A Tōei Dōga megjelenése
Az 1950-es évek épp elég problémát jelentett a japán animációs iparnak. Az előző három cikkben átvettük a kezdeti rövidfilmeket, az ideológiai szembenállást, illetve a kísérleti animációkat, reklámokat és az Otogi Productions létrejöttét és munkásságát. Most viszont ideje beszélni a korszak egyik nagyágyújáról.
A japán animációs ipar műveinek világszínvonalúvá tétele már elég régóta kérdés volt az iparág dolgozóinak és producereinek. A külföldi piacokról származó bevételek iránti igény már a kezdetek óta jelen volt, de néhány gyarmati mozin és külföldi filmfesztiválon kívül maradandó jelenlétet nehezen tudtak elérni. Azt a fajta „álomexportot” egészen az 50-es évekig nem sikerült elérni, mikor néhány helyi vállalkozás több-kevesebb sikerrel igyekezett külföldi megbízásokat szerezni. Az 1957-es Shūkan Shinchō magazin egyik cikke szerint „a rajzfilmek iránti kereslet ekkor érte el igazán az országot, és a helyi stúdiók és vállalkozások nem képesek lépést tartani az amerikai TV- és reklámtársaságok, animációs stúdiók keltette igényekkel”. Hogy ez pontosan mit is jelentett a gyakorlatban, nehezen megállapítható, hiszen a cikk Ashida Iwaot hozza fel példának, aki 4 év leforgása alatt 3 kisfilmmel is jelentkezett, illetve egy negyediken épp tartottak a munkálatok. Az ő szerepe és helyzete az animációs ipar történetében pedig eléggé vitatható.
Tizenévesként tanonc volt Ōishi Ikuo mellett a háború előtt és a valódi nevén, Suzuki Hiromasaként alkotott. Tagja volt az „árnyékstábnak” is, munkájának színvonala épp csak elérte olykor a lécet. Az 1948-as Baghdad no Hime (A bagdadi hercegnő) című 48 perces filmje egészen a 21. századig elveszett műként volt számon tartva, korában is kevesen látták, így az utólagos tanulmányozásra sem volt semmi esély. Az általa vezetett társaság, az Ashida Manga Eiga Seisaku-sho (Ashida Rajzfilmes Műhely) műveit szinte egyik japán mozi se tűzte műsorra, és az iparról szóló feljegyzésekben is alig említik. Az 50-es évek elején viszonylag jelen volt, de el se kellett egy évtizednek telnie, hogy a stúdiója helyén tatamiüzlet legyen és teljes mértékben felszívódjon. Ennek köszönhetően ő róla nem emlékezik meg ennél jobban a szakirodalom sem, hanem sokkal inkább a Nichidōhoz átpártolt kollégáiról.
Ez a mozzanat azért is fontos eleme az évtizednek, mert a Nichidō volt a szigetország legnagyobb túlélő stúdiója, olyan neveket tömörítve, mint Masaoka Kenzō, Mori Yasuji vagy Yabushita Taiji. Ugyan 1948-ban alapították, és az 50-es évekre már megszorításokkal küzdött, noha több kisebb művet adott ki. A fennmaradása annak köszönhető, hogy a tagok nagyrésze félállásban másutt is dolgozott, illetve éttermi menüktől, gyerekkönyveken át kocsmai söralátétekig mindenféléhez készítettek illusztrációkat. 1956-ban mégis abba a helyzetbe kerültek, hogy a Tōei Dōga felvásárolta a stúdiót, ami jelentős fejlődést hozott: új stábtagokat, asztalokat, és – Mori Yasuji erről egyébként kitörő lelkesedéssel és örömmel emlékezik meg – egy lehúzhatós vécét is.
Az új helyzet új elvárásokat is teremtett: a Koneko no Rakugaki (A cica falfirkája, 1957) közben felmerült a megcélzott animációs minőség kérdése. Yabushita Taiji állítása szerint a Disney animátorai a Donald Kacsa filmeken képesek 60-100 kulcskockát összehozni napi 8 órás munkában, viszont beosztottja, Ōtsuka Yasuo tiltakozott az efféle sztenderdesítés ellen, mondván azok az animátorok évek óta ugyanazt az egy karaktert rajzolják.
A Tōei Dōga az a frissen alapított Toei filmtársaság animációs stúdiója volt, amelyet a Tōkyō-Yokohama Vasúttársaság filmes leányvállalatának, illetve a hányatott sorsú Ōizumi Eiga filmstúdió 1951-ben alapított örököse. Indulásukkor a Man-Ei (Mandzsúriai Filmszövetség) munkanélküli és otthontalan menekültjeit vették fel. Hamarosan több, vasútállomásokhoz közeli moziban sikerült érdekeltséget szerezniük, így stabil bevétel tudhattak maguknak. Az animációs fióktársaság létrehozását a szigetországon belül 1950-ben bemutatott Hófehérke és a hét törpe Disney-film, valamint az 1953 februárjától indult kereskedelmi televíziós műsorsugárzás indokolta, először két, az évtized végére már négy csatornával. Az animációs művek iránti kereslet növekedése és az új médium kínálta lehetőségek kihasználása hamar Japán legnagyobb öt filmstúdiójának legifjabb tagjai lettek.
Az animációs stúdió felemelkedése
Míg versenytársaik küzdöttek a külföldi megbízásokért, a Tōeinél Ōkawa Hiroshi folyamatosan külföldi koprodukciós munkálatokat igyekezett keresni. Az 1957-es Hanuman no Atarashii Bōken (Hanuman új kalandjai) két felvonásos rövidfilmje például a bangkoki Amerikai Nagykövetség felkérésére készült, amiben az indiai majomistent, Hanumánt szerepelteti a prédáló vörösarcú majmokkal szemben. Ebben az antikommunista műben nagy segítséget jelentett nekik Payut Ngaokrachang thai művész és thai animáció atyja is.
Azonban problémát okozott, hogy az egykori gyarmatok piaca zárva voltak a japán művek előtt, így a koreai és a tajvani is. Ettől függetlenül Ōkawa kiharcolt a hongkongi Shaw Brothers-nél egy koprodukciós megbízást: egy teljesen színes és élőszereplős film elkészítését, a Byaku Fujin no Yōrent (1956, Fehér Kígyóasszony), amit japán színészekkel vettek fel hongkongi stúdiókban, hogy könnyebben meg tudják maguknak a szinkronizált változatokkal nyitni az ázsiai piacokat. A filmbemutatót a Tōei bejelentése követte, hogy elkészítik a kínai legenda alapján írott film animált változatát, állatszereplőkkel kiegészítve. Mire a szintén nemzetközi koprodukcióként eladott 1958-as Hakujaden (A Fehér Kígyó legendája) elkészülhetett, a hongkongi érdeklődés elapadt. Ennek ellenére a hazai bemutatót követően Angliában, Franciaországban és Ausztráliában, majd Brazíliában és az Egyesült Államokban is műsorra tűzték a mozik.
A Hakujaden öröksége
A film hosszútávú öröksége bizonytalannak nevezhető, hiszen napjainkban már inkább több „első címet” köthetünk hozzá, úgy mint
- az első háború utáni egészestés japán rajzfilm;
- az első teljesen színes, egészestés japán rajzfilm;
- egyike az első Egyesült Államokban is, 1961-ben bemutatott japán rajzfilmeknek (Panda and the Magic Serpent címen);
- illetve talán a Disney jellemzőit teljes egészében és sikeresen elsőként imitáló japán rajzfilm.
Ez utóbbi elismerés értendő játékidőre, küllemre, hangzásra és stílusra egyaránt. Stilisztikailag és technológiai szempontból azt a színes, rotoszkópos megoldást alkalmazták, amelyet a Disney ekkor már évek óta alkalmazott, elsőként a Hófehérkében, majd később az Aliz Csodaországban, a Hamupipőkében és a Hakujaden bemutatásának idején megjelenő Csipkerózsikában. Emiatt a listákon és ajánlásokon inkább a klasszikus és egy cégóriást nemzetközi színpadra emelő mivolta miatt szerepel, semmint a történet vagy a megvalósítás önálló érdemei okán.
A rövidtávú sikere ellenben elvitathatatlan. Az 1959-es Velencei Gyermekfilm-fesztiválon elismerésben részesült. Bár az Egyesült Államokban csalódással fogadták, de ez annak tudható be, hogy az ottani forgalmazó, a Global Pictures több mindent is módosított a művön, amelyek közt gyakori példaként emlegetik a kis vörös pandát, Mimit macskának nevezését, illetve a japán stáblista teljes törlését. Emellett rengeteg új jelentkezőt vonzott be a stúdiónak, mint a fiatal Miyazaki Hayaot és Takahata Isaot, a későbbi Studio Ghibli alapítóit. A japán animációs iparban úgy érezték, hogy megérte a saját határaikat feszegetni, így pedig nagyobb lendülettel vághattak bele a következő évtized nagyobb kihívásaiba.
A korszak másik nagyobb stúdiója a Dentsūból alakult MOM Productions Mochinaga Tadahito vezetésével, amely leginkább gyermekfilmeket és reklámokat készített báb- és stop-motion technológiával. A cég nevét az azt alapítók vezetékneveinek kezdőbetűi alkotják: Mochinaga Tadahito, Ōmura Einosuke és Matsumoto Torizō. A cég leginkább az amerikai piacnak dolgozott a Videocraft Internationalon, majd később a Rankin/Bass Productions-ön keresztül.
Megjelent a Mondo Magazin 2023. augusztusi számában.
