Dan Brownt, az amerikai szerzőt aligha kell bemutatnom bárkinek is. A Da Vinci-kód és az Angyalok és démonok című könyveivel világszerte berobbant elsősorban akció-krimiíró mellett elég nehéz elmenni, főleg, hogy az imént említett két könyvéből még filmadaptációk is készültek Tom Hanks főszereplésével. Az Inferno Brown legújabb regénye, ami tavaly jelent meg. Aki ismeri a szerző munkáit és meghallja Robert Langdon nevét, az már egyből tudja, hogy mire számítson. Hogy a várakozásnak megfelel-e a regény? Nos, nem igazán. Pár sebből nagyon is vérzik.
Amit a leginkább nehezményeztem a művön, az a vontatottság. A történet haladása gyakran igen lassú, annak ellenére, hogy adva van egy igen jó alap hozzá. Langdon kórházban tér magához, ahonnan lassan egy őt üldöző bérgyilkos elől kell menekülnie, majd taktikai osztagosok támadnak rá és újdonsült, hasonlóan intelligens és gyors gondolkodású segítőjére, Siennára. Az üldözésük kiterjed Firenze óvárosára és kicsit Velencére is, amit még megfejel egy harmadik várossal, ahol a történet eléri a tetőpontját. Az összekötő kapocs ezek közt egy gyilkos vírus, egy biológiai fegyver hatástalanítása, és a fővezérfonal számukra a fegyvert létrehozó számára is oly kedves Dante Alighieri méltán híres műve, az Isteni színjáték és a szerző életútja.
Szóval minden adva van egy igazán fordulatos, akciódús sztorihoz, ami noha a történelmi és művészeti részén nem hasal el, a folyás sebességét tekintve elég rosszul megírt. Az eleje beszippantja az embert, azonban aztán szép lassan leül és egészen a tetőpontot jelentő városig gyakorlatilag ülve is marad, lassan derül fény a titkokra, kérdésekre. Számos félrevezető cliffhangerrel zárnak a fejezetek, amelyek az érdeklődés mesterkélt fenntartását célozzák meg, de igen sokszor átlátszóvá is teszi. A vége pedig már egész egyszerűen az idő sürgettével egyre jobban túlpörög, mintha csak be akarná hozni a korábbi elmaradását. Ez a könyv egyik problémája.
A másik a már említett mesterkéltség, helyenként nagyon erős erőltetés, ami könnyedén elveszi az ember kedvét és érdeklődését, annak ellenére hogy továbbra is érdekes részletekkel, nyomokkal dobja meg az olvasót. Nem mellesleg kiszámíthatóvá is teszi a történetet. Hasonlót éreztem A megtévesztés foka című műve kapcsán, ami elég felejthetővé is vált. Itt még a kora reneszánsz költővel kapcsolatos fejtegetések és történelmi és művészeti részletek valamit lendít azért rajta, de azonkívül konkrétan sok minden nem ragad meg az emberben belőle.
Eléggé a középerős kategóriába sorolnám alapból, de a korábbi könyveit tekintve talán a második leggyengébb darab. Mondom ezt úgy, hogy az első 3 regénye különféle szinteken bejöttek nekem (Angyalok és démonok, A Da Vinci-kód, Digitális erőd), a visszatérés Az elveszett jelképpel pedig eddig sajnos elmaradt. Nagyjából egyszer olvasható, de legközelebb szerintem akkor olvasom megint, ha esetleg Firenzébe szeretnék menni, hogy azért tudjam, mit ne hagyjak ki semmiképp sem a helyszínek közül, már csak a látványa végett (na nem mintha a többi Langdon-regénye nem ilyen lenne).