Sosem azzal van baj, ha megemlékezünk valamiről. Vannak események, dolgok, amelynek mindenképpen létezniük kell a köztudatban. Léteznie és ismerve lennie. Legalább fogalmi szinten, hogy mi is volt az, oldalállástól függetlenül. Lehetünk jobbosok, balosok, konzervatívok, radikálisok, újnácik, liberálisok és szocialisták… teljesen mindegy melyik oldalon állunk, vagy épp honnan nézve véleményezzük az utókorból a sokszor sorsfordító eseményeket. Annál nagyobb baj van azzal, hogy mekkora feneket kerítünk nekik, illetve a tényeket és azon belül is a véleményünkkel szöges ellentétben lévő tényeket ignorálva mondunk egyéni ítéletet felette. A magyar társadalomra sokszor mondják, hogy a szindrómák foglya. 1920 óta Trianoné, 1989 óta pedig a létbizonytalanságé, sőt az utóbbi években fel-felcsendül, hogy politikai kétesség szindrómájában is. Ez utóbbit főleg a napi aktuális történések és politikusi nyilatkozatokban megfogalmazottak figyelése közben vehetjük észre. Megy az uszítás, lejáratás a nagy kormányzati részről az ellenzék minden oldala ellen. Az MSZP vezette baloldal megsemmisítő erejű vereséget szenvedett. A Jobbik noha megerősödött, egyre inkább úgy tűnik, hogy ők a következő áldozat. Az LMP-t pedig folyamatosan igyekeznek leszorítva tartani, amit elsősorban nemrég Szél Bernadett szavain lehet érezni.
Eredeti gondolataimnál maradva, sokan ágálnak a megszállási emlékmű ellen, ami noha kompozíciójában kifejező, ámbár otromba. Olyan otromba, mint maga a valóság, amire emlékezni hívna. És ez valahogy így is van rendjén. Költsünk e mögé is bármilyen „történetet”, hogy miért undorító ez, vagy egy Horthy-, turul- vagy Wass Albert-szobor emelése, ha nem érezzük annak a tragédiának súlyát, amiért emelik, a gyűlölködő önmagát fosztja meg emberi mivoltától azzal, hogy önös vagy ideológiai céljai, érdekek miatt figyelmen kívül hagyja mások érzelmeit, sokszor nyomorát. Ahogy érint minket napjaink vagy a ’89-es tragédia, úgy érint az 1920-as is. Trianon ráerősített sok korábbi évtizedekben csak lappangó ellenérzésre és gyűlöletre, ami sok esetben inkább rossz, mintsem jó irányba terelte az események láncolatát.
Ezért fontos, hogy korábban nemzeti emléknappá nyilvánították. De mit sem ér az egész, ha nem tesznek azért semmit, hogy a köz fejében ülő ködöt pártállástól függetlenül eloszlassák. Hogy tudják az emberek, volt sokkal rosszabb béketervezet is, mint ez. Hogy tudják, épp annyit köszönhetnek a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének, mint annak, akik utána talpra igyekeztek állítani az országot. Hogy tudják, a honatyák miként próbálták elkerülni a népharagot a saját fejük felől. Nem kizárólag a politikai hatalomért, hanem mert a szakértelmükre a későbbiekben nagy szükség volt még és a népharag eltemette volna őket a politikai süllyesztőben. Szükséges ezekről is beszélni, szót emelni nyilvánosan, mert a hallgatás épp oly bűnterhes, mint a témán való túlzott lovaglás.
Ha mindezt értjük, akkor tudunk egészséges felfogással tekinteni a múlt ezen szeletére és nem a szindróma rabjaként sínylődni. Helyrehozni ténylegesen már nem lehet, ellenben megvan a módja, hogy azonos mérvű, súlyú vívmányokat érhessünk el a határon túl rekedtek számára. Azonban ez csak kevesek önzetlen érdeke.