Gondoltam egyet, és ha már láttam, hogy a SyFy-ra készült egy 3 részes minisorozat Arthur C. Clarke egyik legérdekesebb és talán az egyik legjobb művéből, a hazai fordításban is többször megjelent „A gyermekkor vége” című regényből, akkor már belevágok és megnézem. Valahogy hasonlóan éreztem magam, mint a regénnyel..
Csakhogy míg a regény egy tudatosan és rendesen felépített ívet tudhatott magáénak a 3 nagy egysége alatt, a minisorozat már az első része során elvérzik, ami egyébként az első nagy fejezetet hivatott adaptálni. A probléma elég sokrétű, de előbb letudnám azt a részt, hogy mi volt a bajom a könyvvel: a vége. Az utolsó fejezet annyira a semmiből jövő megoldást kínált, hogy értelmezhetetlen lett a számomra, pedig egész szépen indult azzal, hogy a második nagy fejezetben felépült és bemutatott utópia kezd erőteljesen megfáradni. Őszintén szólva, én egy globális összeomlást vártam, de van egy olyan sejtésem, hogy még maga a szerző se tudta, hogy ezt miképp fogalmazza meg. Így jött az előző lassú pusztulást érzékeltető oldalakból a végére valami misztikus maszlag egy tudattal rendelkező Világegyetemről, összharmóniáról, amit a telepatikus képességekkel rendelkező új emberi faj az egész bolygóval együtt energetizált és eggyé olvadt a mindent átfogó tudattal, amire egyébként a főkormányzók (Overlord) faja sem volt képes.
És, hogy mi a baj a 3x másfél órás minisorozattal? Adott egy alapvetően jó és érdekes könyv, amit vászonra lehetne vinni átfogó modernizálással. Ez részben megtörténik: a regény hidegháborús és fegyverkezési versenyes környezetét lecseréli a modern környezet, a 2015-ös felgyorsult világ. Míg a regényt az előbbi határozza meg, addig napjainkról nem tudunk egyetlen olyan globális fenyegetést sem megnevezni, ami paritásba állító jelentőség terén. Ehelyett az jellemző, hogy van egy rakás nagyobb problémakör, amivel nem tudunk mit kezdeni. A politikai kérdésekről meg inkább ne is beszéljünk, hiszen mindenki tudna abból 5 olyat mondani, amiről ha napi szinten nem is, de heti szinten biztos lehet olvasni. Ebből a szempontból erőteljesen fragmentált a helyzet, valamiféleképpen össze kéne fogni, hangolni. Ez elmaradt.
A könyvet erőteljesen a politika és a szociológia határozta meg, addig a minisorozatnak sokfelé kéne figyelnie. Bár minden kétséget kizáróan az előbbi sokkal érdekfeszítőbb lenne látni, hogy miként oldják meg a Koreai-félsziget kérdését (megjegyzés: ekkor még a kanyarban se volt az arzenál leszerelésének és az atomkísérletekkel felhagyásnak a kérdése, nemhogy egy észak-koreai és amerikai csúcstalálkozó), a közel-keleti gócot Izraellel, Gázával, Ciszjordániával és a már negyedik éve zajló szír polgárháborúval, a világszerte előretörő iszlamista terrorizmussal stb.; ezzel szemben ezekből nem mutatnak semmit és az átalakulás folyamatát elnagyoltan mutatják be, ragaszkodva ahhoz, hogy mennyit foglalkozik vele a regény. Csak a képernyőn ez nem működik, és hamar érdektelenné teszi az egészet. Annyi mindenhez kéne hozzányúlnia, hogy inkább úgy dönt, megadja az álmodozók és az ateisták nedves álmait.
Az első rész tetőpontja pedig minden ellenvetés nélkül ugyanaz, mint a könyv ezen pontjáé (ami amúgy átlóg már a következő fejezetbe): Karellen megmutatkozása a nyilvánosság előtt. Ő az a főkormányzó, aki a fajtársait irányítja és a regény is követ, hogy miképp tesz sugallatokat az embereknek, akik abban a hitben élnek, hogy amit tesznek, megváltoztatnak a világban, elnyeri az idegen faj tetszését. Viszont sikerült egy igen csak mehtasztikus alakot választani. Bár a regény is voltaképpen egy démonként jellemzi tömören Karellent, de csak annyit mond, hogy kicsiny szarvak, kampós farok, bőrszárnyak. Mást nem, pedig ebből még bármi is lehetne. A sorozat készítői ezzel szemben teljes egészében démonná tették, aminek a megvalósítása olyan, mintha Robert Englund (a Rémálom az Elm utcában filmszéria Freddy Kruegerje) öltözött volna a Legendából a Tim Curry alakította Darkness olcsó mása. ellenben valamelyest aláírja azt, hogy miért nem akart megmutatkozni egyáltalán korábban, míg a vallás és a vallásosság szerepet játszik a mindennapokban.
A második felvonás, az emberiség aranykorát, az utópia megvalósulását hivatott bemutatni mindkét részen, miközben az új gondok is jelentkeznek. Ilyenek az új emberfaj megjelenése, a telepatikus képességekkel születők, akik itt még főleg az anyaméhben vannak, de már mutatják a jelenlétüket, érkezésüket. A lapokon fél évszázad telik el a két fejezet közt, itt jobbára a fele sem. A társadalom egésze pedig mégis megváltozott, ami méretes lózung. Egyfelől, mert nem így működik a dolog, hogy már egy emberöltő elég ahhoz az Aranykorhoz, amit Clarke felvázolt, másodsorban az a mértékű átalakítás sem valósítható meg. Hiszen komplett városok néptelenednek el, épülnek fel másutt, míg a régiek múzeumokként kezdenek el szolgálni. Mindent alávetnek a racionalitásnak, a vallásosság mértéke elenyészővé válik, az embereke keveset dolgoznak, mégis megélnek, mert már csak a luxus cikkekért kell fizetni, az oktatás mindenki számára ingyenes, elérhető, és a csökkent munkaidő (sőt, dolgozni is szükségtelen lett az automatizáció miatt) hozzásegítette, hogy bárki bármi mesterévé válhasson (és nem 2 perc guglizással, mint azt egyesek teszik), valamint rengeteg tudományos vívmányt érünk el, amelyekről a hidegháború korában is csak álmodhattunk…
És tudjátok, hogy mi a legszebb? Ezekből szart se fogunk látni, érzékelni az egész második rész alatt, de legalábbis a néhány említésen kívül igazából nagyítóval kereshetjük. (Ahogy „Az én utópiám a te disztópiád.” gondolatot is.) Sokkal inkább a regény cselekménye kerül előtérbe, és a kialakuló új emberi faj, amely már képes lesz a telepátiára. Noha egész érdekes az, hogy miképp akarják a csillagászattól és az űrkutatás gyakorlati megvalósításától eltiltott emberek megtalálni Karellen anyabolygóját… azonban elég nevetséges ahhoz képest, hogy a regény alapján már több Hold- és Mars-expedíciót tudhatunk magunk mögött, nem beszélve a nemrégiben megvalósult Plútó topográfiáról, a külső aszteroidagyűrű jobb feltérképezéséről, a Voyager-1 és Voyager-2 űrszondák jelenlegi helyzetéről és új felismerésekről, a gravitációs hullámok létezésének bebizonyosodásáról; az egész kérdést azzal elintézték, hogy nem hagyhatjuk el a bolygónkat. De azért van egy nagy űrállomásunk, az Orbital. Szóval, ez annyira nem lett jól modernizálva. Mert ebben az esetben azt jelentené, hogy akkor nincs űrtávcső vagy Nemzetközi Űrállomás sem, nemhogy Hold- és Mars-kolónia, amelyek közül az utóbbiak jelenleg az aranykori álmaink, ahogy a kirajzás a naprendszerünkbe, a világegyetembe. És ennek a fényében mondjuk a „tudományos kíváncsiságról” szóló szóváltás is fura kicsengést kap. (Mikor Karellennek szegezik a vádat, hogy megölte a tudományos kíváncsiságot, azzal felel, hogy az megölte volna már az embert. Ez egyértelmű utalás a nukleáris technológiára és annak borzalmaira és veszélyeire.) Viszont cserébe érezhetően komolyabb hangot kap a vallási vonal az egyértelmű démoni külső miatt, mint a regényben. Éljen, azt hiszem…
A harmadik szegmens pedig, ahogy már említettem, az Aranykor hanyatlónak érződő szakaszát hivatott bemutatni. A könyv szerint ilyenkor annyira tökéletesedett a művészet minden ága a különféle művek révén, hogy már inkább hat önmaga folyamatos újrázásának, ami egyre unalmasabbá válik az emberek számára. Megindul egy új társadalmi kísérlet is, elzártan a külvilágtól, ami érdekes eredményeket hoz. Mindeközben a sorozat inkább optimistába vált, és azzal foglalkozik, hogy az új generáció egyre egészségesebb környezetben és étrenden, stresszmentesen és gondok nélkül él, ami egyre komolyabb sportteljesítményeket is jelent. Ezt pedig megfejeli azzal, hogy már az első 10 percben az új emberi faj terjedése, vagyis a legújabb generáció telekinetikus és pszionikus képességei lesznek a fő bonyodalom, meghatározó tényező.
Az új emberi fajjal ugyanis amolyan „elragadtatásszerűen” zajlanak az események: gyermek többé nem fog születni (a terhes anyák is instant elvetélnek), a meglévő gyerekek pedig ellebegnek. A felnőttek pedig hátramaradnak a bolygón. És itt mutatkozik meg a könyvvel szemben másik erős elütés: a regényben az emberi faj továbbfejlődik, a legújabb nemzedékek pedig már a bejegyzés elején taglalt zárórészt vitelezik ki. A sorozat pedig folytatva a vallási szálat, Karellen faját ténylegesen az Ördöghöz kezdik hasonlítani, akit imádtak és féltek Isten helyett, A hátrahagyottak pedig, mintha a bibliai próféciákat akarnák beteljesíteni, berobbantanak pár atomreaktort, míg a gyerekek kvázi-vezéregyénisége az Ayers Rock fellett energianyalábbal generál valami örvényt.
Szintén elüt a könyvtől, hogy időnként kitekintést kapunk az egyetlen emberre, aki feljutott a főkormányzók hajójára a szállítmányban, azonban ezt lespórolták teljesen. Már csak a megérkezésére kapcsolunk vissza a Jenjeddára (aminek a hangzása igen kísértetiesen hasonlít a Gyehennára, de a látképe se sokban különbözik). Bár egész érdekes a megfeleltetés a keresztény mitológiabeli másának, egyik sem igazán hangsúlyos a könyvben.
És igazából itt jöttem rá, hogy mi is volt az adaptációval a bajom. A könyv ugyanis valóban rendelkezik ilyetén áthallásokkal, korántsem hangsúlyosak. Sokkal több fókuszt kap az ember fejlődése, a civilizáció. Ráadásul a korbeli különbségek miatt sokkal lassabban megy végbe mindenféle változás, vagyis a sorozat által felölelt hossz alatt meg kellett volna maradnia egyfajta vallási szentimentalizmusnak a társadalomban, amely vészharangként kongatta volna meg a kilátásainkat az ördögi kinézetű főkormányzókkal, akik az Univerzum kollektív tudatának (avagy Istennek) parancsai szerint hozzák el azt a bizonyos végítéletet. Ezzel együtt, a generációk közti élesedő szembenállásnak kellett volna szerepelnie, különösen, ha már efféle módon akarunk modernizálni.
Magyarán a minisorozatnak nem tett jót a belenyúlás, mert bár kellett volna, jót tett volna neki, egy felületes munkává vált, miközben egyébként hű is maradt a cselekményhez. Így pedig menthetetlenül egy jobbára középszerű 4 és félórás unalomfesztivállá vált, amelyre még a meditatív jelző sem igazán illik, mint mondjuk a klasszikus Solarisra, az Űrodüsszeiára vagy épp a Sztalkerre. De annyira nem is kommersz, hogy matiné műsorként hivatkozzunk rá. Aki belevág, az jobbára készüljön fel arra, hogy igen gyakran fogja nézegetni az óráját…