Úgy voltam vele, beruházok pár játékra a Steamen a nyár vásár ideje alatt. Az amúgy sem elhanyagolható méretű játékkönyvtáramból pedig elkezdem a kisebb címeket, a nem épp a gépigényekről ismert darabokat tologatni, amíg ősszel ki nem jön az AMD Zen processzora, a hozzálévő alaplapi és DDR4-es támogatással, valamint a 200 dolcsis videokártyája, hogy aztán elkezdjek a komolyabb címekkel is foglalkozni, amelyekre a jelenlegi vasam enyhén szólva is kevés. Ennek a tervnek az egyik állomása volt a Purino Party, amit abból az apropóból vettem meg, hogy magát a HuniePopot (és a „folytatását”, a HunieCam Studiót is) szerettem. Azonban úgy 4 óra játék után be kellett lássam, a fejlesztő brigád, a Frontwing (akik a Grisaia-trilógiát is készítette) nem igazán erőltette meg magát semmilyen téren.
De mi is ez a játék? Lényegében egy hárem ecchi visual novel, „rakj össze 3-at vagy maximum 5-öt az ugyanolyan kövekből” típusú match-making részekkel kiegészítve. Azonban a korábban említett HuniePoppal ellentétben itt a hangsúly a visual novel részen van, hiszen mind a 8 lánynak saját történetszála van, amely során meghódíthatjuk a szívét. Ennek egyes állomásai a kihívásként elénk tolt, beépített match-making minijáték, ahol el kell érni a ponthatárt a továbbjutáshoz. Azonban sok más háremes visual novellel ellentétben, itt a lányok történeteit szabadon játszhatjuk állomásonként és párhuzamosan is, egyetlen mentés fájllal. Amikor egy lány történetét végigjátszottuk, a negyedik után az addigi négyes csoportot összefogja a játék, és azokkal adja meg neked a hárem befejezést.
Ez így leírva nem is hangzik rosszul, elvégre a jóval ismertebb társa, és a már harmadjára említett HuniePop inkább volt egy egyszerű randiszimulátor match-making túlsúllyal. De miért is emlegetem ennyire a tulajdonképpeni nagy testvért? Az oka elég prózai: egyszerűsége és jóval puritánabb koncepciója több kihívást, lehetőséget tartogatott, nem beszélve arról, hogy nem fukarkodott a játékos megjutalmazásával sem. Ahogy a címben is megfogalmaztam: a Purino Party csupán egy összeollózott olcsó klónja ennek a játékműfajnak.
De min is hasal el a játék? Az okai elég sokrétűek. Visual novelként teljesen átlagos, klisékkel operáló darab. Mind a helyzetek, mind a karakterek az ezerszer és milliószor látott klasszikus, bokáig érően sekélyes sablonszemélyiségek: a dinka bálványtól a tsundere lolin át (akinek, csak úgy széljegyzetként, C-kosaras a melle), az álmodozó romantikusig az összes rendre felbukkanó karakter, akiket az ingyenes slice of life-alapcsomaggal osztogatnak. Arról nem beszélve, hogy egyik-másik külcsínjén tisztán látszik, hogy tulajdonképpen a fejlesztő csapat több korábbi játékaiban szereplő karakterek frissen kiköpve a véletlen-generátorból (a második csoport lányainak egyenruhája viszont nagyon a Juuou Mujin no Fafnir iskolai egyenruháit juttatta eszembe, az Innocent Girl csoportból pedig az utolsó jutalomkép elég komolyan Grisaia no Rakuen-áthallásos).
Ilyen szereplőkre romantikus randiszimulátort építeni könnyű, történetet köréjük már kevésbé. A lányok saját történetszálai ugyanis hasonlóan negyedgőzzel hajtottak. Nincsenek nagy megfejtések velük kapcsolatban, nincsenek igazi problémáik, amik színesíthetnék az ívet, de minimum adhatna pluszt a karakterekhez. De nem, csupán a penetráns feel-good életérzés megy mindvégig, ahol azért szeretjük a lányokat, mert aranyosak, cukik, meg amúgy is, háremet akarunk.
Azonban mit érne ez az egész választások nélkül? Ó, igen: a történetszálak egyes pontjain választási helyzetek elé kerülünk, amelyek az ég egy adta világon semmit sem befolyásolnak a match-making pontrendszerén kívül. Félszemmel átpörgetve is elég nyilvánvaló, hogy 2, azaz kettő választási lehetőség közül az adott esetben melyik a helytelen. Ha ne adj isten, rosszra kattintunk, a következő játszmáink során az amúgy is emelkedő ponthatárhoz további büntetőpontok íródnak hozzá, így a végére könnyedén 2000 feletti pontösszegre kell vadásznunk átlagosan 7-8 lépésben, amik csak fogynak, de nem kapunk újabbakat.
Ezzel pedig elértünk a match-making mechanikájához. A csoportonként 4-4 lányhoz 4-4 kő tartozik, amik kiütése bónusz ponttal jár az összeghez. Ezek a fenti képen a zöld, sárga, rózsaszín és a kék. Különösebb jelentésük, jelentőségük viszont nincs. Ezen kívül van 3 kő még: a lila koponya, ami igazából semmit se csinál, ugyanúgy pontnak számít (vagyis nem nehezít azzal, hogy levonna a pontösszegünkből); egy stopperóra, ami 3 másodpercet tölt vissza az időnkből, ha ezzel akar nehezíteni a történetszálak vége felé; illetve a piros szívecskék, ami a „lázat” (fever) idézik elő, ami alatt kétszer annyit ér minden.
Lényegében a pontszerzésünket semmi se nehezíti, mint a szűkös lépésszám, és helyenként az idő. Viszont a mechanika így is defektes a drag-and-drop rendszer miatt. A nagy testvérrel ellentétben itt már nem egyenes vonalakban lehet mozgatni a köveket, eltolva az adott sort, hanem szabadon helyezhetjük át egyik pontból a másikba, sőt akár eltilitolizgathatunk a környező kövekkel, hogy jobb helyzetbe kerüljünk. Ez nagyon hasznos újítás, csak nem épp foolproof: ha valamiért egy kicsit megakad a játék, a beragadt kattintást (de még azt is, ha csak rákattintunk egy kőre) is teljes értékű lépésnek számolja. Akadás meg bizony előfordulhat a „lázba” be- és kilépés esetén. A kapható pontok eléggé alulhangoltak, de nem lehetetlen 2000 feletti összeget begyűjteni, amennyiben elrontottuk a sztoriszálat.
Hangok… Igazából semmi kiemelkedő nincs, hozzák a papírformát. Egyedül, amit érdemes kiemelni, a „lázállapot” alatt a Grisaia no Rakuen anime első openingjének, a Rakuen no Tsubasának egyes dallamai csendülnek fel.
És akkor kicsit beszéljünk a jutalmazási rendszerről. Ezen a téren a játék inkább büntetni szeret, hiszen az egyetlen jutalmunk a játék során az nem egyéb, mint egy-egy szegmens után ízlésesen erotikus kép az adott lánnyal, vagy a végén a csoportjából alakult háremmel. Ezzel pedig lényegében kifújt. Nincsenek kioldható karakterek, rejtett apróságok, vagy bármi egyéb, amiért ténylegesen megérné játszani: ezen a téren beéri a legkisebb minimummal. Egyedül ott segít, ha egy match-makinget bebuktál, három választási lehetőséget kínál: hogy csökkentsd a nehézséget, újrapróbálod azon a szinten, amin elbuktad, és visszaléphetsz a lányválasztó menüre. Mivel az egész játék egy nehézségi szinten fut, az első opció gyakorlatilag úgy hangzik, mintha a játék gyökkettővel egyenértékű mosatlan zokniként kezelne a növekvő elvárásai mellett, mert nem tudtál összeszedni 1500+ pontot a vége felé.
Vagyis egy csöppnyi kihívás az van a játékban, de nem elegendő. Valamint a tálalás és a köret semmilyensége, a desszert hiánya egy gyenge próbálkozássá minősíti a játékot. Ha valaki Steamen megvenné (12 euró teljes áron), és hasonlóan kezd el érezni iránta, annak az egyedüli motivációt talán a hozzátartozó achievementek könnyű kioldhatósága jelentheti (indítsd el a játékot, vidd végig a prológust, a 8 lány sztoriszála, érd el az endingeket, könnyítés nélkül játszd végig, összesen 14 darab achi). És nagyon még azt se lehetne mondani, hogy „majd a végén jön egy nehezített mód, amin ugyanúgy végig lehet játszani”… mert ilyen nincs.
A Frontwing egyébként kiadott mellé két kiegészítő patchet is: egy olyat, ami korhatárossá teszi a játékot (igazából sokat nem változtat rajta, amennyire észrevettem), és egy olyat, aminek a VN-ek szerelmesei és az achi vadászok fognak örülni, mert jelentősen megkönnyíti a match-making játékokat (ahogy a fejlesztő írja: „azzal a céllal, hogy jobban élvezni lehessen a visual novel jellegét”, közben csak a könnyítés nélküli végigjátszásért járó achit teszi könnyebben elérhetővé).
A végső verdiktem az, hogy csak nagy leértékelés alkalmával érdemes befizetni rá, miután a teljes árát egyáltalán nem éri meg. Kevés olyan játék van, amikor nagy megkönnyebbülést érzek, ha egyszer a végére érek, miután annyira untam. Ez olyan volt.