A soron következő bejegyzésem a Konzol Magazin áprilisi számában jelent meg az Anime rovat berkein belül. A szöveget változatlanul hagytam, ellenben új képeket tettem be feliratozva.
* * *
Ha azt mondom vámpír, akkor sokaknak előbb jut eszébe Drakula gróf, Nosferatu, Lestat és társai, mint az Alkonyatbeli diszkógömb, Edward. Mert ha szóba kerülnek a vámpírok, akkor elsődlegesen a halhatatlan vérszívó, éjszakai félholtak rémlenek fel előttünk. Azok, akiket elűz a nap fénye, a fokhagyma és az ezüst, valamint nincsenek közeli barátságban a karóval. Ezen felül van pár pszichikus képességük is, mint az elme irányítása, a megvérzettekkel való telepatikus kapcsolat, stb. De ezt időszerű elfelejteni: a vámpírok nem azok már, mint egykoron Bram Stoker vagy Lugosi Béla korában voltak.
Igen, ez a mű egy vámpírtörténet lesz kicsit megspékelve az iskolai élet műfajával egy Japánhoz tartozó, a főszigetekhez közeli szigeten, ahol mindig jó az idő. Eddig egész tűrhetően hangzik, mert a vámpírokat (hála Hollywoodnak) már sokféle módozatban láthattuk. Bár tudjuk, hogy a japánok szeretnek szembe menni a nyugati hagyománnyal. Lássuk hogyan is teszik mindezt.
Bár a mű nem egyedi darab, alapja egy visual novel, amit 2008-ban adott ki az August fejlesztőcég. A játékban semmi érdemleges nem volt, mégis a franchise gépezet beindult: mangaadaptációk, drama CD-k, előadott rádióműsorok születtek, mind elég népszerűnek volt mondható. Ezek fényében készült az anime is, ami meglehetősen vegyes érzelmeket váltott ki a közönségből: egyesek hőbörögtek, mások a fejüket fogták, a harmadik fél pedig szerette és várta hétről hétre.
 |
| Ilyennek kéne lennie… de nem ilyen. |
A megosztottság tárgya a történet volt. Hasekura Kouhei visszatér az örök nyár szigetére, ahol annak idején kisgyermekként élt. Az utóbbi időben vándormadár módjára városról városra költöző srác már szívesen megállapodna egy helyben, amit otthonául nevezhetne. Ezért is tér vissza gyerekkora színhelyére. Lakhelye a helyi, viktoriánus-kori Angliát idéző akadémia diákszállója lesz. A fogadására a diáktanács alelnöke jön, Erika, aki a már megszokott kisebbfajta vonzalom mellett valami extrát is érez a fiúban, amitől egy pillanatra kihagy. Ezt követően indul Kouhei élete a barátság és romantika jegyében, annak ellenére, hogy a helyzetét több tényező is bonyolítja. A helyi rideg lány személyének felmelegítése és bevonása az iskolai életbe; a gyerekkori barátai, a Yuuki-lánytestvérek és Shiro, a diáktanács titkárának húga.
Mindez szépen hangzik, azonban az idill sem örök: sajátos titkokra derül fény. A diáktanács elnöke és alelnöke vámpír, s a titkáron és annak húgán kívül senki más nem tudhatna erről. Valamint hogy Erika állapota Kouhei közelében folyamatosan romlik, s az anyja hazarendelteti…
 |
| Mondjuk a grafikára nincs panasz, de így is rohadt a cukormáz alatt… |
Igen, történetre egy szokványos, kissé talán túlidealizált, fél-romantikus, drámát nélkülöző, egyszerű hétköznapi történet pár vámpírral. Akik szintén fényjárók, bár Pengével (aki ilyenkor juthat eszükbe) ellentétben nem félig azok, hanem mindössze egy alig érezhető különleges naptejet használnak. Ezzel probléma különösebben nincs. De egy jó vámpírtörténethez vajon mi kell még? Némi különleges képesség: ez megvan, ha akarnak, akkorát ugranak, mint a bolhák, erősek és képesek az emlékeket kitörölni. De még mindig hiányzik valami… ez pedig a vér szerepe, a táplálkozás, a vadászat, s az ehhez köthető izgalmak. A mű ugyan a vámpírok emberi oldalát mutatja be, de ezeket teljes mértékben nélkülözi. A „vadászat” is egy röpke kaland, a táplálkozás pedig jóformán kimerül a vértasakok gyümölcslészerű fogyasztásában. Vagyis minden megvan, csak az izgalom hiányzik.
Ugyanis amikor sugározták a TV-kben, az alapművet nem ismerőket rendre felcsigázta pár hétig, akik látva, hogy részről-részre szinte semmi változás nincs a történet folyásában, nem halad semerre, így hamar feladták a követését. Pedig a közkedvencé váláshoz minden megvolt: a HD-minőségű, gyönyörű kivitelezés, a jó karakterdizájn, egy ígéretes alap (nem csak vámpírtörténethez, hanem drámához is), a fülbemászó nyitó- és záródal… de az egész megbukott a rendezésen és a „történeten”.
A nem sokkal később megjelent új mangakötet mellé adtak egy bónusz OVÁt is. Ez némiképp kiköszörüli a csorbákat, ténylegesen lezárja a történetet. Így egy le nem vetített 13. részként is felfogható, azonban grafikájának és animációjának minősége elmarad a TV-sorozatétól.
 |
| XXI. századi moe-szabványok… |
De a karakteren láthatóan jól elszórakoztak. Kouhei az a tipikus munkamániás fazon, aki mindent magára vállal, hogy másnak kevesebb gondja legyen. Valamint amibe belekezdett, az be is fejezi mindenképp. Az idősebbik Yuuki egy valódi energiabomba, s mellette a sorozat fő humorforrása a mondataival, megnyilvánulásaival. A húga vele szemben már csendes és visszahúzódó teremtés. Erika, a „tragikus” hősnő egy alapjáraton kedves, ám néha kissé sokat morcogó alkat. A bátyja, Iori pedig egy állandóan (de nem ártó módon) cselszövő alak, aki élvezi a pozíció nyújtotta előnyöket és igyekszik magát kivonni a felelősség alól, a munkáját inkább másokra osztja. A Tougi-testvérek közül az ifjabbik, Shiro a sorozat moe (legaranyosabb) karaktere, ami miatt nem csoda hogy a bátyja túlságosan félti. A széles női karaktergárdát egy valóságos jégkirálynő zárja: Kurihara, akiről az egész sorozat alatt talán a legkevesebb dolgot tudjuk meg azon túl, hogy nem érzi a pokoli csípős dolgokat, csendes, szinte sosem beszél és szúr a tekintete.
Annak idején készült egy, a történetjellegét véve hasonló alapra építő mű, ami a vámpírok emberi oldalát igyekezett bemutatni. Ez a Type-MOON első visual noveljének adaptációja, a Shingetsutan Tsukihime volt. Ebben egyedül az ősvámpírt láttuk a fényen járni, az általa megvérzetteket (a Holt Apostolokat) már csak éjszaka. A Tsukihime alapvetően tartalmazott mindent, ami kellett ahhoz, hogy remek mű legyen: bonyodalmat, érdekes karaktereket, romantikát, drámát, sőt némiképp még horrort is… de az anime ennél is a rendezésen bukott meg: egy több mint 50 óra olvasást nyújtó történetet sűrítettek 12 részbe, s ezen belül is többször foglalkoztak feleslegesen a mellékszálakkal a főprobléma helyett. Ráadásul a játék kiválasztott történetszálát félbehagyták, valamint kiragadtak más szálakról egész jeleneteket. A játék rajongói ezért is mondogatják, hogy „Tsukihime anime nem létezik…”.
Személy szerint mikor néztem, jó párszor úgy éreztem kidobott idő volt a részenkénti közel 25 perc, s inkább talán a zenéjéért néztem végig. Az utolsó néhány részig úgy hittem nem menti meg semmi, de akkor bedobtak megint egy csalit, amire ráharaptam egyből: ez volt Erika anyjának bevonása a történetbe. Ettől vártam a végén némileg a megoldást, egy kis családi drámát. Legalább a végére. (Ha már a lánytesók és Kouhei gyerekkorának közös történései és elfeledett emlékei nemhogy nem érték el a kívánt hatást, de még légből kapottnak is tűntek.) Sajnos ezt is derékba törte a dolog mikor kiderült, az egész arra ment ki, hogy Erika járhat-e tovább az akadémiára. Ugyanis ígérete ellenére nem talált magának szolgát (mondjuk nem is nagyon keresett, s nem is akart). Ilyen apróságok vitték el a történetet 12 részen át. Tulajdonképpen egyszer még megnézhető, de élvezeti faktort kifejezetten nem fog képviselni.
Valahogy már ott sejtettem, hogy „na ennek se lesz jó vége” amikor kiderült, hogy „már megint” vámpíros, és aztán ránéztem a képekre. =)
Most hirtelen a Karin jutott eszembe, mint ritka ostoba vámpíros anime.
Tsukihime… alapból se szeretem a Typemoon-t, de ez az anime mint önálló darab is fájdalmasan középszerű, felejthető.
Amúgy ez a sok vámpírosdi, az elmúlt évek alatt jobban elvesztette a varázsát, báját a szememben, mint a zombik. Pedig aztán őket is sikerült agyonhasználni, igaz nem az animéknél.
Még szörnyűbb, hogy ezt a szemetet még fordítottam is. Mire oda jutottam, hogy dobtam volna a francba, a másik csapat, aki tervezte, az ki is vette a tervezettjei közül, így muszájból lenyomtam… Tisztán emlékszem, hogy a 8-9. rész magasságában mikor már 6-7 perce beszélgettek fél-flörtölős hangulatban, ott írtam fordítói megjegyzésbe {közé}, hogy „Dugjatok végre vagy valami, mert akció kéne már!!4!” és egyéb hasonló kétségbe esett „fordítói segélykiáltások”… Persze, volt akinek megjelent a megjegyzés is, és neki állt hisztizni, hogy hogy képzelem, szedjem ki a megjegyzésem meg hasonlók… Ahhoz képest akkor ott szidtam a műsort, ahol lehetett, így nem volt titkos infó, hogy már az 5. rész után gyűlöltem az egészet ^^”
A Karin voltaképp amikor láttam, jó volt, de asszem akkor még nem volt 150 anime se a listámon. Most lehet én is így látnám azt a sorozatot, de azért bevallom, egynek elment.
Amúgy igaz, sajnos túljátszott már a vámpír/zombi téma és van egy sejtésem, hogy a következő Bolyhoska és falkája lesz (avagy a farkasemberek), mert már annyira nem tudnak mit kitalálni. =/
Velem is történt hasonló. Anno az egyik kollégával szórakoztunk kicsit, egy plakáttervvel baromkodtunk. A program viszont úgy volt beállítva, hogy időnként csinált egy mentést, csak hogy mi ezt elfelejtettük. Így két fájl volt a mappában, a kolléganőnk pedig másnap pont a rosszat küldte el, mert az ugye kicsivel nagyobb méretű volt, meg újabb.
Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy ránéztek, még mielőtt kiküldték volna nyomtatásba, és rácsörögtek a főnökre, hogy biztos ezt akarják e?
Utána persze elküldtük a jót, aztán megkaptuk a főnöktől a járulékos lebaszást, hogy „mit szórakozunk mi?” de legalább kellemes perceket szereztünk vele az ott dolgozóknak. =)
A Karin felfogható akár kellemes hülyeségnek is, már annak, aki vevő az efféle humorra. Nekem ez már túl gyerekes, együgyű volt.
„a következő Bolyhoska és falkája lesz (avagy a farkasemberek), mert már annyira nem tudnak mit kitalálni. =/” -> Pont ezt fejtegettem vagy 1 éve az egyik fórumon, hogy minden valószínűség szerint ők lesznek a soron következők, az „új” trend.