn nem lehet eldönteni, hogy komolyan akarja-e magát venni, vagy frankón véletlenül a pornőverziót sikerült letöltenie nemzetközi videotékából kikölcsönöznie. Eleve meredek azzal viccelni bárki felé, hogy az apja egy születendő gyereknek, még akkor is, ha a „csattanó” szerint a kapcsolatuk sosem volt annyira közeli, hogy ilyesmi megtörténhessen. De azért a srácra ráhozza a frászt egy pillanatra, ami így viszont attól még felvet pár kérdést. Még úgy is, hogy amúgy nincs apa, tehát éppen Jahve vagy Zeusz lehet az, elvégre nekik már van ilyesmiben tapasztalatuk. Mindenesetre ez a felütés elég erősen emlékeztetett a School Days sorozat végére, ahol hasonlóval próbálkozott az egyik csaj, hogy megtartsa a srácot és elorozza a másik lánytól (hogy aztán kisebb tetőtéri konyhakéses műtét keretében kiderüljön, sosem volt terhes). Ezen kívül elég komor konnotációval bír ez a tiniterhesség, fiatalkori szexuális kapcsolatok, illetve valamelyest a fiatalkori abortusz témája felé, hogy ilyesmit csak úgy „viccként” lehessen eladni. Nem egy tabudolog akként megcsinálni, de ahhoz tényleg tisztességesen kell azt megírni, hogy egy morbid vagy fekete humor szülessen belőle, ellenben az már kilógna a sorozat és az alapmű hangulatából. Az egésznek annyi szerepe van, hogy a későbbieknek megágyazzon, ha már úgy is a fiatalkori szexualitás lesz az egyik fő téma.
És akkor talán érdemes kapásból átvezetni erre: a szerelmi rituálék nem egyebek, mint maga a szex, viszont sem a játék, sem az anime nem mutat ilyet, sőt… a hajadonoktól születő gyermekek fogantatásához nem szükséges a nemiségig elmenni. Elég hozzá némi intimebb testi közelség és kontaktus: érintés, csók, esetleg bármi, ami normál esetben a petting (előjáték) részét képezni egy rendes szexuális kapcsolatnak és együttlétnek. Gyakorlatilag ezzel tartja magát a játék a felnőtt kategórián kívül, míg az anime a „13 éven felülieknek” billoggal „dicsekedhet”. Ehhez képest ezek az erotikus jelenetek erősen fülledtre és szuggesztívre vannak véve. Egyik-másik részben talán merhetném azt mondani, hogy egy érzékibb hentainál is igényesebben, ám erős kételyeim vannak arra nézve, hogy mennyire válik ez a sorozat előnyére. Mert voltaképpen semennyire, ezt pedig köszönhetjük annak, hogy az egészet úgy vezetik fel és adják elő, hogy miről is van itt szó, mintha teljes értékű, ám azért még softcore jelenetet kapnánk. Így meg aztán nem az intimgörcs csap bele az emberbe, hanem a hiányérzet. Azt hihetnénk, hogy egy lovat kapunk, de valójában annak csak egy markunkba férő részét…
Ha pedig hiányérzet, akkor nem mehetünk el szó nélkül a sorozat legpofátlanabb húzása mellett: nevezetesen tojik arra, hogy kifejtse magát. A hajadonok ugye mind egy-egy csillagképet jelképeznek, akiktől az adott csillagkép gyermeke születik majd meg. Viszont a köztük lévő erőviszonyt, hogy milyen osztályozásaik vannak, csak feldobják, de amikor arra kerülne végre a sor, hogy elmagyaráznák, a tündértanuki belebeg egy táblával a kezében, hogy „ha érdekel, akkor a hivatalos oldalon megnézheted”. Ez volt az a pillanat, ahol végleg elengedtem azt a falsnak bizonyult képzetet, hogy adaptációt kapunk – legyen az akár jó, akár rossz. Eleddig csak vicceltünk azzal, hogy a modernebb feldolgozások, ha egy szezonos művek, akkor csak az alapmű promóciós anyagai, de ez a sorozat komolyan vette az ezzel kapcsolatos sokszor savanyúan szarkasztikus megjegyzéseket, és csúcsra járatta vele a pimaszságot azzal, hogy megmutatta, a la natúr miképpen is nézne az ki.
Egyébiránt?
A fentiek voltak talán a legnagyobb problémáim a sorozattal, de nem az egyedüliek, csak innentől kissé általánosabb bajok jöttek elő. Az egyik ilyen, hogy érdekes lenne az új világ, de sokat nem tudunk meg róla. Amit látunk az alapján dizájn tekintetében teljesen generic, valahol az ultramodernitás és a tradicionális középkori-reneszánsz építészeti stílusok keverednek, ellenben szerencsére még nem a giccses formában, csak a „semmi extra” teljes jelentésbeli tárházát felvonultatva, némi high fantasy elemmel. Ez a jobbára érdektelen dizájn egyébként kiterjed a szereplőkre is. Van két teljesen átlagos középiskolásunk, akiket már láttunk ezer meg egy másik animében, nulla kiegészítővel, hogy talán valami egyéniséget kaphassanak. Ott vannak a hajadonok, akik közül csak pár rendelkezik valami olyan külső jelleggel, ami utal a saját csillagképére. Ilyen például Yuzuha, akinek a hajából kiderül, ő a Halak, illetve Lirie és Liris, akik egyértelműen az Ikrek. Arie-ről már viszont egyedül a nevéből derül ki, hogy ő a Kos (bár a kucsmáján ott a Kos asztrológiai jele, de ugye azt nem árt ismerni hozzá), míg Tarua esetében talán a fején az a két kiálló hajgöngyöleg árulja el a Bika szerepét.
Aztán ott az emlegetett tündértanuki, Mana, aki amolyan kabalafiguraként értelmezhető a sorozat szempontjából, történetileg viszont már Itsuki kotnyeles segítője. Nagyon sok poénnak szánt jelenet kapcsolódik hozzá, köztük olyanok is, amitől rendesen kiakad a kínmérce (cringe-mérő). Egy rakás szexuális töltetű poént puffogtat, magyaráz, de nem által például a srác lágyékát addig dörgölni és incselkedni vele a fegyverbolt előtt például, amíg belé nem áll a kangörcs úgy, hogy még a gerince is kiegyenesedik tőle. Ha egy erősen irritáló és idegesítő karaktert kell mondani, aki miatt az emberek java eldob egy sorozatot, akkor ő az egyik tuti nevező lenne erre, talán nem sokkal a Soul Eater Excaliburja után. Ide vehetném Monokumát is a Danganronpából, hiszen ő is elég megosztó ezen szempontból, de talán nem lövök messzire azzal, hogy látszik, mennyire nem esik messze az alma a fájától. Hiszen a Danganronpa alkotója jegyzi ezt a játékot is, így meg aztán elmondható, hogy Mana egy habos-babos formába öntött második Monokuma. (Erre az érzésre mondjuk az ending képi világa is ráerősít.)
Ha pedig már karakterdizájnok és szereplők, akkor már essék szó a grafikáról és az animációról is. Előbbi ugyan van, mert több egész szép háttér, beállítás van, de animáció már az kevésbé. Még a BD-változaton is elég sok elcsúszott és elméretezett elem van (különösen az arcok részén, olykor vissza köszön a két szem közé beparkoltatható repülőgép-anyahajó keresztben), de az sem ritka, hogy a szájmozgás elmarad, darabos, pedig nem is Manáról beszélünk, aki inkább mimikát használ, és úgy beszél. És bizony, bőven fogjuk látni a szereplőket közelről, így meg aztán a látvány nem különösebben képes érvényesülni. Helyette nézhetjük milyen laposak az arcok, ahogy sem a haj, sem az orr, se semmilyen jellegzetes vonás nem vet rajtuk rendesen árnyékot.
A történet pedig zsibbasztó. Nem az a fájdalmasan rossz módon, inkább az untatóan rossz formában. Túlzottan sok minden jelentős horderejű dolog nem történik, a legnagyobb pillanatok is inkább a hajadonok érzelmi megnyerése körül zajlik. Komplett jelenetek és klisék vannak erőltetve, amiből még kijöhetne valami humoros is, mint mikor Itsuki és Ruka (a Rák) először összefut, mert ott a tündértanuki arra vette rá a lányt, hogy kenyérrel a szájában rohanjon bele a srácba, de még azt is sikerült elbaltáznia a hajadonnak. Jópofa, jópofa, csak mint próbáltam érzékeltetni, a tálalás és az előadásmód gyatra. A tényleges akció, ami a játékban a harcok lennének (ha már az erotika kilúgozott módon jelenik meg), elég rövidek és egyszerűre fogottak, nagyon hamar véget érnek. Viszont így legalább a karakterek interakciója legalább működik…
…jobb esetben, mert bizony a párbeszédek is olykor fájóan semmitmondóak, nem támogatják meg a szereplőket. Egy-két beszélgetés inkább az, ami előrébb lendíti őket a lényeg felé, de jobbára töltelékdumák puffognak. A főszereplő srácról így például nem lehet eldönteni, hogy mit is gondol valójában: párszor erőteljesen gyerekes, majd hirtelen kattan valami, és felnőtteket megszégyenítő érettséggel nyilvánul meg. És ilyen hirtelen váltásokból kijut jó pár. Továbbá azt se felejtsük el, hogy noha próbáltam méltatni a céltudatosságát ezeknek az interakcióknak, amellett mégsem mehetek el, hogy céljukat nézve egykaptafás az összes. A srác azért foglalkozik velük, mert ők a hajadonok, közel kell kerülnie hozzájuk a rituálé érdekében. Éppen ezért azt igyekszik megadni nekik, amit épp az életükben hiányolnak: a figyelmet, megértést, lehetőséget, érdeklődési kört tekintve egy partnert… Ilyen apró-cseprő dolgokkal veszi le őket a lábukról, és amikor ezeket megkapják, rögtön jön a gyerekcsinálós kérdés a rituáléval, mintegy agyonütve az adott szegmenst, nem egyszer az adott beszélgetést. Már épp kezdené az ember szikrányira megsajnálni az egyiket, mire rögtön az első kérdésre beadja a derekát, mintha mi sem lenne természetesebb.
Hangok tekintetében már mondjuk túlzottan panaszom nincs. A zene jó: az opening kifejezetten tetszett (mondjuk nano adja elő, aki a Mahou Sensou endingjét, a „born to be”-t is, és a művekhez mérten egész hallgatható anyagot pattint össze), az aláfestő ambience soundtrack is kifejezetten kellemes, különösen az, ami az erotikusabb vagy épp intimebb jelenetek alatt szól. Az ending viszont már csak szódával elmegy. A szinkronszínészek hozzák az elvárhatót, úgy különösebben egyikük sem teljesít rosszul. A karakterekhez sikerül illeszkednie a hangjátéknak, és nem vált ki ellentétes hatást azzal, hogy a hangszín és a karakter jelleme például nincs összhangban. Kakuma Ai remekül adja az érett nőt, aki egy szempillantás alatt képes a kíméletlen kiképzőből a mézes-mázas hölgyeménybe váltani (Tensei Slime-ból pl. ő volt Albis, de például a Monster Musume no Iru Nichijou-ban a dullahan Lala, a Brave Witches-ben Hikari vagy a 12-sai. főszereplője). Az Arie hangját adó Endou Aya pedig a hasonlóan rejtett tartalékokkal rendelkező, magabiztos nőt hozza (pl. a Ginga Eiyuu Densetsu remake-szériákban Frederica Greenhill, a Fate/Kaleid Linerekben a gyermek Gilgamesh, vagy a Fate/Grand Orderekben Quetzalcoatl, a Goblin Slayer vak papnője). Asumi Kana pedig aki itt az Ikrek hangját kölcsönzi az ugyanúgy egy skatulyaszerepben tudható most is, mint a kissé szeretni való, de alap- és rövidjáraton azért könnyen kiidegelő szereplő (pl. Hinata a Yama no Susume-sorozatokból, Tensai a Ryuugajou Nanana no Maizoukinból, Nyarlko a Haiyore! Nyarlko-san szériákból).
Végítélet
A Conception egy bitang rosszul sikerült mű, amit nyugodt szívvel nevezhetünk állatorvosi lónak is. Nem csak a’ tekintetben, hogy miképpen ne promotáljunk egy alapművet, amit tényleg vajmi kevéssé tudna letagadni, és nem csak a fentebb említett „nézd meg érte a hivatalos oldalt” táblás pillanatokért, hanem mert amikor futott 2018 őszén, a sorozat befejezte után egy hónappal jelent meg a játék PS4 változata, ami végképp tagadhatatlanná teszi a pofátlan árukapcsolást. (De ha nagyon gonoszak akarunk lenni, úgy is mondhatnánk, hogy ezzel akarják leplezni azt, ami nincs meg benne.) A másik szemszög pedig, hogy miként néz ki az, amikor valamit egy tizenéves kis srácnak szervezzük ki a munka nagyját, és azzal bízzuk meg, hogy adjon neki mélységet: azt pedig a szexualitásban találja meg, a misztikumhoz pedig a napi horoszkópból merít ihletet. Emellett érdektelen, unalmas, nyögvenyelős. Viszont más hasonló kaliberű isekai-jal szemben, amit felkaptak és méltatlanul szétnyaltak az elmúlt 10-11 évben, legalább ez képes elmondani magáról annyit, hogy a teljes játékideje alatt összeszedettebb, önmagához mérten is konzisztens és következetes, van saját íve, tart valamerre, és nem csak sodródik össze-vissza epizodikusság címén, a játékrendszerének hiányosságait és ellentmondásait pedig ha alibizi is, nem erőlteti a pofánkba. Ezek miatt annál jobbnak nevezhetjük, de ez a dicséret valójában jelleg- és érdemtelen, mivel ugyanolyan self-insert fap material power fantasy, vagyis a való életben lévő problémáit itt éli ki a szerzőtől kezdve a nézőig, magát a főszereplő srác helyébe képzelve.
