Újratöltött görög eposz: Gods Remastered

Magát az eredeti játékot Éjjeli Vakond bemutatta, és bár a „Mi lesz most Janival?” Felelős Vakondban elmondta a véleményét a Remastered verzióról röviden és tömören, úgy éreztem a végigjátszásakor, hogy azért van még mit hozzátenni ehhez a kérdéskörhöz.

Most, hogy végül is belinkeltem a bemutatót és véleményét, szerintem az a célszerűbb, ha megkímélek mindenkit attól, hogy leírom, mi ez a játék is pontosan, és ezzel szemben mi volt az én élményem vele.

L. Mole véleményét nem kicsit behatárolta az érzelmi faktor, amit töredelmesen be is vallott a bemutatójában, és tökéletesen meg tudok érteni, hiszen nekem is vannak hasonló játékélményeim gyerekkoromból. Az egyik ilyen az általa is bemutatott Another World (amit azóta kijátszottam a bemutató hatására), a Heart of Darkness (amire viszont már nincs az az Isten és traktorflotta, ami elébe tudna vontatni), illetve a Leisure Suit Larry in the Land of the Lounge Lizards (amelynek alapsorozatát egy walkthrough nélkül játszani sem vagyok hajlandó, mert a point-and-click kalandokban rendre sikerül zsákutcába szaladnom, hogy mit kéne csináljak, mi a dolgom, és a Larry azon játékok egyike, amely megköveteli, hogy minden haladásod, feladatod, dolgod tartsd meg fejben a visszatérésedig, mert nincs játékon belül jegyzet). De a Gods nem volt közte, teljesen elkerült.

Úgyhogy először kezdtem azzal az ismerkedést, hogy a Steamen rálestem az achievement listára, tartogat-e valami meglepetést. Hát, igen, tartogatott. A szokásos sztori progresszió mellett teljesítménynek vannak a titkok feloldásai (szobák és átvezető járatok), használd ezt-azt, ölj meg/nyiss fel ennyi ilyet meg olyat, csináld meg emezt és amazt… Valamint játszd ki a játékot háromszor (úgy hogy folyamatosan nehezedik a beste), illetve nyomd le egy óra alatt. Ez utóbbit egyébként csak az újonnan beépített Speedrun lehetőséggel lehet megszerezni, a normál játékban valamilyen csoda folytán elért egy óra alatti teljesítmény nem adja meg ezt az achit.

Szóval konstatáltam, hogy ha mindet meg akarom szerezni, akkor bizony nem egy végigjátszás alatt fogom megcsinálni, különösen, hogy egyes darabok ellehetetlenítik mások megszerzését, és építenek arra, hogy ismerd ki a játékot és játszogass a „kapcsolópokolban”. (Ez itt a büszke parasztkodás helye: 100%-osra teljesítettem, 3 teljes végigjátszásból, 1 speedrunból, és vagy 20+ próbálkozásból, mert valahol valahova rendszerint bezártam magam vagy elfogyott az életem.)

Akkor kezdjük is talán a grafikával. A remastered kiadás az eredeti pixel artos grafikát csupán opcionálisnak tartja, egy F10-zel előhozható, de szerintem sokat elmond, hogy inkább ezzel játszottam ki, mint a pre-renderelt elemek tömkelegével működő felújított látványvilágot. Ennek részint elég sok oka van, de maradjunk annyiban, hogy állóképekre optimalizált a modernizált változat, viszont az animáció nagyon gyermeteg. A mozgás ugyanolyan merev, mint a régiben, nincs szebben megalkotva, így görög hősünk úgy járkál, mintha lépni se tudna a saját lábától, és olyan öles léptekkel halad, ami már inkább komikus és nevetséges, mintsem epikus. A fényeffektek túl világosak, a tűzlabdától kezdve az ékkövekig mindennek a részletgazdaságából vesz el. Pedig a beszúrt képeken látni lehet, hogy a statikus elemek tényleg korrektül néznek ki.

Ami végett mégis időről időre bekapcsoltam, az az új grafikába épített újítás volt: a létrázás során most már hősünk arca arra fordul, amerre a létrán néz. Így könnyebb látnunk, hogy merre fogunk elrugaszkodni, fegyvereket hajigálni, míg a retro változatban ehhez külön le kellett nyomni az irányítógombot, mert biztos, ami biztos. Olykor annyira természetesnek vettem a hagyományos látványnál is ezt, hogy rendre sikerült rossz felé vetődnöm, rendszerint bele a halálomba. Amit még külön dicsérendőnek mondanék, az a pontszámláló és a tippek megjelenése, különösen az utolsó, ami sokkal olvashatóbb lett szerintem a korábbitól.

És akkor… hogy milyen volt a játékélményem? Nos, meglepően az ellenkező oldalán vagyok a skálának. Nem állítom, hogy könnyű játék, mert az első végigjátszás során is tartogatott kihívásokat az első három világ pályáin, majd az Alvilágban hirtelen feltolta a nehézségi szintet, és sorra halálozgattam el. Egy ízben sikerült még az ellenfelek ellen leggyengébbnek számító, de falbontáshoz kiváló buzogányokkal bekerülni a játék végi főellenfélhez, ami egyértelműen egy rektparti volt… nekem. Mindezt azért, mert van egy kapcsolós csapda nem sokkal előtte és a lopós ellenfél úgyhozta le a buzogányt, és sehogy se tudtam megkerülni úgy, hogy ne vegyem fel végül.

Aztán jött a második teljes végigjátszás, majd keményen próbálkoztam a speedrunnal, hátha azzal együtt számolja a három alkalmas kipörgetését… De nem, totál külön kezeli, hogy az adott játékmódban megvan-e a három vagy több koponyád, ami a csúcssikereidet jelzi. És igen, a játék nehezebb lett a folytatási lehetőségek révén, hiszen kapcsolók kerültek elrejtésre, pár új ellenfél bizonyos pontokon, amire szükséged is van/lesz, hogy farmold szépen a pontszámlálónak a sommát, hiszen 50 ezrenként kapsz egy új életet. Persze, nem egyből követték ezek egymást, mindegyik során más valamivel próbálkoztam: elérni, nyitogatni, titkokat feltárni…

Igen, a játék bevonzott, benn tartott, ingerelt, hogy térjek visszahozzá, és bár sokszor tényleg igazságtalannak éreztem, nem volt lehetetlen kiismerni se, hogy mit miképpen lehet megvalósítani, elérni, áthidalni, és bár Vakond bemutatójából ez nem jött le, nem tért ki annak idején rá, de ahhoz meglepően változatos tud lenni. De csak addig, amíg volt elérhető teljesítménye, mert utána ment törlésre én meg elkönyveltem, hogy kész, kipörgettem, látni se akarlak a következő önkínzós hévületemig.