A szeptember általában nekem arról szól, hogy kezdek megélénkülni, mert már nincs olyan meleg, hűvösebb kezd lenni az idő… és mindig összeszedek ilyenkor valami nyavalyát. Ezen a téren most sem volt másképp, és az egyhetes betegszabadság lehetőséget is adott arra, hogy befejezzek pár címet megint.
Sniper Elite 5 Season Pass 1 & 2
A Rebellion ezen sorozata az, amit sok bugyutasága ellenére valamiért mégis szeretek, mégis ez az etap volt, ami tavaly nagyon keserű szájízt hagyott maga után. Nevezetesen a fő sztoriban eddig sem voltak ismeretlenek a szuperfegyverek: a V2-ben a címszereplő rakétákat kellett elszabotálni, a 3-ban a P.1000 Rattét építik meg a nácik Afrikában, a 4-ben pedig a Horten Ho 229, másik nevén New York- vagy Amerikabombázó csupaszárny repülőgép készült el. A 4. játék DLC-iben pedig a német atombomba-projektnek is a nyomába eredünk. Így kíváncsi voltam, mit fog az 5. játék tartogatni, pláne Franciaországgal a középpontban.
A Sniper Elite 5 történetében nem sokkal a D-nap előtt dobnak minket partra, hogy tevékenységünkkel segítsük az Ellenállást, gyengítsük meg a normandiai védelmet. Ezen feladatunk közben találunk utalásokat egy bizonyos Krakenre. A nyomozásunk során találkozunk japánokkal is a németek között, ám még nem derül ki, pontosan milyen célból vannak itt. Aztán rajtaütünk az egyik titkos katonai kutatási és fejlesztési bázison, ahol a V-rakétákat tesztelik, és ekkor jön a felismerés: a Kraken nem egy fegyver, hanem egy haditerv az Amerika elleni invázióra. A japánok azért vannak itt, hogy megosszák a technológiájukat a lopakodó, repülőgép-hordozó tengeralattjárójukról, az I-400 típusról (ami amúgy nem volt lopakodó, és szerkezetileg is igen problémás beste volt). Innentől a feladatunk adott: levadászni a haditervben résztvevő tiszteket, szabotálni és felrobbantani az előkészületeket.
Ehhez jött két Season Pass, pár új pályával, amelyek egyet leszámítva semmi különöset nem tartogattak. Az egyik esetében a Marseille közeli partraszállást kell megtámogatnunk, kicsit újrajátszva a Navarone ágyúit. A második esetében a lezuhant Szövetséges pilótákkal kellett felvennünk a kapcsolatot, biztosítva a kivonhatóságukat az ellenséges vonalak mögül. A harmadiknak már az eredeti történethez több köze volt: ebben egy szuper-anyahajót kellett használhatatlanná tennünk. A negyedikben pedig egy várba kellett belopakodnunk, hogy a közeli városba és az erődbe magát befészkelő németek védelmét meggyengítsük. A Season Pass ezeken kívül új fegyvereket tett elérhetővé (pl. hangtompítós P38, Winchester Model 1885, ERMA), új skineket tett hozzá, aminek önmagában semmi jelentősége nincs, csak multiban.
Platoon (PC, 2002)
Oliver Stone 1986-os filmje alapján a hazai Digital Reality stúdiója készített egy taktikai RTS játékot még 2002-ben, amit az azóta csődbe ment francia Monte Cristo és a még létező kanadai Strategy First adott ki. A játéknak alapvetően két változata van, és nekem az egyik bolhapiacon a magyar nyelvűt sikerült lootként hazavinnem. A lemezt sajnos nem lehet olvasni, így azt a nemzeti tékából kellett beszereznem, mert az MyAbandonware-es angol kiadás gondolata kivételesen nem vonzott. Modern rendszereken az 1.14-es patch-csel futtatható, és egész korrekt kihívást képes az ember elé támasztani a Sudden Strike vagy a Codename: Panzers szériákhoz hasonlóan szűkre szabott rendelkezésre álló egységekkel. Egyedül az ellátmányra nincs az embernek gondja, azt nem került nehezítésnek bele.
Maga a játék Lionsdale őrmester történetén keresztül dob be minket a vietnami háború… kissé felvizezett poklába. Félreértés ne essék, nem várok el durva dolgokat egy filmes licencelt címtől, de igazán ki lehetett volna aknázni a lehetőségeket. Tüzérségi és légi támogatást csak megadott esetekben tudunk kérni, ahogy lovasságot, erősítést sem. Ha elkaszálták az egységeid javát, akkor úgy maradsz, és örömmel küldheted az utolsó egységed is a biztos halálba. Ugyanakkor az irányítópanel sem teljes, mert guggoltatni nem lehet, csak álló és hasra vágott pozíciót ismernek a katonáink – e kettő közül meg csak billentyűparanccsal lehet váltani. És a pathfinding is valami borzalmas… Gondol egyet, és egy enyhén meredek emelkedőt járhatatlannak titulál, aminek a megkerüléséhez képes a térkép harmadán is átbattyogni, belevéve az amúgy járható és védettséget nyújtó susnyást is.
A játék ettől függetlenül egy kellemes darab, ami kapcsán ténylegesen is hiányolom a vietnami háborús címeket a mai játékfelhozatalból, hogy olyasmiket idézzenek meg, mint a Line of Sight: Vietnam, a Vietcong, a Shellshock Nam ’67, a Battlefield: Vietnam. Ezek mind FPS-ek, és RTS-t csak azért nem említettem, mert sajnos a piac befektetői nem igazán szeretik ezt az időnként vissza-visszatérő műfajt.
Chop Goblins
David Szymanski neve nálam már egy ideje a radaron van, ha játékkészítésről van szó. Az ipse pár másik játékával játszottam korábban is, mint A Wolf In The Autumn, ami tetszeni tetszett, de nem mozgatott meg különösebben. Aztán hallottam a Squirrel Staplerről (lásd lentebb), az Iron Lung megjelenését már a twitterén követtem, és akkor jött a Chop Goblins. Kicsi játék, egy óra alatt lezavarható falatka négy pályával – nem egy nagy durr. De jó, mert van hangulata, lendülete, van humora is, szóval nem panaszkodom.
A történet szerint tolvajlásunk a múzeumban csúfosan félresikerül és elszabadítunk egy rakás szecskakoboldot, akiket meg kell állítani, mert téren és időn át aprítanák fel a világunkat. Így a múzeumot elhagyva a metróállomáson átugrunk Drakula kastélyába, ahol a grófot akarják megnyerni az ügyüknek, majd az ókori Hellász egyik akropoliszában rendetlenkednek, mire a cyberpunkos jövőbe kerülünk. Mi pedig megyünk és darálunk, koboldhullákat hagyva magunk mögött…
Nehézségét tekintve nehéz fokozaton egész könnyű az első három pálya, míg a negyedik kicsit kiugrik már a görbéből. Ennek az oka az, hogy szűk helyre kényszerít be minket szívósabb ellenfelek ellen, ráadásul kanyargósak a folyosók is, vagyis nincs annyi lehetőségünk manőverezni. Pár nekifutásra sikerülhet a vége, de érdemes megjegyezni, hogy nincs mentés,egy ültödben kell letudnod, és csak pálya elejétől indulhatsz újra, ha meghaltál. Szóval okosan…
Squirrel Stapler (2023)
Az eredeti játék a Dread X Collection 2-ben jelent meg, és idén önálló játékként meg is jelent némi ráncfelvarrást követően. Kicsit szebbek a képek, textúrák, bekerült pár dolog (pl. a bűnbódé, az energiaital), de a játék maga… érdemiben semmit nem változott. Lehetett volna mivel megtoldani, mint a nagyobb kihívások, hogy ne érjük be napi 5 mókus és egy túlméretes mókus megölésével, adva némi változatosságot a dolognak. Illetve egyes tereptárgyakhoz kötődően pár dolog nem ártott volna. Pusztán az új megjelenésként való kezelése miatt nevezhető új játéknak (ezzel együtt új bejegyzésnek is), de semmi másért. Az új dolgok ugyanis nem adnak annyi pluszt, hogy megérje…
Történetről konkrétan nem lehet beszélni. Az erdőben élünk egy javában üres házban megnyúzott feleségünkkel, akire a leölt mókusainkat fogjuk tűzni. A dolog ennyiben nem áll meg, mert 5 nap a játékban és meglátogat minket az Isten is. Az egész játékmenet pedig nem egy nagy etvász: kimegyünk, mókust ölünk (a második naptól a bosszúálló mókusszellemekre, a harmadiktól pedig a robbanó medvemókusokra kell vigyázni), ráaggatjuk a zsákmányt az asszonyra, papírokat olvasgatunk naponta mókustényekről, egy megfigyelőállomás jelentéseiből és egy történetet a rádiótoronyban. De az 5. nap… Oké, elismerem, a vége a játéknak jópofa, de nagyon ijesztő, nyugtalanító is egyszerre. Újrajátszva ugyanolyan szórakoztató, mint első alkalommal, de ha valaki ismerkedne vele, tegye ezzel.
Heroes of Hellas: Origins Part 1
Azért a logika-ügyességi játékok sem állnak messze tőlem, mint a „match 3” játékok. Ezekkel általában anyám üti el az idejét, néha pedig besegítek neki. Mivel korábban több bundle-t is vettem, tele indie címmel, vagy ezekhez hasonló kikapcsolódásokkal (mint a Purino Party vagy a HuniePop), így a Steam könyvtáramban is akad bőven ilyen. Néha kifejezetten jó érzés egy ilyen egyszerűnek nevezhető műfajjal(/műfajokkal) szórakozni, amik egészen stimulálóak (mint a minimalista LYNE) vagy akciódúsabbak (mint a Zuma Deluxe). De a Heroes of Hellas (továbbiakban csak HoH) pontosan mi ezek közt?
Nem fogok kertelni: a „match 3” játékmenetet nehéz elrontani még dizájn tekintetében is. Mechanikailag hatalmas láncokat lehet alkotni, azonban pályafüggő, ez mennyire fizetődik ki, mivel más címekkel ellentétben a HoH nem jutalmazza azt, hogy minél hosszabb és komplexebb láncot tudunk alkotni az ugyanolyan színű kövekből és bármivel kombinálható különleges elemekből. Az egyetlen, amit tesz, hogy a segítségeinket tölti fel. Ilyen a kövek megkeverése, egy kisebb terület kirobbantása, egy szín teljes leradírozása, plusz bónusz szabad elemek beküldése, aztán lényegében ennyi, mert ennél többet ritkán fogunk valaha is igénybe venni. Viszont ezen kívül a játék gyakorlatilag pocsék. A nagy állóképernyő, ahol a haladásunk eredményét láthatjuk egyre giccsesebb, túltelítettebbé válik a rengeteg tengermélyi flórával és faunával, ami elúszkál, a beálló istenek és hősök, épületek… Egy szabad felületet alig hagy meg. A dolgot tovább rontja a piszkosul giccses művészi megvalósítás, ami a mennyiség növekvésével egyre inkább émelyítő a jó ízlésre. De ez lenne még a legkisebb negatív dolog, ha nem fejelné meg azzal, hogy időközönként bizonyos tárgyak darabkáit és csigaházakat keresgélni rajta. Előbbi a továbbjutás kulcsa, és ugyan segít, hogy kiemeli a következő darabját, de ehhez perceket kell várni, hogy feltöltsön, ha tanácstalan vagy. És nem kell félni, alaposan el tudja rejteni azokat a darabokat. A csigaházak már inkább bónuszok, amit a pályákon is gyűjtögetni lehet, illetve el-elhelyez olykor egyet a tájképünkön. Nincs ezzel a mechanikával baj, csak ha egy rendezettebb és letisztultabb hátteren zajlana, minden sokkal jobb lenne.
A játéknak egyébként van egy második felvonása és három további számozott folytatása is, amik nincsenek a birtokomban, de olyan komoly élvezeti értéket nem képvisel, hogy szeretném a többi részét is játszani. Még a 12 Labours of Hercules is valamivel többet adott, abból csak 5 rész van meg a bundle-öknek köszönhetően, miközben a sorozat maga már megvan 13 részes (jesszumpepi, az is ott rohadhat meg, ahol van…).
DooM: Sigil
Az eredeti Doomot talán nem kell bemutatni senkinek. Egy olyan kultikus játékról van szó, amely napjainkban is folyamatosan kapja az újabb és újabb tartalmakat a rajongóktól, a 2016-os újragondolás után érkezett folytatás előtt pedig megkaptuk a Doom64-et PC-re, hivatalos patch-et az első két játékhoz, és John Romero még egy saját fejezetet is készített, hogy összekösse az első és második játékot. Azért leszögezem, ez csak egy mod, egy nem hivatalos epizódja az első játéknak, ami elég rövid, viszonylag kicsi és szűkös pályákkal operál. Emellett felvonultat egy sor klasszikus Romero-féle trükköt és játékosszívatást: vékony platformok, szűkös terek, kapcsolók sorozatai, mészárszékes folyosók és katlanok, ahova több erősebb ellenfelet is bepakolt.
Mélyebben nem nagyon lehet beszélni, hiszen a játékmenetén kívül maximum csak a történetét éri meg kifejteni. Az utolsó fejezet legvégén, miután legyőztük a spider mastermindot, a játék eredeti fő ellenfelét, indulnánk a földi városok megtisztítására, ám Baphomet egy rejtett jellel eltéríti a teleportunkat, és a pokol még sötétebb bugyraiba küld minket, hogy azokon verekedjük át magunkat hazafelé. A dizájn és a pályák elnevezései is ezt a témát támogatják meg, jócskán bevállalósabb leképezése a pokolnak az alapjátékhoz képest.
Összességében? Kellemes kikapcsolódás, ami a normál és az ultra-violence nehézségi szint közt elég hatalmas ugrást tartogat alapjáraton… na, ezt fejeljétek még meg a Corruption Cards moddal, ami még inkább nehezít azzal, különleges képességeket ad a szörnyeknek, átrendezi a tereptárgyakat, esetleg kitölti a pályát minden mással. Az önszívatás magas foka tud lenni.
