Sötétségbe taszítva: Gokukoku no Brynhildr

Mikor felröppent a hír, hogy az Elfen Lied eredeti alkotójának, Okamoto Lynnek újabb műve kerül a képernyőkre, a fogadtatás eléggé megosztott volt. A vegyes érzelmek pont a korábbi sorozatból adódtak: noha a Brynhildr mangája csak 2012 eleje óta fut, és viszonylag magas pontszámmal bír mind a MAL-on (8,12), mind a Baka-Updates Mangán (8,6), esélyes volt egy jó adaptáció, viszont pont a korábbi, hasonló volumenű és stílusú munkáját ismerve a rakás lótrágya is karnyújtásnyira volt. Hiszen láttunk már jó alapanyagból készült rettenetes adaptációt és fordítva. A mérleg nyelve itt a történetet felkaroló stúdió volt… az ARMS. És ezzel ki is billent a mérleg a trágya irányába…

Félreértés ne essék, voltak az ARMS-nak jó húzásai, mint a Maoyuu Maou Yuusha, össz-történelmi és makrogazdasági felhangokkal tarkított animéje, de azt is sikeresen elbaltázták az érzéssel, hogy minden második epizódot nézel egy kétszer olyan hosszú műből. Ennek ellenére lehet érdekeset és jót alkotni, ami végtére sikerült is, de a személyesebb, szerelmi szálak mellett minden más elég száraz volt a sorozat nagy részében. (De erről később, majd egy másik posztban.) Ugyanakkor az ARMS messze hírhedt arról, hogy a szórakoztatásért sok fontos dolgot képes beáldozni: így volt ez a Queen’s Blade-del is, ahol a Rebellion sorozat inkább egy fétisgyűjtemény lett, mintsem a második évaddal (The Successor of the Throne) magasra tett léc megugrási kísérlete. Ha az ember vet egy pillantást a fő műveik listájára, ahol tényleges gyártók voltak, mintsem másodlagos kisegítő stúdió, főként puszta szórakozásra kitalált sorozatok szerepelnek.

A Brynhildr ezzel szemben, hasonlóan stílus- és műfajbeli elődjéhez komolyabb témákat pedzeget. Noha az Elfen Lied pszichológiai és karakterdrámai szempontból egy lyukas garast nem ér – és inkább tobzódik a tinédzserek frusztráltságában és „meg nem értettségében”, lázadásában, amihez a korosztályt leginkább lekötő módon nem kevés vért és erőszakot társít az ezen érzések kiváltotta agresszió érzékeltetésére -, felettébb jól sikerült alkotás egy bizonyos korosztály vagy kezdő animéző számára. De ez is csak addig mondható el, amíg a mangát feldolgozták, mert utána átcsapott valami egészen másba – mintha az alkotónak elfogyott volna az ötlete, le akarta zárni, és ehhez a lehető legnagyobb baltát ragadta meg. A Brynhildr hasonlóan véres és erőszakos, azonban elődjéhez képest sokkal jobban fókuszál egy kérdéskörre: az élni akarás. Notóriusan hasonlítgatom a két művet egymáshoz, de nem is véletlenül. Ugyanis a fókuszáltság és a kiforrottabb koncepció ellenére a Brynhildr ahol ad, ott el is vesz. A felmerülő problémára a válasz pedig a történet koncepciójában keresendő.

A történet

Gyerekkorában Murakami sokat lógott egy Kuroneko (teljes nevén Kuroha Neko) nevű lánnyal, aki később tragikus körülmények közt meghalt. Ez a lány szeretett az idegenekről, földönkívüliekről mesélni, akikkel állítása szerint találkozott is, azonban senki sem akart neki hinni a felnőttek közül. a lány halálát a dolgot szkeptikusan fogadó Murakami számára való bizonyítási vágy miatti baleset okozta. Az esetre kb. 10-12 évvel később pedig Murakamit meglepetés fogadja: viszontlátja a halottnak hitt és nyilvánított lányt, akiről hamar kiderül, hogy emberfeletti képességekkel bír.

Ahogy halad a sorozat, nem csak tisztázódnak az ellentmondások Neko és Murakami emlékei közt, és a lány is az alaptudást tekintve gyorsan felzárkózik a korosztályához (elvégre, kimaradt neki a teljes általános iskola és a középiskola első pár osztálya), az is kiderül, hogy a magukat mágusként aposztrofáló, különleges képességű emberek egy laborprogram eredményei. Magyarul Neko nincs egyedül, egy komplett új emberfaj készült, amelynek gyógyszeren kell élnie, ha nem akarja, hogy a teste úgy olvadjon szét kínok közt, mint egy napon felejtett tábla csoki gyorsított felvételen. Persze ezek az erejüket nem használhatják korlátlanul: ha megfeszítik a húrt, a nyakukba ültetett védőszelep kienged és egy ideig nem csak a képességeik nélkül maradnak, de még potenciális életveszélybe is kerülnek.

Sortűz – avagy az előd árnyékában és nyomdokain

Lényegében máris világos a számunkra, hogy nem kapunk egyebet, mint egy újragondolt Elfen Lied-alapot. Itt is megvan a gyerekkori trauma, baleset, az egyik fél kihasználása, egy új szupererővel bíró emberi faj alkotása, aminek/ami által a cél a világ feletti uralom megszerzése. Ehhez jön a vér és erőszak, a könnyed gore és szexuális beütések, amelyek az Elfen Liedben is befigyeltek, bár koránt sem annyira hangsúlyosak, mint ott voltak. A történet is grandiózus, ám semmi más, mint egy újabb klisétégely érdemi változtatás nélkül. Azonban ami hiányzik, az a suspense, vagyis a feszültség. Nagyon ritkán érezzük a dolgok súlyát igazán, hogy „itt a lét a tét”, így nem tud a bevállalt témához képest elég feszes lenni, sokszor kitér a lélek számára kellemesebb pillanatokra és azok felett időzik el – vagy veszíti el a fonalat, amit húzogatott eddig.

Így pedig a karakterdráma sem működik, ami szintén ingázik a „torkig vagyok a dologgal” és a „jéghegy laposra vágott csúcsa” állapot közt. És akkor még egy ilyen műfajban, a túlélőjellegű akcióban, de még magában a simai mezei akció műfajban örökké jelenlévő hatásvadászat is szép lassan elvérzik a padlón fekve, anélkül, hogy legalább a kilincset elérte volna. Gondoljunk a Michael Bay filmekre, amelyek karakterügyileg és történetileg mind hagynak jelentős kívánni valókat maguk után, de ezt sikeresen ellensúlyozza a látvánnyal és az akció pörgésével. A Brynhildr viszont még erre sem képes, kiváltképp azokban a részekben, jelenetekben, ahol leginkább kellene… ugyanis a harcokat szépen felvezetik, érzékeltetik, hogy nem lesz könnyű, majd egy profán és villámgyors megoldással tarkón vágják az egészet egy szívlapáttal. Ugyanígy a karakterdrámához csatolnám a szexualitás (jelen esetben puszta fanservice) jelenlétének kezelését is és a szerelmi háromszög (majd aztán sokszög) behozását is. Az előbbire még azt mondom rendben lenne a dolog, hiszen a gore-nak önmagában valamennyire kísérője a szexualitás is – de ehhez előbb tényleges gore kellene, nem pedig csak pár leolvadós képsor mutatása a sorozat elején és sok vér, amihez raklapszám érkezik a fanservice, háremsablon és Kazumi dugni akarása -, ellenben az utóbbi egyértelműen a már emlegetett mérleget borítja még jobban fel – a fanservice-szel karöltve.

Ugyanakkor érezhető a sietés és a mélázás közti billegés is a történet folyását tekintve, amire talán a legjobb példa, hogy az utolsó 3 részre (10-12.) lecserélik a nyitódalt és képsort, ami mindig egy új, nagyobb történetívet szokott jelenteni. Egy 24-26 részes műnél általában a sorozat fele szokott lenni, ha az ív nem egész végig tart ki (pl. a Moretsu Pirates, Uchuu Senkan Yamato 2199). A kezdeti szimfónikus, kellemesen berzengető zenét kicserélték egy kemény nu metál alapra (ilyeneket hallhattuk a Kurozuka, a Death Note és a Nobunagun alatt pl.), amely sok pontján elsőre inkább egy disszonáns kakofóniának hat, mint valaminek, amit megéri bármikor hallgatni. Ehhez a változáshoz persze új képsor is jár, amelyre talán a legfinomabb kifejezés az, hogy „kik*rt módon nem illik hozzá”. Az első nyitány képsorai még érzékeltetik azt, hogy a hangulat sötét és kilátástalan, illetve a lányok a világnak halottak és számukra is halott a világ, viszont ez a gondolatsor még igazából kiaknázásra sem került. A sötétség meg lett, de az kimerült a klisé szinten és nem lépett tovább, a kilátástalanság érzése meg a karakterdrámával együtt fulladt vízbe.

Szóval lényegében mi is a probléma? Mivel nem olvastam/olvasom a mangát, így nem tudom, hogy a probléma az alapműben mennyire keresendő, hiszen az Elfen Lied sorozat koncepciós problémái ott gyökereztek. Itt noha átgondoltabb a koncepció, de lényegében még mindig ugyanaz, még a felépítés is. A sorozat végén feltűnik az erős csajszi, akit le kell nyomni, mert valami über-osztályba sorolható az ereje miatt, és az leművelt (a képsor, mikor az űrből mutatják a hatást), gyakorlatilag ott csaptam az asztalra, és álltam fel egy adag alkoholért, hogy dettó ugyanaz, mint az Elfen Lied manga vége, mikor Lucy bekattant. Aztán ott van problémának a műfajhoz mért rossz pacing (sebesség) és a műfaji jellemzők teljes hiánya. Pedig a rendezőről (Imaizumi Kenichi) nem mondhatjuk el, hogy javában rossz az asztalra letett portfóliója (nem úgy mint a Shingeki no Kyojin rendezőjének). Így marad az, hogy bizony a mangának is a pontozása egyértelműen a hype miatt olyan magas.

Ha még kérdés az, hogy miért hasonlítgattam össze folyamatosan az Elfen Lieddel és neveztem azt a sorozatot mangát az elődjének, akkor a válasz az egyértelműen, hogy csak az miatt volt nézhető – és ez nem vicc. Persze ehhez kell a nosztalgia rózsaszín keretes szemüvege is, hogy az ember ezen a véleményen legyen. Ha friss lenne az élményen az előddel, akkor lehet jobban zavart volna az, hogy a koncepció noha át lett gondolva, jóval gyengébb lett az eredetitől.

Eddig nélkülöztem a sorozat technikai részét, de nem hagyom ki. Lényegében sok mindent a megvalósításáról nem lehet elmondani. Ugyanis az animáció, a grafika és a karakterdizájn erősíti a tizenkettő egy tucat rossz érzését. Nincsenek kiemelkedő pillanatai, megoldásai és még csak nem is igazán szemet kápráztató, csak a jelenlegi elvárható átlag színvonalat teljesíti, de azt lényegében biztosan és stabilan. Hangok terén rendben van, elmegy, egy-két szereplőé szerintem nem lett igazán eltalálva hangjátékügyileg, Kuroha meg sokszor elég unottnak hangzik akkor is, ha izgul.

Összegző

Erősen gondolkodtam, hogy hanyast is érdemelne a tízes skálán ez a bűnös. Mivel technikai téren nem voltak olyan komoly kihívásai és bukásai, mint a történet koncepciójában, így maradok egy baráti 3,5 pontnál (amiből félpont a rózsaszín szemüvegemben tükröződő kép). Akármennyire is ostorozhatom a koncepciót, a sztorit, a karaktereket és azok kohéziójának hiányszerű lazaságát, a technikai részek (hang, zene, grafika) jó-elmegy szintje csak feljebb húzza.

Aki nem szereti kínozni magát, hagyja bátran ki. A többieknek pedig: