Nagyon ritka, hogy úgy veszek könyvet a kezembe, hogy negatív szájízem van a szerzője iránt. Általában az ilyen a politikai töltetű írások esetében fordul elő. Ilyen volt Marosán György vagy Hodosán Imre 1956-os könyvei. Az előbbi a Kommunista Párt tagjának szemével írta le a forradalom eseményeit, az utóbbi pedig egy akkori vezérkari tiszt szemével. De hogy az ’56-os témánál maradjak, érdekesek voltak a „kisemberek” naplói is, mint Sefcsik Istváné, Lipták Béla, vagy egy akkor általános iskolás pesti srác fakszimile kiadású naplója. S különösebben nem is kell mondani, miért maradjunk ’56-nál. Közismert tény, hogy a forradalom és szabadságharc alatt Horn „pufajkás” volt, s ezzel igen gyakran meg is dobták.
Igazság szerint nem is ezért volt vele kapcsolatban rossz szájízem vagy a politikai hovatartozása miatt, az elmúlt rendszeri dolgaiért… Hanem egyszerűen mert egy szemszögből ismerünk csak meg egy bizonyos folyamatot, időszakot. A ’90-es évek politikai életéről kifejezetten könyv még nem igen került a kezembe, s ugyebár egy olyan korszakról olvasni, amikor még gyerek voltál, kicsit másabb élmény, mint mondjuk olyanról, ami már 50-60 éve történt.
Az első pár fejezet igen érdekesen volt szerkesztve, igen gyakran ugrált az időben, hol a ’90-es, hol a ’94-es, hol a ’98-as választások kampányairól és fórumairól volt egy-egy röpke rész említve, s ahhoz fűzve néhány gondolat. Ezen átrágva magunkat végre kronologikus sorrendben vesszük az eseményeket, néhol szükségszerűen visszatekintve a múltba, s igen érdekes mozzanatokat ismerünk meg. Elsősorban azt, hogy Magyarország a külföldi hiteleket már a ’70-es évek óta vette fel sorjában, hogy a jóléti rendszert tudja működtetni. Ugyebár az „átkos” korszak volt az, amikor volt mindenkinek munkája (még ha azt a munkásőrségnek is kellett biztosítani, hogy ne legyen KMK-s a gépezetben), volt létbiztonság, s hajléktalannal se találkozott az ember, viszont a bürökrácia akkor is működött, megvoltak az igazi pénznyelők (kisebb szatíra erről a Kojak Budapesten című 93 perces film). Az államadósság ezért is volt akkora, amekkora ’90-ben, amit az Antall-kormánynak kellett volna rendeznie. Ismert tény, hogy Antall az amerikaiak felajánlását, hogy kifizetik nekünk, visszautasította. Ezt követően ’94-re az államadósság olyan mértékűre duzzadt, hogy Magyarországot a csőd fenyegette. S persze, az átlagember erről mit sem tudott, de volt, hogy a politikusok se.
A III. köztársaság első négy évében lezajlott a privatizáció, amit igen gyakran felemlegetnek ma is, hogy felesleges volt vagy hogy árun alul keltek el cégek, beruházások. A diósgyőri acélgyár is ma bezárva áll, ahogy sok más létesítmény az országban (asszem az acélgyár szlovák kézben van). A privatizációkor sorra szűntek meg a munkahelyek, felduzzadt a munkanélküliek száma. Míg a társadalmi feszültség nőttön-nőtt, addig politikusaink egymás lejáratásával foglalatoskodtak. Horn mindezt leírja, sőt, olykor hajmeresztőbb eseményeket, mint például azt, miként kísérelte meg az első kormány koalíciója elsorvasztani az MSZP-t.
Aki élt akkor, s volt egy csöpp esze is vagy nemrégiben tanulta, az emlékszik/tudja, hogy a második választásokat az MSZP nyerte meg, így Horn Gyula lett az ország harmadik miniszterelnöke (a második ’93 végén Boross Péter volt, Antall József halálát követően). A Horn-kormány első két évét a csődeljárást elkerülendő megszorító csomagok jellemezték, amit az akkori banki és közgazdasági szakember hírében álló, Bokros Lajos neve fémjelzett (Bokros-csomag). Tény, hogy vasmarkú csomag volt akkor ez, de az államkincstár legalább deficitből átbillent szufficitbe. Ugyanakkor forró volt a talaj a társadalomban s a politikai életben egyaránt.
A ’94-es és ’98-as választások kampányairól olvasva olykor olvashatunk olyat, hogy idős és fiatalabb emberek álltak ki Horn mellett, vagy kértek tőle valamit. Ami a leginkább megragadt bennem, hogy a volt miniszterelnöknek kellett elintéznie, hogy egy falu bekötő útját leaszfaltozzanak. Megismerjük még a „koronás” éveit, mikor olyan autóbalesetben volt része, hogy a 7. nyakcsigolyája (a hóhércsigolya) megrepedt, s életveszélybe került. A feje ilyenkor sokáig fémkoronában volt rögzítve, a balesetéről meg elterjedt, hogy lehet szándékos merénylési kísérlet volt. Olvashatunk ugyanakkor arról, hogy más pártok hívei vagy megfizetett emberei hogyan is akarták a rendet bontani az MSZP fórumain, rendezvényein.
Rengeteg érdekességet tudunk meg erről a 10 évről, sőt az azt megelőzőekről, bár koránt sem mindent, csak amit lemert írni. Így a könyvről elmondható, hogy kellemes csalódás, képes lekötni az embert, aki egy hangyányit is érdeklődik a történelem, politika, s az aktuális dolgok egyes gyökerei iránt. Stilisztikailag jól összeszedett, néhol olyan elmélkedős a hangnem, máskor elbeszélő, s nem traktál szakszavakkal, nem viszi túlzásba az idegen szavakat, hanem szépen magyarosan fejti ki a véleményét, mondandóját. Emiatt egy kissé talán nehézkesen olvasható.
Hogy miért is hoztam fel a könyvet? Elsősorban mert ajánlom és az olvasóhoz közelebb hozza ’90-es évek történéseit, amit átélt/megélt; másodsorban pedig ugye itt vannak a diáktüntetések, amelyek olykor igen nevetségesek, akkor is, ha született egy viszonylag kompromisszumos megoldás. Horn is leírja a megszorításokkor az egyetemisták megmozdulását, ahol a delegáció számára kiderült: a média eltorzította a valóságot, s felhergelte a diákságot. S ugyanez volt most is, s lesz a továbbiakban, mert kevesen veszik a fáradtságot, hogy az orszaghaz.hu-n kikeressék a beterjesztett javaslat szövegét, s átnyálazzák azt, konkrétan miről is van szó benne. Persze nem mondom, hogy nem volt jogos a megmozdulás most, de olyanok is elmentek hallatni a hangjukat, akik simán megfizethetik a szakjuk tandíját (max. nem lesz nekik meg a legújabb iPhone).
