Az érdekességekről mindig megéri beszámolni a magazin hasábjain, hiszen valamilyen formában mindnek megvan a maga különleges története. Most sincs ez másképp, hiszen ezt a rövidke animét kizárólag 16mm-es filmszalagra készítették, sosem árusították otthoni vetítésre és közönségi finanszírozás hozta tető alá… 1988-ban.
Történetünk azzal indul, hogy Cicamama három, már kiborzasodott kölykét egy kosárfedélen leúsztatja a folyón. A természetre és a szerencsére hagyva úsznak ki a kölykök egyenesen a nyílt tenger felé, és nincs, ami megakadályozza: se a part felé sodrás, se egy kislány kétségbeesett próbálkozása. A helyzetüket tovább súlyosbítja egy lassan kitörő vihar is, amelyet végül csak az egyikük éli túl. Őt a Delfin menti ki, aki igyekszik hazavinni a saját. Pár állat megkeresése után Vidramama fogadja be és kezd gondoskodni a piciről.
A kiscica szépen lassan hozzászokik a vízhez, megtanul vidraként úszni, amivel aztán boldogulhat a tengeren. Delfin barátjával viszonylag gyakorta el is járnak a környező vizekre szórakozni, mindaddig míg a Bálna nem figyelmezteti őket, hogy újabban fura dolgok történnek a tengeren. Addig nem is sejtjük, mi lehet ez, míg meg nem jelenik egy vascet, vagyis egy tengeralattjáró…
Mivel a kisfilm 21 perces, és a fenti cselekményleírás durván a kétharmadát taglalja, minden további részletezés spoiler tárgya lenne. Bár a cím alatti kis rövid leírás után nem túl meglepő, a műnek elég komoly üzenetet szántak. Viszont ez az üzenet jobbára olyannak hat, mintha egy óvodás gyerektől vennéd el a csokiját, az pedig nekiáll ütlegelni érte. Hogy pontosan miről is van szó, azt részben megadja már azt a felvezető szöveg adja meg: a Kishiwada Városi Tanári Szakszervezet dobta össze ugyanis az elkészítéshez szükséges pénzt és bízták meg az Oh! Productions-t, akiknek olyan ikonikus műveket köszönhetünk, mint a Devilman első két OVA-ja vagy a Cello Hiki no Gauche 1982-es film változata. Célnak a leendő béke reményét tűzték ki egy elég komor időszakban. Az 1980-as éveket egy sor esemény határozta meg, ám Japánra nézve a leginkább Ronald Reagen elnöksége talán a legfontosabb. A hidegháborús politikája ugyanis elég erősen kritizálható volt: rakétaprogramokat élesztett újra, csillagháborús terveket szőtt, vagy 1983-ban a Korean Air Line 007-es járatának lelövése utáni kirohanása csupán a jéghegy csúcsa, de éppen elegendő annak megértéséhez, hogy a pacifizált Japánban miért okozott aggályokat. Főleg, hogy a tenger egyik oldalán a Szovjetunió, a másikon az Amerikai Egyesült Államok feküdt.
A hidegháború kipattanása éles konfliktussá pedig nukleáris háborút jelentene, amiről a szigetországnak egy elég érthető vélekedése van. A 80-as évek elején volt a Hadashi no Gen mangájának csúcspontja, amit addigra 3 élőszereplős film és 1983-ban egy animefilm is erősített, „kicsit” feltépve a sebeket. Elkészült a Tobiuo no Bouya wa Byouki Desu (Mondo 2022/6) is, aminek legerősebb pillanata, az atombomba felrobbanása a film közepén volt. Azonban míg az utána a hátralévő játékidőben hagyta, hogy végig nézd a borzalmakat, addig a Sea Cat ugyanezt a csapást a legvégére teszi egy hirtelen és váratlan befejezéssel, ezzel elsilányítva egy kijelentéssé: „Ezért nem lehetnek szép dolgaink.” A másik fő probléma ezzel az üzenettel, hogy csúnyán megkésett. 1988-ban már inkább lecsengőben voltak ezek a félelmek. A Keleti Blokk bomladozott, Reagen elnöksége is a végéhez közeledett.
Mint említettem az elején, a mű sosem került rendes forgalmazásra. A 16mm-es filmszalagot a Kineko Video digitalizálta be, ezzel megmentve az utókor számára az ecetesedéstől és más roncsoló hatástól. Bár az aranyos és szeretnivaló karakterdizájnok, az egyszerű és kissé A hetedik testvért idéző történet kedvelhető alkotássá teszik, mégsem tudom az imént taglalt problémák miatt jó szívvel ajánlani. Talán, ha függetlenítette volna magát a korától, jobban is sikerülhetett volna.
Megjelent a Mondo Magazin 2024. áprilisi számában.
