10 évvel később: Új 20 legrosszabb animeélmény

Idén lesz 10 éves a Ricz’s Top 20 Worst Anime című bejegyzésem (akkor a 2500-at hagytam el, most épp a 4800-at, szóval, jesszus…), és több ismerős is kérte, hogy jöjjön egy újabb felvonás, hogy ennyi év elteltével ez a lista miképpen állna össze. Rögtön kikötésnek tettem, hogy nem újraírnám a listát, hanem kiegészíteném, teljesen új nevezőkkel. Ennek oka, hogy nem akarom felmenteni annak egyik tagját sem, hiszen pár tagja valamilyen aspektus miatt került oda, noha amúgy egy középszerű valami lenne (mint a Kobe to Watashi turisztikai reklámfilm). Viszont ezzel egyúttal a sorrendiséget elengedem, a számozás nem reprezentatív és csak azt szolgálta, hogy ne lógjak ki a szándékolt keretből. Bár így is sikerült, mert az osztott helyekkel még 5 cím mellé került. Na mindegy…

---

20. Az említésre méltó befutók

A sor végét képező számot több címnek tartottam fenn, amelyek megérdemlik a helyüket a listán, de nem tudok dönteni közülük, melyikük érdemes arra, hogy kiemeljem külön. Úgyhogy itt vannak mindnyájan.

Tokyo Ghoul Root A (2015): Már az első évad is fájóan tinédzser angsttal telenyomott sorozat volt, amely sokszor megbotlik a saját lábában, de a második évad volt az, ami sokakat kiakasztott, és azért jogosan. A TG manga nem egy rajongójától lehetett olvasni, hogy mennyire igyekeztek feltalálni a spanyolviaszt azzal, hogy eltávolodtak az alapanyagtól, és kukáztak szinte mindent, amit addig felépítettek (igen, azt a keveset), mindezt megfűszerezték gyártósori animációval és műanyagozott stilizációval, borzalmas összeállítással, a két főszereplő kritikán aluli viselkedésével, míg mindenki más jellegtelen, semmilyen. Végignézve pár évvel a lefutása után nem csodálkoztam azon, hogy egyesek a :re-évadokban bíztak, hogy újrázással kiköszörülik a csorbát ezen az amúgy sem vaskos koncepción.

Kimi no Na wa (2016) és Tenki no Ko (2019): Shinkai Makoto egymásba fonódó filmjei közül az első még érdekes alapkoncepcióval bírt, amit aztán a felétől kezdett elhagyni, teljesen új szálakat hozott be feleslegesen, másokat áthúzott és leírt a nullára, amitől erőltetetté és kaotikus katyvasszá vált. A karakterek közti kémia kényszeressé vált, a kettejük románca teljesen a semmiből érkezett, elfeledkeztek őket érintő kérdésekről. Ezeket a problémákat egyébként a másik film is megörökölte, csak mellé még rohadt unalmas is lett, aminek egyedüli és kizárólagos célja az lett, hogy látványos és gyönyörű legyen. De ezzel az erővel Shinkai simán festhetett is volna, vagy maradhatott volna a kisebb, de annál lélegzetelállítóbb rövid reklámfilmecskéknél, ahol ez számít és van létjoga, mert ennél a kettőnél csak ez az egyedüli pozitívum (mint a legtöbb munkájában úgy egyébként).

Koe no Katachi (2016): Avagy ha nem tudsz rendes problémát, karakterdrámát írni, akkor módosítsd úgy a körülményeket a valósághoz képest, hogy a kívánt hatást és körülményt elérd. Ilyen a siket lány koedukált oktatása is, aminek a módja is direkt azért tér el a valóságtól, hogy problémaforrás lehessen. Lehet, sokan szeretik az üzenete miatt az animét, és ahogy egy ismerősöm is egy megváltástörténetként élte meg, viszont ez a mesterséges problémateremtés finoman szólva is hitelteleníti, a főszereplő fogyatékossága pedig inkább csak ürüggyé válik, hogy szánd meg miatta a szereplőt (tehát gyakorlatilag érzelmi manipuláció révén), akinek egyébként önálló jellemvonása nincs, de megkísérlik elmélyíteni – sikertelenül. Az erre felépített dráma pedig sokszor zavaróan kiszámítható és túljátszott. Inkább említés szintjére került, mert sajnos van több másik, ami ugyanezekben a betegségekben szenved, de sokkal arcpirítóbb módon tálalja magát.

---

19. Mahou Shoujo Madoka★Magica (2011)

Egy újabb sokak által kedvelt és szeretett mű, aminek az egyik legnagyobb problémája az, hogy Urobutcher írta, így szavatolható a szenvedéspornó. És hát azt bizony meg is kapjuk, egyéb problémák kíséretében. Az ominózusos harmadik részt követően a sorozat visszalép, hosszú részeket szán a karaktereinek leépítésére, amit igazából egy módon tesz meg: szenvedniük kell mindig és mindenkor. És a hosszú részeket nem ilyen pár, ólomlábon haladó epizódra értem, hanem egészen az utolsó előtti epizódig húzza-nyújtja, miközben érdemben a történet és a körítés nem halad semerre, teljességgel megáll és lefagy, majd észbe kap, valahogy ezt a 12 részt még le is kell zárni. Így az utolsó részekre gyorsan igyekszik elvarrni a lényegesebbnek vélt pontokat, hogy majd moziban folytassa… amivel aztán pofára ejt, mert a harmadik film, ami egy fansimogató lett a Homura-kedvelőknek.

Az első kettő film ezzel szemben a sorozat első és második felének összeollózása, és baszki, úgy működik és nem érezteti feleslegesen elnyújtottnak, miközben egy pszichopátiás szadista módjára élvezi azt, amit a karaktereivel művel (amit részint megtett a munkálatok alatt is, hiszen a seiyuu-k nem tudták előre, hogy hova fut ki, és nem egy konkrétan zokogott, hogy nem lehet ennyire kegyetlen Urobutcher, csináljon vele valamit, mert ez így nagyon rossz, ő meg simán lerázta egy „Nem.”-mel, ami egyfelől értékelhető gigachad húzásnak is, de az eredményt látva inkább annak, hogy Postal 2-nek nézte a forgatókönyvet). Gyakorlatilag két filmnyi tartalom van indokolatlanul szétnyújtva sorozattá. A lezárás mikéntje meg annyiban is problematikus, hogy konkrétan hazárdjáték, amennyiben nem lehet tudni, hogy lesz-e valaha folytatása, ami viszont így bőven a felelőtlenség kategóriája történetírási szempontból.

---

18. Imouto Jiru (2003-2004)

Szokás szerint érkezik egy hentai, és talán sokak meglepetése lesz: az egyedüli. Na, nem azért, mert annyival több és jobb darab készült volna azóta, vagy nem láttam volna rosszabbat, hanem mert ezzel a műfajjal egy százas listát meg lehetne tölteni, ellenben egy képviselőnek mindenképp szerepelnie kell. Erről a címről korábban talán még nem írtam, és simán részese lehetne a Top 10 „ezek feliratát gyűlöltem készíteni” listának is, hiszen a 2 részen dolgoztam összesen 2 évig. Egyik kolléga korai munkája volt, amelyet még nyelvtanulás és -gyakorlás gyanánt használt, és igen, ennek kiváló a mű, mert botegyszerű a szövege, könnyedén szótárazható, ha esetleg valami nem lenne érthető. Cserébe el kell viselni a blődséget és mellé a zsigeri undort, ami konkrétan megfogta a munkálkodást ezen a művön, és fizikailag képest émelygést előidézni. (Bár valós időben ugyanerre a Kangoku Senkan is képes, mert annak a technikai megvalósítása olyan, hogy nem teszi emészthetővé.)

A történet egyébként négy testvérről szól, akik új házba költöznek, és a bátyó elszabadít egy ősi sumer szellemet, amely olyan átokkal fenyegeti az elkövetkező időszakra, ha nem szerez ártatlan, szűz lány testnedveket, amit felfogni nem fog bírni. Így a srác be is találja a kishúgait, hogy elkerülje az átkot. Nem árulok el nagy spoilert, az bizony lecsap, de a formája már meglehetősen antiklimatikus.

---

17. Buddha Saitan (2009)

Noha a több Happy Science-filmből még mindig csak ezt az egyet láttam, egy jobb felirattal és újravizitelve még lejjebb küzdötte magát a „ranglistán”. A dolog ott kezdődik, hogy ez a Happy Science eredetileg egy ellentmondásos megítélésű japán kotyvalékszekta (polkorrektebben ezt úgy mondjuk, „újhullámos vallás”), ami vegyíti a buddhizmust és a kereszténységet, mismásol gondolatokat innen-onnan. Saját kiadója, stúdiója, iskolája és egyeteme működik, valamint politikai pártja is létezik, a Koufuku Jitsugen-tou (Boldogság-megvalósítási Párt), aminek az egyházfő egyben az elnöke is, amit egy volt tőzsdei kereskedő alapított. Ellentmondásosságuk gyakran a félelemkeltésben (pl. mikor arról csináltak promóciós kisfilmeket, hogy Észak-Korea és Kína le akarják Japánt atomozni), vagy épp a hiszékenyek átverésében (100-400 dollárnak megfelelő árért árultak a COVID-19 járvány idején semmit nem ható „spirituális immunerősítő vakcinákat”).

Hogy a filmnek ehhez mi köze? Nos, ők pénzelték, rendelték be ezt és a többi Happy Science filmet is, így felmerül ezek pénzmosásra használt mivolta. De konkrétan a film miben hibás? A boldogság kérdésével nem foglalkozik, nagyban épít vallási tanokra, amiket aztán kiforgat máshogy magyaráz, érezteti magáról, hogy meg akarja mondani „a szellemi tutit”, de öngólt rúg azzal, hogy a démonokkal lepaktáló ateista, nyerészkedő és hataloméhes Arai Tousaku voltaképpen mindazt megteszi, amit ez a szekta is képvisel. Ehhez hozzájönnek eléggé a semmiből előrántott erők, amiket csak páran felvilágosítás útján képesek használni, de főhősnőnknek egyből megy. Közte és a volt pasija közt kémia nincs, pedig a film végére összejönnek megint, de ez már konkrétan összebilincselés, nem írói kényszerítés. Tétet nem érzünk, a történetív darabos, szét is hullik magától, mert több kisebb tetőponttal operál, amelyeket rendesen egybefűzni sem képes.

---

16. Berserk (2016-2017)

Beszélgessünk csöppet a  jó ízlésről. Többek között azért, mert ebből a kettőből tökéletesen hiányzik. Aki a TV-s kiadást látta, az máig azt kívánja, hogy bár ne tette volna; aki meg a BD-set, az pedig azt kérdezi, mi volt ez a szar, mire fel van ez a cím felnyalva. Az igazsághoz hozzátartozik utóbbi esetben, hogy az eredeti szériát és a mangát érinti a piedesztálra emelés, de ezt látva még a Studio 4C által készített filmtrilógia, és annak tavaly őszi szezonban futott, sorozattá összevágott, rendezői kiadásként is felfogható Memorial Edition is nyugodt lelki szívvel odatehető. Dark fantasy-hoz mérten sötét, de nem csak szín- és fénykezelésben, hanem a saját történetével szemben is azzal, hogy rengeteget kihagy, összecsapja, igyekszik minél többet feldolgozni az amúgy lassú folyású alapanyagból. Mindezt teszi olyan grafikai és animációs mérföldkövekkel, hogy azóta is keresik, bizonyára elveszett a lenyírt fű közt. Az ocsmánysága legendás lett, mémeket szült az elszabott arányaival, megoldásaival.

Az egyetlen dolog, amit meg lehet talán bocsátani neki, hogy relatíve friss, kezdő és kicsiny stúdió kapta ezt a nem éppen hálás feladatot. Jó eséllyel egy nagyobb csapatnak is beletörne a bicskája az Eclipse Arc utáni fejezetek feldolgozásával, de inkább valami bizonyosat mondok: 12 részekre nem lehet értelmesen lebontani (még a 26 is neccesen jönne ki), pedig az új trendek alapján ez most a divat, nem a hosszan és egyben futó címek, amit jobban megérdemelne.

---

15. Corpse Party (2013)

A Book of Shadows alcímű játékkal még játszottam egy darabig PSP-n, és az alapján egy egész hangulatos, véres, helyenként kissé gore-os horrorjátéknak éltem meg. Ezt a képet az OVA első pár perce még tartotta bennem, de aztán hirtelen páli fordulatot tett, és nyakon öntötte azzal, ami egyébként a legtöbb horrorfilm átka szokott lenni: az erotikával. Félreértés ne essék, a horrorfilmek jelentős részében ott van az erotika, mint oldóeszköz (avagy mikor a szereplők lefekszenek egymással), de a slasher műfaj konkrét szabályt is állított rá, hogy aki enyeleg, annak bizony majd a feje válik le. Viszont vannak azok az alkotások, amelyek rettentő sok meztelenséget használnak, hogy ezeket a már-már pavlovi reflexszé vált elvárásokkal fokozzák a hangulatot, aminek a gyilkos feltűnése és lecsapása lesz a jelenet tetőpontja. Aztán ott van ez, amely mindezt ostobán és hangulatgyilkosan teszi meg. Nemhogy nyakon öntötték erotikával, de telenyomták vele a kádat és lenyomták a mű fejét, hogy „nesze, fulladj bele”. A rengeteg felesleges ecchi jelenet, villantás egész egyszerűen kivet magából, és már csak a slashernek, illetve a játék történetének jelzi, mint késztermék kaják csomagolásán az allergiafigyelmeztetés, hogy „nyomokban Corpse Party alapanyagot tartalmazhat”. Vagyis szimplán egy fájdalmasan elbaltázott (játék)adaptáció, aminek az OVA keretei tökéletesek lehettek volna, ha inkább hű marad az alapanyaghoz.

---

14. Eromanga-sensei (2017)

Újabb elem a Top 10 „ezek feliratát gyűlöltem készíteni” posztomból, ahol elég tömören megfogalmaztam a problémámat vele. Az Ore no Imouto ga Konnani Kawaii Wake ga Nai szerzőjének újabb műve, ahol az előd hibáit javította ki. Hogy megértsük a problémát, először nézzük, hogy mi a probléma a röviden csak OreImoval. Abban két testvér újra egymásra találása a történet középpontja, ami a maga irritáló megoldásaival még belátható volt, hogy lehet ebből még valami jó dolog is a végére, csak fusson le rendesen. Aztán jött az első évadot követő special, majd a hírhedt második évad, ami szépen lassan elkezdte lebontani mindazt, amit addig magának emelt. A főszereplő srác sorra kosarazta ki a lányokat, akik sok esetben segítettek neki, szerették is, ki-ki a maga fura módján vagy okaiból, de mindenkire nagy riválisként egyedül a gyerekkori barát tekintett. De különösen a húgira. A srác a második évad végére lenullázta magát, és még volt vissza 3 special, ami lezárja a történetet az akkor frissen érkező utolsó light novel kötettel. Ennek az utolsó fejezetét a kiadó konkrétan visszadobta, mert a szerző arra hozta ki, hogy a testvérpár összeházasodik, gyerekük is lesz. Mivel az eredeti elképzelés nem kapott zöld utat, az író mindent visszavezetett a kezdőpontra azzal a különbséggel, hogy az elhidegülés helyett már szimplán jóban vannak.

Aztán jött az Eromanga-sensei, ahol az eredeti szándékait már az elején megágyazta, hogy mostohatestvérek, semmi vér szerinti kapcsolat, és amit az OreImoban nem tehetett meg a koncepciós és erkölcsi keretek miatt, azt itt kiélte magából, miközben lényegében újrajátszotta a korábbi művét, jóval nyíltabban hozta a saját formáját, aminek az lett a vége, hogy a saját húga nyilvánosan el is határolódott tőle – ami így némán sokat elmond az alkotóról is.

---

13. Renmei Kuugun Koukuu Mahou Ongakutai Luminous Witches (2022)

Meg is érkeztünk a lista első idolos címéhez, amit az egyébként sem vaskos lore-járól ismert Strike Witches univerzumba erőszakoltak bele. Ha valamivel jellemeznem kell a sorozatot, akkor azt mondhatom, mint ahogy pár mém is szól: „Nem tudom, hogy mit vártam, de csalódott vagyok. A csalódottságom határtalan, a napom ezennel el is lett rontva.”

A sztori még az első évad első része előtt indít, hogy egy több dicstelenül elbocsátott, a saját egységén koloncként létező, problémás boszorkát egy új kalap alá szerveznek, hogy tánc és ének segítségével a hátországban a szórakoztatás révén emeljék a morált. A koncepció így tetszetős, a saját univerzumában újszerű, és nem is ezzel van a baj. Hanem a megvalósítással. Több népdal, harmincas-negyvenes éveket idéző dal is felcsendül, amit kínzóan modern japán pop számokkal egészítettek ki, amiknek különösebb tartalma és kifejezőkészsége nincs. Ezt önmagában még el is lehet nézni, hiszen foglalkoznak a karakterekkel, akik egyébként – hasonlóan a Strike Witches esetében a vadászpilótákhoz – a korszak ismertebb énekesei és énekesnői alapján mintáztak. Foglalkoznak azzal is, amit csinálnak, látványosan fejlődnek, a problémáik és félelmeik valósan vannak előadva. A dolog ott csúszik el, hogy a tálalás – mi más? A közepes és az átlagos között evickélt, amit néha feldobott az is, hogy utalt az SW S1-ben megtörtént eseményekre is, összefűzte őket időben.

Csak éppen behozták a kötelező állatkabalákat, a csatlósokat, akiknek semmi értelme nem volt azon kívül, hogy meg tudtuk, ezeknek köszönhetik a varázserejüket, és csak boszorkák látják. De nem kezdtek velük semmit. Értsük, nem kaptunk arra választ, hogy eddig 3 évad, 2 OVA és 1 mozifilm alatt hol voltak. Ezt megfejeli azzal, hogy szembemegy a saját alapjának szabályaival, idősebben is lehet valaki boszorka, és a csatlós elengedésével el is vesztheti az erejét (amihez eredetileg a saját varázsköreinek kiégetése kellett és az, hogy betöltsék a 18-20 éves kort). Hova tovább az, utolsó rész konkrétan mindent, amit pozitívként fel tudtam sorolni, egy laza és határozott mozdulattal felrúgja, és a lányok csinálnak egy olyan globális kommunikációs zavart és természetfeletti jelenséget, ami konkrétan retconolja az SW S1 végét. Ráadásul lustán és rondán oldották meg az epizód nagy részét is, így kénytelen voltam pontszámot felezni, amit megjegyzek, egészen addig stabilan tartott és hangyányit képes is volt javítani.

---

12. Pupa (2014)

A Pupa egy hatalmas ziccer és eltékozolt lehetőség egyben, amit ráadásul épp a lejtmenetbe kapcsolt Studio Deen kapott meg. Az előjelek sem voltak biztatóak, hiszen egy szezont halasztani kellett az indulással, mert nem volt tévétársaság, amely le akarta adni. Ezt felváltotta a várakozás, hype, hogy akkor milyen brutális, erőszakos és véres mű lehet… hogy januárban pofára essünk, hogy egy sótlan, üres, 5 perces részekkel operáló horrorcsökevénnyel van dolgunk.

Állatorvosi lóként lehetne kezelni a hype ellen említve, de sokkal inkább egy másik trendet említenék ezzel kapcsán: hogy nem minden mű érdemli ki a játékidejét. Egyes művek túl keveset kapnak, lekényszerítik őket tört epizódhosszúságba, másokat elnyújtanak feleslegesen, miközben tartalmilag képtelenek eleget tenni. A Pupa sajátossága az lehetett volna, hogy ha már sztoriban nem valami izmos, sokszor inkább fetisiszta a brocon kishúgi miatt, a durvaság és az erőszak, a vér elég jelentősen kiveszi a részét, vagy ha csak szimplán hangulatot kell teremteni ehhez, az 5 perc semmire sem elegendő. De szór még sót a sebekre, mert emellett a részek is elég inkonzisztensen váltogatják egymást, nagyobb koherencia nélkül, amit a legszebben az egybevágott verzión vesz észre az ember.

---

11. Violet Evergarden (2018)

Egy KyoAni cím, de nem a lista egyetlen tagja. Erényei közé tartozik az amúgy látványos, gyönyörű látványvilág, aminek egyben negatívuma, hogy egyúttal gyakran mocskosul giccses is. A történetek noha szépek, de több rendkívül sallangos és elcsépelt, a tálalása pedig dramaturgiailag túljátszott, vagy erősen épít a „cry porn” koncepcióra. Ezen az sem segít, hogy amúgy a főszereplő a maga problémájával is meglehetősen rosszul ábrázolt, többlettulajdonságokat kapott az alapanyaggal szemben, ami egyébként egy két kötetes light novel. Nem ez az egyedüli változtatás ahhoz képest, mert az egy jóval kimértebb, hidegebben tálalt darab, és az által képes működni. A KyoAni ellenben kicsit belekavart és nyakon öntötte sűrű, karamellizált cukorsziruppal, hogy a sajátos stúdióvédjegyeiket ne lehessen hiányolni belőle.

Általában nincs bajom azzal, ha valamit a saját arcunkra szabunk adaptáláskor, mert az adaptáló személyes narratívája és látásmódja is szerepet kap, ami a mű előnyére válhat, megvilágíthatja új oldalait, mint az volt a tavalyi Nyugaton a helyzet változatlan filmmel is, hogy belekerültek olyan részek, amiket a főszereplő nem ismerhetett, de a néző számára fontos, hogy lássa, mitől ilyen eszelős is ez a modern háború. Ha van egy kimondott célja, ami segít a mű értelmezésében, megtámogatja a narratíváját, ez egy becsülendő dolog. A Violet Evergardennél viszont inkább rátelepszik, és úgy viselkedik vele, mint az SJW artistok a Twatteren, hogy „kijavítottam a rajzod, így kell ezt csinálni”, és a könnyfakasztás ezáltal kierőszakolttá válik, nem természetes módon érinti meg a befogadót.

---

10. Chuunibyou demo Koi ga Shitai! (2012)

Itt nem csak magával az alapsorozattal van bajom, hanem a teljes szériával, amit a Take on Me film zár le. Simán csak a „nem szeretem” kategóriába esne az idegesítő karakterekkel (igen, a chuunikat zsigerből gyűlölöm, és csak egyetlen ilyen karakter volt, amely iránt képes voltam de facto érezni is valamit, szorítani érte és tisztelni, az is Okabe Rintarou volt a Steins;Gate-ben), a reménytelen és klisés szerelmi kásakerülgetéssel, ami két évadon keresztül nem halad semerre. A chuuni képzeletvilág amennyire látványos és színes volt, kábé annyira érdektelen is, noha látható volt, hogy az animátorok jobban élvezték ezeket a jeleneteket csinálni, mint a sokadik műanyag slice of life jelenetet, ami hasonlóan lassú folyású, mint a K-On! esetében is. De akkor mit keres itt? Nos, az, hogy ennek a két évadnak, több OVA-nak, specialnak és egyetlen filmnek a teljes, lényegi tartalma elfér két darab két órás filmben. Az időhúzás, rókabőr és fejőstehén kifejezésektől tartózkodnék, noha lenne alapja, hiszen egy időben a stúdió zseb-zászlóshajója volt, többet reméltek tőle, ám hamar elúszott. Az emberek sok más hasonszőrű címmel egyetemben megrágták, majd továbbálltak. A végszóra a Take on Me film kellett, ami önmagában sikerrel lezárja a hosszan tartó töketlenkedést, ugyanakkor szándékosan guilt trippeli is a nézőt azzal, hogy gyakorlatilag az elején az arcunkba vágja, hogy a főszereplő Rikka egy pszichésen sérült lány, aki a traumáinak hatására bezárkózott és elszigetelte magát, szocializációs készségei és realitásérzéke emiatt megragadtak a gyermeki szinten, felnőni nem fog sosem, csak élősködni azon, aki van olyan hülye, hogy mégis feleségül veszi egyszer (vagyis a főszereplő srác, aki miután szembesül ezzel Rikka nővérétől, magával viszi a lányt és világgá szöknek bizonyítási vágyból) — te pedig, mint néző nem voltál jobban kíváncsi az ő és ábrándkóros haverjainak történetére.

---

9. Conception (2018)

A lista egyik frissebb tagja élmény tekintetében, amelyről hosszabban írtam már az egyik bejegyzésemben. Azt összegezendő: az árukapcsolás jellegzetes példája, hiszen a sorozat befejezése pár héttel a játék új platformon való megjelenése előtt érkezett, amit nagy mennyiségű pofátlansággal fűszereztek meg. Nevezetesen a sorozat kabalája táblákon mutogatja egyes magyarázatra szoruló beszédtémáknál, hogy „ha jobban érdekel, akkor látogasd meg a játék weboldalát”. Ha ezt leszámítjuk, akkor igazából egy olyan isekai történetet kapunk, aminek a karakterdizájnja sótlan, a története egyetlen keret csupán, a humora a kora tizenéveseket talán elszórakoztatja, mert „haha, szex/szexualitás, ezért vicces”, miközben elsüt az elején egy elég durva poént a vérfertőzés okozta tinédzserkori terhességgel, és az események koncepciója annyi csupán, hogy gyereket kell nemzeni, hogy majd azokkal vívjuk meg a harcot a dungeonben (vagyis technikailag mást se csináljunk, mint gyerekkatonákat), és ennek érdekében normalizálva vannak olyan témák a hárem érdekében, mint az erőszakosság, (szexuális) zaklatás, elrablás, Stockholm-szindróma kiharcolása… Trash-nek abszolút az, valahol még a szórakoztatóbbik fajta is azzal, hogy nem veszi komolyan magát, öntudatos reklám, de ugyanez lesz a veszte is, mert tele van kamionnyi méretű kátyúval és még olyan dolgokkal poénkodik, amivel nem feltétlenül kellene. Vagy legalábbis nem ebben a formában.

---

8. Hyouka (2012) + Kyoukai no Kanata (2013)

Egy osztott helyezés? Igen, ugyanis rákérdezett egy másik haver, hogy „mi van a Kyoukai no Kanatával?” Mi lenne, mi lenne? Felejthető, színtelen, szagtalan, érdektelen karakterek, zsibbasztóan unalmas és érdektelen sztori… Ó, ugyanez a problémám a Hyoukával is, amit eredetileg szántam erre a helyre! Egy iker-vonatszerencsétlenség a két sorozat, csak míg az előbbi a krimi, utóbbi a dark fantasy zsánerének képtelen kellően eleget tenni, nagyrészt pont a korábban is említett KyoAnis védjegyek belekényszerítésével. És igazából pont ezek miatt nem szánnék rájuk több szót, hiszen a felejthetőség erősen közrejátszik: a Hyoukánál az utóérzés legalább megmaradt, hogy mekkora eltékozolt idő volt, de a Kyoukai no Kanata esetében már a létezése is feledésbe merült.

---

7. Love Live School Idol Project (2013)

Újabb idolos mű, „cuki lányok cuki dolgokat művelnek”, iskolai zenélős, aminek nagyban a karakterek szerethetőségén kell alapuljon, hogy a zenei betétek közti szegmensek minimum elviselhetőek legyenek. Annak idején csúnyán lehúztam az AKB0048 két évadát, fentebb megkapta a Luminous Witches is a maga pofonját, és a listán még szerepelni is fog egy másik. Sosem rejtettem véka alá, hogy nem rajongok az idolos cuccokért, noha lehet ezt a témát jól is kezelni, mint teszi azt a Perfect Blue, ami pszicho-thrillerként mutatja be a szórakoztatóipar ezen szeletének csúf árnyoldalát, vagy az Idolmaster, ami menedzsmenti oldalról fogta meg jobban (bár nem titkoltan játékadaptáció volt az 2005-ös arcade és 2009-es Xbox 360 darabok alapján). A Love Live ezzel szemben az életvidám és dinamikus felét fogja meg, amit egyébként a sorozat előtt is érzékeltetett több videoklip, amelyek technikailag elindították ezt a franchise-t. Ezek a zenés klipek nem voltak rosszak, sőt, egy némelyik még tetszett is, viszont az első sorozat eléggé pofára ejtősre sikerült. A kezdésnek felsorolt elemek egyike sem a történetre fókuszált, és okkal: mert ugyanazt játssza el, mint a K-On!, csak jobban fókuszál arra, amire hivatott, és nem többet sütiznek, mint amennyit próbálnak és zenélnek. Viszont, ha a karakterek nem kedvelhetőek, akkor finom és nőies kifejezéssel élve, „ott baszta meg a jó isten az egész hóbelevancot”. Egyedül Umit sikerült valamennyire megkedvelni, miközben a zenék fájtak, ez pedig inkább nominális, mintsem minimális élvezeti értéket jelentett összességében.

---

6. Inferno Cop (2012)

A Trigger első munkája, mint önálló stúdió. Az amerikai képregények túlzó paródiája a sorozat, ami elég erősen a „vagy betalál, vagy nem”. Innentől ki lehet találni, hogy nekem melyiket jelentette. Ennek okát akkoriban még simán a túlzás mértékének tudtam be, amit a ripacspoénok fapofával való fogadása tetézett. Azóta eltelt jó pár év, lefolyt jó pár sorozat és film, amit letett a stúdió az asztalra, és egyre jobban kezdett kikristályosodni, hogy mi is volt a bajom vele, és ez a stúdió egyik sajátossága és védjegye: az agyamentség határainak sokszor felesleges feszegetése. (Az egyik, mert a másik az, hogy összefüggő történetívet nem nagyon tudtak letenni az asztalra, és azok számát is egy nagyon ügyetlen asztalos egy kezén fel tudja mutatni.) Ehhez hozzájön a rövidsége is, nincs felvezetésre idő, minden rész gyakorlatilag berobban és elég, ha az ember nem egyben nézi, de egyben meg lehet sok is lenne.

Szembehelyezném a Turning Girls szériával, mint ellenpélda, ami nagyjából ugyanekkor készült, és az hagy a karakterein fogást, hogy mikor milyen helyzetbe keverednek, vagy épp mi a humor tárgya, a részeknek van íve, és nem pörög egyfolytában és feleslegesen magas oktánszámon.

---

5. Zombieland Saga (2018) + Kono Subarashii Sekai ni Shukufuku Wo (2016)

Még egy olyan, ami sokak kedvence lett szinte azonnal a humorával, vagy idővel találtak maguknak benne valamit. Viszont itt is igaz ugyanaz, amit a Love Live-nál írtam, hogy ha a karakterek ellenszenvesek és idegesítőek, akkor csak egy kínszenvedés az egész. Paródia- és vígjátéksorozatoknál ez hatványozottan igazzá válik, hiszen valahogy a humort le kell szállítani, és ha nem kedveli az ember őket minimálisan sem, akkor dobálózhatnak egymás fejével és eshetnek darabjaikra a legrosszabb időzítéssel; lehetnek a közegüket tekintve éles és jó beszólásaik; szólhat arról kritikai él, hogy a szórakoztatóipar még halálukban is feji őket; poénkodhatnak azon, hogy halálában összehúgyozta magát, mikor egy traktor elé vette magát, hogy megmentse azt, aki nem is szorult rá; egyik sem fog ülni és csak rájátszik az irritált érzésre. Na, a Zombieland Saga és a KonoSuba pontosan ez volt nekem, amik miatt fájdalmasabb volt nézni őket, mint végigülni egy 4 órás fogászati beavatkozást. Pedig a Zombielandnél meg volt a kritikai él potenciálja szépen, amire ha egy fokkal jobban építenek arra, amit egyébként az Akiba’s Trip The Animation jól csinált, akkor még élvezhető is lett volna; míg a KonoSuba egyébként a RPG Maker játékrendszerre építő generic fantasy isekai-ok paródiája lenne, de idővel a paródiát szépen elhagyja és egyre jobban pontosan azzá válik, amit maga is „parodizált”. Mert azt, amit az első részben a főszereplő halála körül levágnak, az inkább kínos volt, mint vicces, és sikeresen kiherélte az indulásnál a két legfőbb szereplőt.

---

4. Youjo Senki (2017)

Egy újabb elcseszett adaptáció, ami ostoba, mint a föld, és mellette rohadtul edgy. Adott egy hivatalnok, aki kislányként születik újjá egy másik világban, azonban a helyi istenség, az „X entitás” kibabrál vele. Innentől feltett szándéka a bosszú és a háborúzás – tömören ez a történet. A körítés és a világ ostobaságát eléggé fémjelzi, hogy saját bevallása szerint a főszereplő ismeri a történelmet, mégis elköveti azokat a hibákat készakarva, ami újjászületésének időszakára jellemző: az első világháborúra — ami technikailag nem az első, mert vannak a második világháborúra jellemző részek is, illetve ebben a világban az első még meg sem történt, viszont a kulturális és társadalmi hatások nagyon erősen az első előtti időszakot idézik abban a formában, mintha a mienkben is csak idővel került volna rá sor. Illetve a háttértudásából adódóan teljesen elfelejti, hogy egy bizonyos rangig könnyedén el juthat a katonai ranglétrán, de annál feljebb komolyabban kell már teljesíteni, és nem a rangot osztják, hanem inkább a plecsniket, de emiatt is butthurt. A retardált hadvezetés, amit az „X entitásnak” lehet köszönni, elvégre ő kavarja a szálakat… csak épp hiányzik az, hogy nem ő az egyetlen, minden nemzetet más ilyen entitás irányít, és az elhúzódó háborúzás máris több értelmet nyerhetett volna az alapvonalnál. Sőt, az eredeti mű sem sokkal jobb, de azért a kínosan kihagyott, fontos részleteket idejében megemlíti, így az legalább egy sima edgelord fap-matéria. Illetve ott van még a dizájn és a szinkronszínészi munka. Aoi Yuuki és az általa megformált Tanya itt sok. De irritálóan sok, túljátszott, röhejes. Az elborult, elmeroggyant, torzul röhögő fejek még annak idején a Deadman Wonderlandben vagy a Higurashi no Naku Koro ni eredeti szériáiban is inkább nevetségesek és kizökkentőek voltak, ám azok megtették azt a szívességet, hogy nem egy ilyen bohócfigurát raktak ki az ablakba a pedofil Mikulásnak — ám lehet ő is hallotta azt a mondást, hogy „don’t put your dick in crazy”.

---

3. Nakitai Watashi wa Neko wo Kaburu (2020)

Most mondanám, hogy rég volt olyan mű, ami úgy felbaszott volna, mint ez a film… De lett egy erős kihívója lentebb. Annál érdekesebb, hogy mivel érte el: az első félórával.

A történet egy lányról szól, akinek elválnak a szülei, az apja új kapcsolatba kezd, az anyja teljesen magára hagyja. A nyári fesztiválon találkozik egy kövér emberi macskával, akitől kap egy maszkot, ami lehetővé teszi neki, hogy macskaalakot ölthessen. Ezt használja ki arra, hogy azzal a fiúval lehessen, aki tetszik neki…

És itt álljunk meg, mert a mű itt kezdi el szentesíteni a stalkolást és a zaklatást. A srác ugyanis nem kér a lányból, aki mindig energikusan rácsimpaszkodik. Nem egyszer tesz rá finom utalást a srác, hogy nem kéne, hagyja abba, és amikor a csajszi szerelmes levelét felolvassák az osztály előtt, konkrétan kijelenti, hogy utálja. Erre sírásban tör ki, amit úgy reagál le a barátnőjének, hogy nem fog a dolgokon változtatni, folytatja így, ahogy eddig. Közben meg már tudjuk, hogy a macska alakot arra használja, hogy szinte 0-24 a sráccal lehessen. És akkor érezzünk együtt egy szó szerint kullancsként viselkedő lánnyal, mert szar az élete.

És itt jön a második dolog: az élete nem rossz, sem tragikus. Az apja csak papucs, a mostohaanyja segíteni szeretne neki, de folyton ellöki magától, mert ő nem az anyja, aki amúgy magasról tesz rá. Aztán mikor bedepizik a történtek miatt, és elkezd macskaként élni, előkerül az anya csak azért, hogy arra használja a lánya eltűnését, hogy tovább alázza meg és rúgjon az apjába. Végignézi a veszekedést, hogy a mostohaanya a védelmébe veszi és szemrehányást tesz a valódi anyának, de ő tovább simpeg az anyjaért, noha a füle hallatára mondta ki, hogy nem érdekli a tulajdon lánya.

Ez nem egy tragikus főszereplő, hanem idióta, hülye, hisztis kis görcs, akiért elvárja a film, hogy szorítsunk, izguljunk, de nem lehet, mert nem tud olyan dolgot felmutatni, ami kicsit is sajnálandóvá teszi. Vagyis még a szándékos érzelmi manipuláció sem tud működni (kivétel azoknak a felületes és sekélyes embereknek, akik , mert saját logikátlanságában és egyébként káros üzenetében esik hasra a film. Az se menti meg, hogy gyerekeknek szánt családi kalandfilm akar lenni, mert közben ott van, hogy valamelyest nyúl A könyvek hercegéből és A macskák királyságából. Saját magán se ő, se a srác képtelen segíteni, hanem semmiből jövő írói húzásokra, deus ex machinákra van szükség, hogy történeti szempontból ne torkoljon még nagyobb szerencsétlenségbe a film.

Aztán még ott vannak az egyéb hülyeségei, mint az egyik macska, aki végigkövette az otthoni eseményeket eltulajdonítja a lány testét, először tényleg macskaként viselkedik, aztán hirtelen meggondolja magát és nekiáll teljesen karakteridegenül viselkedni és segíteni a srácnak, mert már elkezd sajnálatot érezni, holott addig önző és önérzetes volt, mint egy macska. Alulról látni, hogy viszi a srácot a levegőben, de senki se veszi észre, hogy az égen járnak, majd hirtelen eltűnnek.

Lehetne sorolni a film marhaságait, a lány konkrétan bűncselekményeket követ el, olyan dolgokat művel le, hogy nem egy vörös zászló a személye, de nem is vörös lepedő, hanem a fél bolygót beterítő vörös posztó. Csak olyan szinten képes volt a kibeszélések során húzni, hogy a harmadik, negyedik alkalommal, mikor még több lett előásva róla, inkább megfeleztem az amúgy sem vaskor 5 pont alatti eredményét, ezzel arra a szintre került ahol a Sword Art Online, a K-On! és a koreai plágiumanimációk garmadája teázgat.

---

2. Virtual-san ga Miteiru (2019)

A 2019-es téli szezon üdvöskéje, amely leginkább a Hololive és más japán vtuberek főszerepeltetésével igyekezett szórakoztatni, de inkább csak a pofára esés része sikerült neki. Alapból halva született ötlet teljes, 24 perces részekbe kényszeríteni ezek tartalmait, és lehetne ilyen tekintetben példát venni a Holo no Graffitiról, ami rövid, de annál fülsüketítőbb nyávogással, ordibálással és visításokkal teli részekben igyekszik nem csak promóciós célzatú lenni a vtuberek és munkájuk, streamjeik irányába, de még esetleg a jóérzésnek is eleget tenni. Itt ez nincs meg, minden egyes rész több, kisebb és különálló sketch-re és beszélgetésre épít, ami olyan, mintha kollab streamek legjobbnak és legviccesebbnek ítélt részeit néznénk, gyakorlatilag céltalanul. Annak idején volt a Beleznay Endre, Forgács Gábor, Besenczi Árpád és Liptai Klaudia műsorvezetésével készült Csíííz című műsor, amit konkrétan felidéztek bennem ezzel a sorozattal, és nem épp a legjobb értelemben. Ha valaki túl fiatal, vagy hasonlóan olyan idős, mint én, hogy már reggel ólmozatlan 95-ös benzinnel tele tudja pisálni egy kisebb Fiat tankját, vagy már demens vénember és nem emlékszik rá, és lemaradt erről a televíziós műsorszórás remekéről, elárulom, hogy ennek az volt az egyedüli célja, hogy egy stáb által válogatott vicces netes videókat nézhettünk meg a tévénken internetkapcsolat hiányában is. A Virtual-san pontosan ugyanez, csak már a felgyorsult digitális korra szabva.

---

1. Kamisama ni Natta Hi (2020)

…és íme a mű, ami még elég friss, és a NekiNeko/A Whisker Away után képes volt még jobban feldühíteni, és bizonyossá tette előttem: Maeda Jun kiégett, a karrierje ha eddig nem volt romokban, most már biztosan abban lesz.

Az alapfelállásban egy loli betalálja a főszereplő srácot, Youtát, hogy 30 nap múlva elpusztul a világ, és ő a hatalmas isten, Odin, a mindentudó és mindenlátó isten. Csakhogy az isten épp annyira felsül időnként, mint mikor nem tudja, hogy mi az a lóverseny, de azért bizonyítja, képes megjövendölni, hogy mely lovak lesznek a befutók. Ez eddig még egy gag animének simán elmenne, de félkomolyan veszi magát, a világvégéig még konkrétan vissza is számol, miközben adja a tippeket, hogy lehet, hogy ez a törpe lány csak ábrándkóros. Az első harmadban így a poénok gyakran nem ülnek, a második rész filmes utalásai nagyon rosszul kezeltek, kínosak, egyedül a negyedik részben a mahjong játék, a mesterek és a riporterek által megreformálni kívánt bajnoki meccs az, ami tényleg röhögős, mert az egy shitpost comedy gold. De azt is sikerül azzal elszúrni, hogy a hirtelen a kék hajú Jégkirálynőről, akibe a főhős szerelmes, de rendre felsült, átvált a riporternőre, aki a meccset követően épp csak nem mászik rá a srácra.

Majd a fókuszvesztettség új szintet kap azzal, hogy nekiállunk drámázni. A semmiből jőve, éles váltással. Közben jönnek és tűnnek el szálak hosszú időre, mint a szuperhacker szájbergyerek, aki felvezetésre kerül az egyik részben, majd eltűnik közel 5 részre, hogy nerfelt, majd tökön rúgott formában visszatérjen. A nyár fesztiválos rész finoman szólva is baromság volt, amire a pontot csak a fagyasztókocsi üldözése tette fel. A mementópillanat nem működött, a lolit a hipotermia kerülgette, a nyert hal életben maradt, aki onnantól kiemelt szerepet kapott minden részben, hogy lássuk, életben van.

Végül akár a 9. résszel is kezdhettünk volna, mert az elején összefoglalják, mi minden történt, és ne fájjon érte a szívünk, nem maradtunk volna semmi lényegesről. És megindul a lejtmenet és a mélydráma. Nem a világ fog véget érni, hanem a loli élete. Nagy fordulat, kár, hogy a kivitelezés és a felvezetés hulladék volt eddig. Van egy speckó betegsége, ami miatt rohamosan épül lefelé, jelenleg egy kvantumszámítógép tartja emberileg össze, hogy utána majd zöldségként feküdjön egy kórházi ágyon lobotomizált állapotban.

A srácot bejuttatják hamis adatokkal az üres intézetbe, ahol a biztonsági személyzetként funkcionáló nő, mint nem szakképzett ápoló igyekszik a srác ellen hangolni, posszesszívan a saját tulajdonaként kezeli a beteg kislányt, amit azzal szentesít, hogy az ő gyereke is ebben a betegségben szenvedett. Olyan szinten megy itt az érzelmi manipulálás, hogy az már nem arcpirító, hanem lassan büntetendő. A srác meg próbálja közben felébreszteni a lány emlékeit és érzéseit, aki iránt hirtelen a 8-9. rész óta már érezni kezdett valamit, felrúgva az addigi báty-húg-szagú dinamikájukat. Aztán jön az utolsó rész, ahol látunk egy csodagyógyulást, hogy nem csak szavakat mond már, de mondatkezdeményeket, kifejez akaratot, sőt, a saját lábára áll és kezd el menni. Ha ott kikapcsolják a szöveget, csak a zene és a jelenet maga üresen megy, sokkal jobban ülne és még talán működne is az írói manipuláció, de csak pofára esik.

Ami még dühítőbb ebben, hogy megtudjuk egy részletben, hogy innentől a lány visszatérésére nincs remény. Olyan szinten károsodott az agya, hogy nem lehet visszacsatlakoztatni a kvantumszámítógépre (amit egyébként az anyja talált fel a megmentésére, mielőtt hirtelen úgy döntött, nem tudja nézni a lánya szenvedését és felkötötte magát), és szervileg, testileg már csak lassan lefelé épül, egyetlen dolog vár rá: a lassú és keserves halál, elsorvadás. Vagyis ahol nagyobb kegyelmet jelent már az eutanázia gyakorlása, de helyette kapunk egy minden tekintetben morálisan vállalhatatlan befejezést, miközben romantizálja a szellemi fogyatékosságot, és ezt használja fel az újabb érzelmi manipulációira. Nem kívánom, hogy kontempláljon a sorozat ezen a ponton az eutanáziával, mert eddig egy témáját, a saját helyzetét és célját sem volt képes helyén kezelni, hát még egy legit és erős erkölcsi dilemmát, amire minden esély meglett volna, hogy még visszataszítóbb lett volna tőle a sorozat.

Együtt néztük meg ezt Dreaddel és Rejecttel, akik maguk közt kibeszélték egy extra adás keretében (az én ötletemre, amit aztán sikeresen átaludtam), illetve becsatlakozott még Nedra, Pista, meg még páran. Valahol az elején, az első részeknél megjegyeztem, hogy belőttem ezt eddig 2 pontra, majd a középiskolai magyartanáromat idéztem, hogy „várom, hogy megdolgozzon az egyesért”. Megdolgozott, nem is akárhogy. Az, hogy inkonzisztens; csapodár; a karakterei közt kémiát teremteni nem képes; azt sem tudja eldönteni, hogy mit akar; hirtelenek a tónusváltásai; jövő-menő és eltűnő vagy épp felesleges történetszálai (mint a kormányzati szál, ami holt értelmetlen volt); az animációs, technikai és vágási hibái még mind-mind elnézhető lett volna neki, de az utolsó 4-5 rész szabályosan leírta hulladéksorba. Ha valaki rendes, érzelmes, szépen felépített történetet akar haldokló emberekről olvasni, akik között legalább tényleg van kémia, mivel egymásra vannak utalva a céljukért: egy Narcissut tudok ajánlani a visual novelek sorából, ami még csak nem is hosszú.