A 2010-es év egyik legjobb rejtett gyöngyszeme volt a Morimi Tomihiko regényéből készült Yojōhan Shinwa Taikei (vagy ismertebb címén The Tatami Galaxy), amelyet a sokak által rendezőzseninek tartott Masaaki Yuasa készített még a Madhouse berkeiben. A formabontó vizualitású és szürreális sorozat hamar kultstátuszt kapott, díjakat nyert. Most viszont megérkezett a folytatása…
Nyáridőgép Blues
A rekkenő kánikulában a Kiotói Egyetem néhány hallgatójából összeverődött baráti kör egyik tagjuk új amatőrfilmjét kezdi el forgatni a Shimogamo-szentély mögötti lepukkant diákszálló területén. A történetben egy egyetemi diák időgéppel visszautazik a Meiji-restauráció idejébe, ám a korszak nagy alakjaira rossz hatással van: egymás után vesztik el a céljaikat, tohonyává válnak. Ezt hatalmas mértékű és helyreállíthatatlan változást a téridő szövete nem képes elviselni és magába omlik. A filmnek különösebb célja úgy tűnik, hogy nincs, ám mégis hamarosan meghatározó lesz, amint az egyikük talál egy időgépet a diákszálló faliszekrényében.
Mennyi lehetőség! Mennyi kalandot tartogathat! Ők mégis inkább a tegnapba utaznak, hogy elhozzák onnan a diákszálló egyetlen kivénhedt légkondijának tragikus halált halt távkapcsolóját. A főszereplőnk, Watashi pedig kissé lassan kapcsol: ha elhozzák a még működő távkapcsolót a mába, akkor nem lesz minek elromlania tegnap, miközben ők vígan használják a jót, ezzel megszakad az ok-okozati lánc, ami így a világegyetem végét jelentheti… Pont, mint abban a filmben, amit forgattak. Úgyhogy amit tettek, gyorsan helyre kell hozni – ami persze, nem megy egyszerűen.
Az alapanyagról és a szerzőről
Morimi Tomihiko először 2003-ban tűnt fel a Taiyō no Tō című művel, amivel megnyerte a 15. Japán Fantasy Regényíró Díjat. A rá következő évben megjelent regényét, a Yojōhan Shinwa Taikeit pedig 2006-ban Seiun-díjra jelölték, majd ugyanabban az évben érkezett tőle annak új szereplőket felvonultató melléktörténete, a Yoru wa Mijikashi Arukeyo Otome. Ezt követően amit az animézők ismeretnek még tőle, az a Penguin Highway, amit 2010-ben adott ki, illetve a 2013 és 2015 közt futott Uchōten Kazoku manga, ahol ő felelt a sztoriért. A manga kivételével ezen művei angolul is megjelentek. A Yojōhan Time Machine Blues regényváltozata (amelyet Ueda Makoto 2001-es színpadi játéka, a Summer Time Machine Blues ihletett) 2020. július 29-én érkezett a japán könyvesboltokba, angol kiadás egyelőre nincs belőle kilátásban.
A szerző stílusát leginkább a „mágikus realizmus” kifejezéssel lehet szemléltetni. Teljesen hétköznapi dolgokat mesél el, de teszi azt színesen, olvasmányosan és kifinomult érzékletességgel. Ezekbe a helyzetekbe szövi bele a képtelen, olykor kissé szürreális fordulatait, amelyek sok esetben a mitológiából táplálkoznak. Emiatt különösen a fiatalabb korosztály, azon belül is kiváltképp az egyetemisták körében népszerű író.
A bejelentés után
A sorozat bejelentését követően az egyik meglepetést az okozta, hogy ezt már nem Masaaki Yuasa fogja rendezni, noha az ő stúdiója, a Science SARU kapta meg. Ez a döntés azért is volt elsősorban furcsa, mivel az előzménysorozat és a melléktörténetet feldolgozó film is az ő keze alatt készült. További szemöldökráncolást jelentett a hír, miszerint a Disney+ kínálatába került. Ennek oka az volt, hogy sokan elképzelni sem tudták, miként fér bele a platform portfóliójába, illetve tartottak tőle az előzményművek alapján, hogy fel lesz hígítva. Harmadsorban pedig a 6 résznyi rövidsége sem váltott ki túl sok bizalmat. A platformra szeptember 14-én indult heti egy résszel Indonéziában, Indiában és Japánban, majd november 9-én a világ több országában egyszerre jelent meg, köztük a magyar platformon is „Remote control: Irányítsd a múltat!” címmel.
Végül akkor hogy sikerült?
Erre a kérdésre az a legegyszerűbb válasz, hogy meglepően jól. Történetét tekintve valóban egyszerű, ám az időutazgatással a múlt és a jelen több pontjába kellően megkuszálja az események sorát, miközben a nézőt el sem veszti és kalandosan, humorosan tudja azt tálalni. Yuasa hiánya pedig nem is érződik, legfeljebb annyiban, hogy a mű sokkal emészthetőbb és könnyedebb, mint a korábbi munkái. Folytatásként tartják számon, ám nem követeli meg a nézőtől, hogy ismerje azokat, ami újabb jó pont a forgatókönyvírás részéről. Ami kisebb meglepetésre adhat okot, hogy az a részek rövidsége: az első epizód még közel félórás, majd ez után 16-18 percessé rövidülnek. Lényegében kapunk egy közel kétórás filmet felszalámizva, amiből csak a sorozat kiindulási pontját elmesélő utolsó rész lóg ki kissé.
A grafika és az animáció mind stilisztikailag, mind minőségileg hozza a korábban megszokottakat: az egyszerű formákból álló, egyedi küllemmel rendelkező karaktereket; a sokszor eszelős, de érzelmeiket remekül kifejező ábrázolását; az élénk színeket; az impozáns háttereket; a szemléltető snitteket; nem utolsó sorban pedig azt, hogy minden egyes vágóképnek, pillanatnak megvan a maga helye, amire sokszor csak a vége felé jövünk rá, az éppenséggel miért szerepelt.
A szinkronhangok szinte egytől egyig visszatértek: Watashi hangjaként Asanuma Shintarō (Masaki a Tsurunéből), Akashiként Sakamoto Maaya (pl. Jeanne d’Arc és Leonardo da Vinci a Fate-szériából, a Kara no Kyōkai filmekből Ryōgi Shiki), és még sokan mások, akik nem csak a tudásuk legjavát hozzák, de a régi szerepeiket is. Egyedül Fujiwara Keiji nem térhetett vissza 2020-as halála miatt a padlizsánfejű Seitarō Higuchiként, viszont az örökébe lépő Nakai Kazuya (Laplace a Tensei shitara Slime Datta Kenből) remekül hozza a stílusát és hangszínét, szinte észre se venni a váltást. Zenei szempontból az opening egy pop-rockosabb dallam az Asian Kung-Fu Generationtől, míg az ending már egy üde és vérpezsdítő blues Chloe Yhun és Phil Matthews párosától.
A terminus végén
Összességében egy maximálisan csak ajánlható és szórakoztató kikapcsolódás. Könnyed, humoros, pergős, követhető, nincsenek megerőltető levezetések és időre teljesítendő kisebb könyvfelolvasó estek, amik a 2010-es sorozatot például annyira jellemezték. Ami egyeseknek taszítható lehet, az ránézésre az ábrázolási stílusa és módja, viszont a megtekintés során hamar kiderül: ez csak hozzátesz a minisorozathoz, semmint elvesz.